„Van bennem némi aggály a római-parti népszavazás miatt”

Rehabilitációs funkciót kaphat az egykori OPNI épülete a Hegyvidék vezetője szerint (Fotó: Hegedüs Róbert)

–  Az utóbbi években szinte egyáltalán nem nyilatkozott. Tudatos a visszafogottsága?

–  Igen. A polgármesteri munka nem kíván országos nyilvánosságot, mint a parlamenti képviselőség vagy a pártpolitika.

–  A Fidesz elnökségéből 2015-ben vonult vissza. Nincs hiányérzete?

– Kettősség van bennem ezzel kapcsolatban, mert a mindennapi pártpolitika nélkül megvagyok, sokkal jobb a kézzelfogható, operatív ügyekkel foglalkozni, mint egy absztrakt politikai arénában birkózni. Minden tiszteletem azoké, akik ezt tartósan bírják, de én nem tartozom közéjük, ezt jobb, ha az ember belátja. Viszont az országos politikában dolgozó társaim és az, hogy ki mit csinál, mit gondol, vagy hogyan látja a világot, néha hiányoznak, mert ezek számomra érdekes és értékes témák. Persze az ember hiú is, a fontosságérzet pedig a legnagyobb csapda, a politikusok nagy részét ez tartja a pályán. Ez mindannyiunkban ott van, és tudni kell kezelni, ahogy például egy dohányos nehezen teszi le a cigit, úgy egy politikus is nehezen hagyja el a fontosságtudatát.

–  Követi azért az eseményeket?

–  Inkább egy jól tájékozott újságolvasó vagyok, aki erősen érdeklődik a politika iránt, de már korántsem beavatott pártpolitikus. Az oktatás ügyét persze kicsit jobban követem, az régi szenvedélyem, de ott is igyekszem magam visszafogni.

–  Azt mondta, jobban kedveli, hogy kézzelfogható, operatív ügyekkel foglalkozik polgármesterként. Interjúsorozatunkban elhangzott többször is, hogy az önkormányzatok tulajdonképpen a „végvárak”, a polgármesterek vannak legközelebb a választókhoz. Igaznak érzi a megállapítást?

–  Alapvetően igen. A végvár szó szép, de a militáns szimbólumrendszerhez tartozik, amit viszont kerülök. Egy polgármester egyébként valóban több felületen és több alkalommal találkozik állampolgárokkal, de hozzá kell tenni, hogy az országgyűlési képviselők sem egy felhőkarcoló tetején élik az életüket, ahová nem hallatszik fel a nép sóhaja. Két lábbal állnak ők is a földön, járják az országot, fórumokat tartanak, tehát nem kell őket távoli dimenziókba tolni. Tény viszont, hogy amivel ők foglalkoznak, azok általában szabályozások, törvények, amelyek lassan és közvetve hatnak a valóságra. Az önkormányzatok viszont a tényleges hétköznapokat faragják, aszfaltozzák, szegélyezik, fűtik és így tovább. Az pedig végképp igaz, hogy a tevékenységük egyszerű logika alapján működik: valami akkor jó, ha az emberek jónak gondolják. Természetesen vannak kivételek, például egy körforgalom kialakításánál vagy egy épület magasságánál vannak szakmai szabályok. Lehet róla szavazni, de arról sem referendumon döntünk, hogy a kör térfogatát hogyan számoljuk ki. Összességében pedig egy polgármester dolga nem az, hogy a saját vízióját betonba öntse, hanem hogy jó bíróként igaz­ságot tegyen a különböző szándékok és vágyak között.

–  Más szempontok alapján választ a közösség polgármestert, mint országgyűlési képviselőt?

–  Hogyne. Országgyűlési képviselőnek olyan embert keresünk, aki a nézeteinket, vágyainkat a legerősebben képviseli. Hasonló ahhoz, mint amikor jó ügyvédet keres magának az ember. Polgármesternek pedig inkább olyat választunk, aki igazságot tesz közöttünk, vagyis hogy parkoló legyen vagy játszótér, a kutyásoknak van igaza vagy a futóknak. Mérlegelni kell. Más embert választ tehát az ember ügyvédnek és mást bírának. Ez két különböző lelkület.

–  Harmadik ciklusát tölti polgármesterként, 2006 óta vezeti a XII. kerületet. Azóta az önkormányzatok, így a kerületek is nagyobb önállóságot élveznek. Érzékelhető ez a gyakorlatban?

–  Nem feltétlenül. Sok területen ugyanis az állam a korábban átengedett hatósági feladatait visszahúzta. A rendszerváltozás éveiben olyan elképzelés dominált, hogy az önkormányzat helyben van, át lehet engedni az állami helyhatósági feladatokat. Navracsics Tibor nevéhez köthető az az államigazgatási koncepció, ami ezen változtatott, és visszavette az önkormányzatoktól ezeket a funk­ciókat, és okmányirodák, majd a kormányhivatalok szintjén összpontosította, amelyek mára sok száz, sok ezer ügyet visznek. Ez annak idején az önkormányzatoknak rosszul esett, mára viszont az a tapasztalatom, hogy a kormányhivatalok jól működnek és Navracsics Tibornak igaza volt. A központosítás másik fele, hogy állami kézbe került az egészségügy, a szociális terület és az oktatás is. Nyilván utóbbival kapcsolatban elfogult vagyok, mindazonáltal mérhetetlenül nagyra becsülöm azokat az embereket, akik a központosítási folyamatot végigvitték. Ezen a területen most részben olyan problémákat kell megoldani, amiket maga az államosítás okozott, így továbbra is azt gondolom, hogy bár a korábbi rendszernek rengeteg hibája volt, egyszerűbb lett volna a már említett problémákat reparálni, semmint a teljes rendszert gyökeresen átalakítani gigászi energiákat megmozgatva. Az egészségügynél ennek az ellenkezőjét érzem, azt látom, hogy kifejezetten rossz volt a korábbi széttagoltság, ami miatt az egyetemi klinikák, a központi kórházak és az önkormányzati ellátók között az államosítás előtt nagyon gyenge volt a kooperáció. Ennek ékes példája a XII. kerületben a SOTE Kútvölgyi tömbje és a Szent János Kórház, ahol éppen az elmúlt évek és a centralizáció hozta meg a szoros együttműködést, így mára körvonalazódik egy megújuló, jobb rendszer. A szociális szférát ugyanakkor már nehezebben tudom megítélni, ugyanis kevésbé értek ehhez a területhez.

–  Mit gondol, miért gördülékenyebb az egészségügy központosítása, mint az oktatásé?

–  Nincs egyedül üdvözítő rendszer. Lehet önkormányzati szinten is jól vagy rosszul irányítani, de az állami centralizáció is lehet intelligens és fegyelmezett. A fő törvényszerűségek viszont mégiscsak működnek, az oktatás esetében az áttekinthetőségnél talán fontosabb a személyre szabottság és a rugalmasság, a helyi problémák minél jobb és gyorsabb kezelése. Ez nem egyenlő azzal, hogy a lehető legkisebb egységekig kell tolni a döntéshozatalt, mert van egy kritikus pont, nem mindegy az üzemméret. A kisebb önkormányzatok szenvedtek attól, hogy egy-egy nagyobb intézményük csődbe vitte a költségvetésüket, ám ez a húsz-harmincezer lelkes önkormányzatokra már nem volt igaz. A kisebb települések örültek a központosításkor annak, hogy megszabadulnak ezektől a terhektől, azzal azonban, hogy az egész rendszer egy kézbe került, óhatatlanul is az adminisztratív, bürokratikus attitűd lett az uralkodó. Az oktatásban viszont rengeteg apró ügy van, eleven organizmus, a gyerekek, a szülők és a tanárok érdekeinek különbözősége miatt. Ezt maga a Klik is felismerte, és próbál most már bizonyos döntési jogköröket visszautalni helybe, oda, ahol a probléma keletkezik.

–  A Fővárosi Önkormányzat is átalakult, a polgármesterek közvetlenül képviselik a kerületüket a közgyűlésben. Hogyan látja, itt sem érhető tetten a nagyobb fokú autonómia?

–  A Fővárosi Önkormányzatnál ez radikális változást jelentett és mindenképpen jó hatása volt a munkára. A kétszintűséget szerencsére nem oldotta fel, vagyis van huszonhárom kerület Budapesten, amelyek lába leér a földre, és tudja, hogy merre mennek az utcák, és hol kell játszóteret vagy óvodát felújítani. Ez fővárosi szintről nem belátható. Ugyanakkor egy Budapest méretű városnak vannak közös ügyei is, közlekedési vállalata, csatornahálózata, elektromos rendszere. Ezeket nem lehet huszonhárom székből irányítani. A Demszky-korszakban nem volt jó, hogy volt a fővárosi politika, és volt egy kerületi politikai élet. Jó döntés volt a kettőt egybetolni, így maguk a polgármesterek adják a gerincét a Fővárosi Közgyűlésnek, ami magában hordja annak a lehetőségét, hogy ez a kettő nem válik külön, a testület pedig egy gondolatmenet szerint működik.

–  Szó esett a római-parti védműről, amivel kapcsolatban már a népszavazás lehetősége is felvetődött. Beszélt a helyi és a közös budapesti ügyekről, a mobil gát inkább az előbbihez tartozik. Miért tart mégis több mint tíz éve az erről szóló vita fővárosi szinten?

–  Tarlós Istvánt idézve ez a vita már harminc éve húzódik, ezt ne felejtsük el. Saját tapasztalatom, hogy a népszavazás jó dolog, érdemes az embereket megkérdezni és meghallgatni. A Normafa esetében például biztosan pozitív eredményt hozott, már egyébként maga a vita is. Érdemben és radikálisan változtak emiatt az eredeti elképzelések még az én fejemben is. Ilyenkor nem könnyű engedni, ahogyan az ember öregszik, úgy válik egyre merevebbé. Nem tudom, min múlik az, hogy mégis fel tudjon venni egy olyan testhelyzetet, ahonnan látja, lehet, a másik gondolataiban is van igazság. Be kell, hogy valljam utólag, ez jó dolog, főleg a fontos ügyek eldöntésében. A Normafa azonban a mobil gáttal nem összehasonlítható, hiszen az ottani fejlesztéseken nem az életünk múlt, oda kikapcsolódni járnak az emberek. Emiatt van bennem némi aggály azzal kapcsolatban, hogy népszavazásra vinnék-e egy olyan kérdést, amin emberéletek múlnak. Van azonban a Római-partnak egy másik szempontja is, hogy ott található a főváros egyetlen természetes Duna-partja, ami hallatlanul értékes kincs. Nem irigylem azt, akinek ebben kell döntést hoznia.

–  Úgy látja, Tarlós István is makacsul ragaszkodik a saját elképzeléséhez?

– A Római-partnál azt tapasztalom, hogy konstruktívan újra és újra lehetőséget ad az egyeztetésre, a vitára, amellett, hogy mindig elmondja, egyre nő a kockázat.

–  Jó a munkakapcsolata a főpolgár­­- mesterrel?

–  Szót értünk egymással és őszintén tudunk beszélgetni fővárosi és politikai ügyekről egyaránt. Nem volt ez mindig így, egy időben több vita volt közöttünk, mint egyetértés, de ezek tisztulnak. Az elvégzett munkájáért pedig tisztelem.

–  Rátérve a saját kerületére, éppen egy hete adták át a felújított Lóvasutat. Miben áll ennek a jelentősége?

–  Sikerült egy olyan, párját ritkító műemléket megmenteni, amihez fogható nincs a fővárosban, de talán az országban sem. Egyébként pusztuló műemlékből sok van még Budapesten, és a kerületben is. Tapasztalatom szerint azt lehet megmenteni ezek közül, aminek sikerül új funkciót találni, s bízom abban, hogy a Lóvasút esetében ez sikerült. Az épület majdnem százharminc éves, maga a lóvasút pedig százötven éve épült, akkor a Lánchídtól indult, végighaladt a Duna-parton, a Mártírok útján, a Retek utcán, majd a Szilágyi Erzsébet fasoron át hozta ki a kirándulókat Budára, ahol akkor még alapvetően szőlők voltak. A szőlőknek megfelelően pedig pincék, a pincéknek megfelelően kocsmák és vendéglők, az úri közönség ezeket látogatta akkoriban. Ők ezt hívták kirándulásnak. De ez rendben is volt, ha az akkori kirándulóöltözéket megnézi az ember, ami ing, nyakkendő, pantalló és zakó volt, akkor érthető. A fénykorban egyébként több száz hegyvidéki kisvendéglő volt, amik mára sajnos mind megszűntek egy-két kivétellel. A Lóvasút így maga a megtestesült helytörténet, az viszont a véletlen műve. Arra is rájöttünk, hogy ez az épület tulajdonképpen a Normafa alsó kapuja, így tudtuk a kettőt összekötni és megmenteni az épületet. A nehéz egyébként nem az, hogy a felújításra összeszedjük a pénzt, bár az sem volt könnyű, kellett hozzá a kormány támogatása és az EGT-alap is. A nagyobb feladat, hogy milyen, a mai embereket kiszolgáló funkciót tudunk oda tenni.

–  Hogyan áll a Szent János Kórház ügye?

–  A kormány döntött egy átfogó tervről, ez az Egészséges Budapest Program. Ennek egyik hallatlan értéke, hogy a kiindulópont az, hogy az egész fővárosi egészségügyi rendszert újragondolta és ennek mentén fejleszti. Része a sokszor említett új budai centrum kórház, amit kiegészít a többi ellátó is. A János Kórházban a negyven-ötvenezer fekvőbetegen túl hétszázezer járóbeteg fordul meg, s az egyik probléma éppen ebből fakad: a járóbetegeket a kórházi osztályokba integrálva látják el. Az orvos szlenget használva: „Nem jó, ha a pizsama és a télikabát keveredik.” Ezért arra koncentráltunk, hogy a kerületben legyen egy olyan szakrendelő, ami a járóbeteg-ellátás nagy részét átveszi a János Kórháztól, s erre a Kútvölgyi tömb alkalmas, ezért is építették annak idején. Erre a kormány kilencmilliárd forintot ad. Ehhez kapcsolódik a János Kórház középső része, ahol pedig egy megyei intézmény méretű területen fekvőbeteg-ellátás zajlik majd, jól kiegészítve az új budai centrum szolgáltatásait. Így társkórház jellege lesz inkább a János Kórháznak, de jobb állapotú és magasabb színvonalú szolgáltatásokat tud nyújtani.

–  Van elképzelés a régi OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Központ) épületének újrahasznosításáról?

–  Felmerült több, az Egészséges Budapest Programmal kapcsolatos tárgyaláson, hogy a Lipótnak adni kellene egy nem kórházi, csak részben egészségügyi, gondozási, rehabilitációs funkciót. Ezeket a feladatokat ma a kórházak látják el, és van is arra koncepció, hogy a két területet szétválasszák. Ennek jó terepe lehet a Lipót, ahogy az időskori gondozás fejlesztésének is.

–  Indul 2019-ben a polgármesteri székért?

–  Ez a tervem. Bízom benne, hogy a Hegyvidéken élők értékelik azt, ami az elmúlt évtizedben történt a kerületben és továbbra is megtisztelnek majd a bizalmukkal. Kérdezték tőlem egyszer, hogy nem unom-e a kerületvezetést. Hét évig tanítottam, húsz évig voltam országgyűlési képviselő, amit például a végén már untam egy kicsit. De ezt nem, hiszen a polgármesteri munka mindennap új kihívásokat jelent.