Védvonal, ameddig a szem és a hőkamera ellát

Körlet zászlóval. Akik itt szolgálnak, a magyar emberek biztonságát vigyázzák (Fotók: Varga Imre)

Utóbbi kifejezés esetünkben persze sokkal inkább a családot, a szeretteket, a barátokat, mint az üres hívságokat jelenti. Továbbá a rendet és fegyelmet, a szervezettséget, a be- és kifutó katonai parancsokat is takarja, amelyek együtt mind bennünket, civileket szolgálnak.

Az egyenként négy embert befogadó harmincnyolc háló- és egyéb körletet magas komfortfokozatú hang- és hőszigetelt konténerekből építették össze. Van konditerem is, amelynek végét elsőre hirtelen nem is tudja érzékelni a vendég, mivel a középre beállított testedző gépek kitakarják a hátsó falat. Jöttünkkor hárman izzadnak a súlyok alatt, egyikük egy hölgy, éppen befejezte az izomerősítést, ránk mosolyog, köszön s kimegy.

A táborban az is megtalálja a számítását, aki könnyedebben szeretné eltölteni a szabadidejét. A területet körbeölelő, szögesdróttal megerősített drótkerítés tövében az egyik házikó ajtaja mögött csocsó-, biliárd- és pingpongasztalt látunk. Bár mindenütt rendszeresen takarítanak, a padlózat kopásai és lábnyomok világosan elárulják, a legnépszerűbb sport az asztalitenisz. De azért a patent állapotú biliárdasztal sem utolsó látvány itt, a déli végeken. Az ember elmereng, nekünk, egykori néphadsereges bakáknak gyakorta még meleg víz sem jutott.

Meleg víz, meleg étel
Lazítás két szolgálat között
Apropó, meleg víz. Az ember kinyitja a csapot, és jön. Pont, mint otthon. A Kisszálláson főzött s szállítás után felszolgált étel pedig kétségtelenül nem a Sheraton Hotel inkább a szemet mint a gyomrot jóllakató látványkonyháját idézi, de finom, elegendő és meleg. A napi csemegéről is gondoskodnak a honvédnek – ez ma személyenként egy-egy nagy tasak mogyoró. A sós és édes pékáru, a gyümölcs – ottjártunkkor alma és kivi – nagy halomban áll, s az étkezde éjjel-nappal nyitott ajtókkal hívogat. Azaz ha valakinek hajnali fél háromkor támad kedve a hasát megtömni, sompolygás és különengedély nélkül beléphet, és azt vehet el a közösből, amire gusztusa támad. Akadnak persze privát hűtők is, azok használatára rigorózus előírások vonatkoznak. A jégszekrényekben elhelyezett élelmiszereket kötelező feliratozni és személyenként elkülöníteni. A gazdátlan ételmaradékok automatikusan mennek a hulladéktárolóba, a maradékokat szabályosan elviszik és megsemmisítik.

Alkohol nincs. Sem bent, sem kint, az eltávozás ideje alatt. Erre zéró a tolerancia. Feleslegesek a szondák, megbízunk a másikban – hangoztatja Zentai László ezredes, az MH Alföldi Ideiglenes Alkalmi Kötelék jelenlegi parancsnoka. A konténerekből összeállított, tágas étkezdében ülünk. Az ezredes elmondja, az egyes honvédségi alakulatok vezetői kéthetente váltják egymást, így durván két és fél havonta kerül újra a végekre valaki. Ő például Veszprémből, a radarezredtől érkezett. A kelebiai „Határvédelmi Bázis” egy négy elemből álló új rendszer része, s egy-egy táborban százötvenen szolgálnak majd. Hasonló komplexumok vannak külföldön is – Afganisztánt éppúgy lehet említeni, mint Koszovót vagy Bosznia-Hercegovinát –, így a külszolgálatot járt honvédek semmi szokatlant nem találnak az elhelyezésben. A logisztikai ellátásról, a meghibásodott járművek javításáról külön bázisok gondoskodnak. Az embercsempészek drónokat is bevetnek, ellenük nem sokat lehet tenni, eleve ritkán lépnek át a magyar légtérbe, ha pedig mégis ide sodródnak, magasan járnak – magyarázza az ezredes. Minden falatnyi légtérsértőre képtelenség Gripent riasztani, drága rakétát bevetni. Zentai László hangsúlyozza, a migráció nem szűnik meg magától.

Hozzátehetjük, olyan államokból is érkezhetnek emberek, amelyekről az átlag európai polgár talán még nem is hallott soha. Ha valahol leromlanak az életfeltételek, a lakosság oda fog özönleni, ahol enni-inni tud – ez ennyire egyszerű.

Biztonságérzet

Az ezredes egyébként még a nyolcvanas évek végén vonult be, s akkor megtapasztalta azt a negatív hozzáállást, amely a néphadsereg és a lakosság viszonyát jellemezte. Az okok változatosak, s vélhetőleg bárki, aki angyalbőrt húzott – még ha jól is érezte magát a körletben –, hosszan tudná sorolni ezeket. Ám a civilek viszonyulása az 1990-es évek óta folyamatosan pozitívan módosul, s mára elértük, hogy a polgárok körében a Magyar Honvédség a negyedik-ötödik helyre jött fel a megbízhatóság értékelésekor. Az elsők a tűzoltók – válaszol a fel sem tett kérdésre az ezredes.

Az ellenőrizhetetlen bevándorlás nyomán egyre romló biztonsági helyzet lendített a hadsereg megítélésén – fogalmaz Zentai László. Megjegyzi, disszonáns hangok azért akadnak, sőt néhányan felteszik a kérdést, minek a honvédség. De addig örüljünk, amíg nekünk nincs különösebb dolgunk – teszi hozzá. Ezzel kapcsolatban idéz egy japán mondást is: ha nagy bajban vagyunk, imádkozunk isteneinkhez és hívjuk a katonákat, békében meg elkergetjük katonáinkat és megtagadjuk isteneinket. Szerinte sokan még mindig abban az idilli állapotban akarják látni a világot, ahová az a kilencvenes esztendőkben elindult, ám azóta már sok minden megváltozott.

Miközben a tájat kémleljük, Vietnamra terelődik a szó, az ottani harcok messze-messze nem keltettek olyan globális hullámokat, mint ma a szíriai háború. Az információ nem csak egy irányban áramlik, azaz a szegény, harcok sújtotta vidékek lakossága is látja, miként élünk mi, s óhatatlanul összehasonlításokat tesz, majd elindul oda, ahol az életét a legkisebb energiabefektetéssel képes rendezni. Ha az európai társadalmak veszélyérzete alacsony marad, akkor sok jóra nem lehet számítani.

A határra Zentai László ezredes mellett Sásdi Imre őrnagy kísér ki bennünket. Minden békés, a szél alig jár, bárányfelhők úsznak az égen, a távolban néhány futó alak – katonák edzenek. A terepjárónk alatt a folyamatosan fogyó manőver- és az osztrák műszaki kontingens által létesített szervizút mentén esőbeállók, barna katonai sátrak és „mafik”, azaz magasfigyelők terpeszkednek. Utóbbiakról távcsővel ellenőrzi a túloldalt a katona vagy a rendőr. Az őrnagy séta közben felvilágosít, a közvetlen zónába civil már nem léphet be, de a helyiek a kerítést övező földjeiket bátran művelhetik. A „katasztrófaturizmus” kevéssé jellemző, mert a rendőrök már messze innen lekapcsolják a kandikáló alakokat.

Sokan értetlenkednek a kerítés láttán, tőlük rendszeresen azt szoktam kérdezni, otthon minek zárják be az ajtót, minek szerelnek rácsot az ablakra – meséli Sásdi Imre. Hozzáfűzi, remek az együttműködés a rendőrökkel, e téren sincs panasz. Mindennek véletlenül magunk is tanúi leszünk, mert épp megállásunk előtt szúrtak ki a mafiról egy migránscsoportot. Az emberek – bár igyekeznek takarásban maradni – képtelenek elrejtőzni, s a vegyes járőrök párhuzamosan velük mozognak. Aztán a migránsok megunják és Szerbia mélysége felé fordulva eltűnnek.

Az egyenruha presztízse

A tíz esztendeje a tatai laktanyában szolgáló Dankó Szabolcs főtörzsőrmester szerint az ilyen események, azaz a fényes nappali próbák merőben szokatlanok, a migránsok döntően éjjel jönnek. A terepruhába öltözött honvéd kérésünkre megmutatja az oszlopokra szerelt hőkamerákat. Az okoskerítés egyébként nem messze innen épül. Mint mondja, a hőkamerák rendkívül sokat segítenek nekik abban, hogy hatékonyan oltalmazzák a nyugalmunkat. Komlón született „főtörzs” édesapja az erdészetnél dolgozik, édesanyja főkönyvelő. Mindketten büszkék fiúkra, aki azt is elárulja, az egyenruhának komoly a presztízse odahaza. Először 2015-ben Zákányszék közelében lépett szolgálatba, s azóta sokszor járt délen. Vannak olyan helyek, ahová bátran elzarándokolhatna minden magyar...

Távozás közben visszanézünk a kocsiból – a karcsú honvédségi árbóc több kilométerről is jól mutat. Olyan, mint egy felemelt mutatóujj, amelynek üzenete világos: eddig, s ne tovább. Lehet, fellengzősen hangzik, de mégis igaz – katonáink valóban az életünket és anyagi biztonságunkat oltalmazzák, amikor télben-fagyban, nyárban-melegben, hóban-esőben őrjáratba indulnak a határra.