Üzletemberként az előítéletek ellen

Nem azt kell kiemelni, amit nem bírunk megtenni, hanem azt, amit igen - mondja Zoltán (Fotó: Horváth Péter Gyula)

Mostanában azonban többnyire a webáruházukkal foglalkoznak, életvitelt segítő, kommunikációt fejlesztő és gyógyászati segédeszközöket forgalmaznak fogyatékos, beteg és idős embereknek az Erteksziget.hu honlapon keresztül.

Szabó Zoltán József súlyosan fogyatékos, látásának három százaléka maradt meg. Édesapját követve református lelkészként dolgozott, majd a kommunikáció szakot is elvégezte. Alexa református hittanoktató, mentálhigiénés és foglalkozási rehabilitációs szaktanácsadó. Kettejüknek összesen öt diplomájuk van. Kényszerből vágtak az internetes kereskedelembe, három év után a boltjuk végre fellendülőben van. Persze vágynak arra, hogy igazi üzletük is legyen, alkalmazottal, de egyelőre úgy gondolják, ennek még nincs itt az ideje.

– Van, aki mobiltelefont szeretne az apjának, aki egy kicsit siket, rosszul lát, és a keze nehezen mozog, s kérdezi, mit ajánlok? Megkeressük a neki legjobbat – magyarázzák. – Reméljük, hogy a megrendelőink érzik, nem hagyjuk magukra őket.

A telefonhívásokért Zoltán felel, headsettel, okostelefonnal a metrón is tudja fogadni azokat.

– Az én kezem nem kompatibilis az érintőképernyős készülékkel, a finommotorikus mozgásokkal bajban vagyok – mutatja Alexa. A csomagolás Zoltán feladata. Néha díszes dobozt kér a vásárló, mert a segédeszközt ajándékba szánja. Alexa a számítógépbe vezeti az adatokat, kiállítja a számlát, s ketten külön-külön végigutazzák a várost, amikor be kell szerezni valamit. Aztán jön a postakocsi – szerződésben állnak a postával –, s másnap reggel már a megrendelőnél van az áru.

– Kicsik vagyunk és gyorsak – mondogatják. Megkapták a Fogyasztóbarát vállalkozás és a Fogyatékosságbarát munkahely elismerést, a Megbízható Bolt Program minősítést, a Szövetség az Elektronikus Kereskedelemért Egyesület díját, a fenntarthatóságért pedig a Delfin Díjat.

Zoltán és Alexa sokat tud a fogyatékosságról és az esélyegyenlőségről. Alexa integrált óvodába, iskolába járt, azt mondja, volt osztálytársai kicsit más emberek lettek miatta. – Mert látták, hogy nem UFO vagyok, hanem én is megcsinálom azt, amit ők: megírom a törileckét, megtanulom a József Attila-verset. Felmentve csak testnevelésből voltam, ez volt a különbség köztünk – folytatja Alexa. – Szeretném hinni, hogy akik velem ismeretséget kötöttek, nem félnek a fogyatékos emberektől. Sok családban a fogyatékos gyereknek azt mondják, ülj otthon, buta vagy. Engem azonban nem akartak minden feladat alól mentesíteni, hanem biztattak, csináld, hiszen nem vagy kevesebb másnál. A bolt miatt járunk cégekhez, ahol azt látják, hogy a gondjaink ugyanazok, nem különbözünk tőlük. És egy ideje ezeknél a vállalkozásoknál már nem hiszik, hogy ezek a fogyatékosok csak sírnak, hanem tudják, hogy ez a fogyatékos ember az üzletfelük, aki vásárol, fizet, és ha elégedett, visszajön.

– A legnagyobb gond a fejekben van, emiatt nem lehet egyenlő esélyekről beszélni, pedig sok területen történtek jó dolgok. Most már kiállnak magukért a fogyatékosok, akiket annak idején, az átkos negyven évben csak rejtegettek. Nem azt kell kiemelni, amit nem bírunk megtenni, hanem azt, amit igen. Arról kell beszélni, hogy tudunk értéket adni a társadalomnak, és az országnak szüksége van erre – mondja Zoltán. – Azt szeretném, hogy az esélyegyenlőség ne pénzről szóljon. A szemléletformáláshoz szükséges információt azonban apránként kell adagolni.

– A munkaadók többsége fél attól, hogy fogyatékos embereket alkalmazzon, s minden előítéletet felvonultatnak annak alátámasztására, hogy miért nem teszik – magyarázza Alexa. – Azt tartják, hogy a fogyatékos lassú, nem lehet segítő nélkül hagyni, és milliós eszközt kell beszerezni neki, ezért azt mondják, erre nekik nincs pénzük. Ha dolgozni jelentkeznék valahová, s tudatnám, hogy mozgássérült vagyok, tíz munkaadóból nyolc szóba sem állna velem, mert azt gondolná, „roki” vagyok, vagyis kerekes székes, tehát rámpát is építeni kellene miattam. De én nem kerekes székkel közlekedem, és rámpára sincs szükségem. A közvélekedés sajnos még ott tart, hogy az értelmi fogyatékos az hülye, a mozgássérült csak kerekes székes és a látássérült csakis vak lehet – teszi hozzá, majd felidéz egy történetet, amely szerint nemrég megbüntettek egy orvost, mert a rendelési időt nem tüntette fel Braille-írással, később az ellenőrök visszamentek hozzá, s azt látták, hogy a doktor üvegezett keretbe tette a pontírást.

Néha elmennek egy-egy iskolába a fogyatékosságról beszélni. Ilyenkor egy egész tornateremnyi gyermek figyel rájuk. Tudni szeretnék, hogy miként internetezik az, aki nem lát, és vajon milyen az a beszélő számítógép. Előkerül egy fehér bot, egy video­felvétel, egy csörgőlabda, aztán bekötött szemmel játszanak egy rövid focimeccset.

Internetes boltjuk forgalmának két százalékát támogatásra költik, ez is része a társadalmi felelősségvállalásuknak. – Azért tehetjük meg, mert vásárolnak tőlünk. Hozzánk hasonló embereket segítünk, mert tudjuk, milyen sokat jelenthet tíz-, húsz-, harmincezer forint. Kinézzük azt a szervezetet, amelyiknek tetszik a tevékenysége, és megkérdezzük, mivel segíthetünk, eszközzel vagy pénzzel – mondja Zoltán. – Legutóbb egy, a hallássérültek rehabilitációjáért küzdő egyesület szájról olvasási gyakorlat programjába pótoltunk bele, a nyáron fogyatékos iskolások Tisza-parti nyaralását támogattuk, jövőre ösztöndíjat tervezünk fogyatékos fiataloknak – sorolja. – A közelmúltban egy látássérült édesanyának beszélő vérnyomásmérőt vettünk ajándékba, mert ő nem bírta volna megvásárolni magának. Aprópénznek tűnik, amit mi adni tudunk, de fontos annak, aki kapja, és fontos nekünk is. Tulajdonképpen csak azt tesszük, amit magunkkal hoztunk.