Belföld
Új típusú szülészeti osztály kialakításán dolgozik a Bethesda
Egyre nagyobb a társadalmi igény arra, hogy az édesanya a lehető legtermészetesebb közegben hozhassa világra a gyermekét
A hároméves kórházszövetségi elnöki ciklust összességében sikeresnek értékelte, ugyanakkor jogosnak tartja, hogy az orvosok és az ápolók rendkívül elkeseredettek.
– A Magyar Kórházszövetség új elnöke Svébis Mihály, ön elnökhelyettesként folytatja a munkát a szervezetben. Hároméves vezetése alatt rengeteg változás történt az ágazatban, ami többek között a szövetség munkájának is köszönhető. Nem sajnálja, hogy véget ért az elnöksége?
– A munkánknak ez természetes velejárója, így van rendjén. A kórházszövetségnek csaknem százhúsz tagintézménye van, így óriási a merítési lehetőség, sok a fajsúlyos kórházvezető, jó, hogy minden ciklust új elnök vezet. Így új és új szemlélettel tudjuk a dolgokat megközelíteni.
– Az egészségügy igen feszült helyzetben van, legújabban Sándor Mária ápolónő helyezte kilátásba, hogy amennyiben nem áll ki tiltakozása mellett az ágazat, „visszavonul”. Egy napilapnak adott interjúban mások mellett a kórházigazgatókat is bírálta, akik szerinte nem állnak ki az ellátórendszer érdekei mellett, holott lennének rá eszközeik. Mit értékel sikernek az elmúlt három év elnökléséből, és milyen módon tudták azt elérni?
– A szövetség és a kórházvezetők az ágazat, így a kórházak érdekeiért, a betegekért és az egészségügyben dolgozókért küzdenek. Kétségtelen, hogy az eszközeink mások, így az MKSZ elnöki periódusa is sokrétűbben értékelendő. Összességében sikeresnek érzem az elmúlt három évet, de hiányérzetem is van. Remek elnökséggel dolgoztam, igazi közösségi munka volt, ami árnyalt, szakszerű megközelítéseket eredményezett. Amennyiben a döntéshozókkal való kapcsolatot vizsgáljuk, nehéz időszak volt, hiszen három év alatt három államtitkárral dolgoztunk együtt. Az ágazatvezetés szerkezete is jelentősen megváltozott, és szinte az összes háttérintézményben vezető- és stílusváltás zajlott le, ehhez pedig rugalmasan kellett alkalmazkodnunk. Mindhárom államtitkárral intenzív kapcsolatot sikerült kialakítanunk, amiért köszönettel tartozunk. A napi kórházi problémák így eljutottak erre a szintre. Volt, amiben nem értettünk egyet, de ez természetes, az viszont nem, hogy ennek ellenére megmaradt a jó kapcsolatunk. Legfájóbb kudarcunk, hogy nem tudtuk a politikával megértetni az ágazati helyzet súlyosságát és a pénzszűke negatív trendeket stabilizáló ártalmas hatását. Így a kórházak finanszírozása érdemben nem javult, a munkatársaink arcpirítóan alacsony bére lényegében stagnált. Sok részkérdésben sikerült azonban változást elérni. Ilyen mások mellett a rezidensképzés átalakítása, az uniós beruházások lezárása, a várólisták csökkentése, de kihagyhatatlan elem a tavalyi hatvanmilliárdos központi kórházi adósságrendezés is.
– Említette, hogy az MKSZ a saját eszközeivel próbál érdeket érvényesíteni, a fekete ruhás mozgalom pedig más módon igyekszik célt érni. Sándor Mária mellett a közelmúltban Szabó Tímea, a PM társelnöke önkéntes ápolónak állt, és részletesen beszámol a kórház mindennapjairól. Tagadhatatlan, hogy ezek mögött az akciók mögött politikai motiváció is van. Mégis, mennyire tartja ezeket az eszközöket a problémához illőnek, oda tudna melléjük állni?
– Nehéz helyzetben van az egészségügy, a legnagyobb baj, hogy a benne dolgozók rendkívül elkeseredettek, aminek több szervezet sokféle módon próbál hangot adni. A szövetségi szakmai munka ennek egy fontos módja. Másik út a kamarai és dolgozói érdekvédelem, az orvosi és szakápolói, valamint a gyógyszerészkamara vagy a szakszervezetek tevékenysége is. Az orvosok bizalomvesztést élnek meg, aminek egyik jele, hogy kevés a bérük. Erős a külföldi csábítás, sokan elmennek. Akik maradnak, azok vállalják a szegénységet, vagy valahogy egérutakon keresztül találják meg a számításaikat itthon. Gondolok itt például a hálapénzre vagy a sok-sok magán mellékállásra, extra ügyeletre. Ez önkizsákmányolás, és a közellátás szempontjából hátrányos, mert ott kipihent, teljesen odaforduló szakemberekre lenne szükség. Látni kell azonban, hogy mégis vannak lehetőségek, amivel egy orvos a megélhetését biztosítani tudja.
– És az ápolók?
– Ők ennél rosszabb helyzetben vannak, hiszen embert próbáló munkarendben, a hiányzó társaikat is pótló tempóban, rossz társadalmi megbecsültség mellett dolgoznak, és nekik alig van módjuk ilyen bérkiegészítésre. Ráadásul a családi stabilitásnak sem használ és egészségromboló is az őket érő fizikai és lelki stressz, valamint az éjszakázás. Így elkeseredettségüket megértem, és természetesnek tartom, hogy ez a legkülönbözőbb formákban megjelenik. Az utcai demonstrációk, a blogírás vagy petíciók abból a háttérből születnek, hogy az ebben élők úgy élik meg, hogy a társadalom még mindig nem érzi az áldozatvállalásuk értékét, holott az ország egyik legégetőbb kérdéséről van szó.
– Az MKSZ elnöki székéből távozott, ám a Magyar Gyermekorvosok Társaságának vállalta a vezetését. Miből áll a tevékenységük?
– A gyermekorvosok társasága évszázados múltra tekint vissza több ezer fős tagsággal az alapellátástól a klinikai szintig. A szervezetnek január óta vagyok elnöke, emellett a szakmai kollégiumban és a kórházszövetségen belül is leginkább a gyermekegészségügy előmozdításának lehetősége izgat most. Négy évre szól a mandátumom, és rengeteg a tennivaló.
– Az alapellátás területén riasztó adatokat lehet olvasni a gyermekorvosok számáról. Mik a pontos adatok?
– Érdemes tudni, hogy a más tekintetben borzasztó huszadik században hazánkban szinte folyamatosan példaértékű gyermek-egészségügyi fejlődés zajlott, aminek rengeteg hozadéka van. Például nálunk kiemelkedően magas a szoptatási arány, és jó az oltási rendszer és fegyelem. Itthon a kiskorúakat az alapellátástól kezdve a gyermek-szakkórházakig külön alrendszer kezeli. A magas színvonal megtartásához, bizonyos tekintetben a visszaszerzéséhez sokat kell dolgozni. Nagy gond, hogy főleg a hátrányos térségekben megritkult és megöregedett a házi gyermekorvosi kar. Ezért a gyermekeknek nagyjából az egyharmadát úgynevezett vegyes körzetekben látják el, vagy még rosszabb esetben csak távolibb helyettes orvost lehet elérni. A döntéshozók értik a problémát, néhány éve elindult a Méhes Károly-ösztöndíjprogram, most pedig éppen a napokban jelenik meg az a pályázat, amely a házigyermekorvos-képzéshez külön rezidensi keretet biztosít. Ha ez a program sikeres lesz és tartós marad, akkor is csak évtizednyi idő alatt stabilizálódhat a rendszer.
– Elmondható ugyanez a gyógyítás egyéb szintjeiről is?
– A szakellátásban sem jobb a humánerőforrás-helyzet. Sok olyan gyermekszakág van – ilyen például az újszülöttgyógyászat, a pszichiátria, a tüdőgyógyászat vagy a gasztroenterológia – , amelyben nagy a szakemberhiány, ezért hosszú a sorban állás. Az ezekhez értő kollégáknak el kellene jutniuk a lakossághoz, nem csak a nagyobb centrumokban tömörülni. Ezért sem örültünk annak, hogy az idén kikerült a hiányszakmák közül a csecsemő- és gyermekgyógyászat, ez téves helyzetfelmérés. A védőnők esetében sajnos mára szintén nem teljes a lefedettség, és ezért egyre nagyobb az ellátotti esélyegyenlőtlenség.
– Amennyiben a probléma konkrét hatásait nézzük, ide sorolható az a közelmúltban megjelent adat, amely szerint igen magas hazánkban a császármetszések száma. Természetesen ennek sok oka lehet, mégis nap mint nap botlani olyan beszámolókba, ahol akár az orvos türelmetlensége is okozhatja, hogy nem természetes úton születik meg egy baba. Hogyan értékeli ezt a kérdést?
– A probléma rendkívül sokrétű, egy-egy konkrét eset ezért nehezen megítélhető. A császármetszés az anyára és a babára nézve is igen jelentős betegbiztonsági lehetőség, életeket lehet menteni vele, és életre szóló károsodásokat megakadályozni. Igaz az is, hogy a nők egy része maga kéri a császármetszést, ami nem hivatalos protokoll, de megjelenik a gyakorlatban. Kétségtelen tény, hogy a szülészorvosi hozzáállás is változik: egyrészt kényelmi okból, másrészt a jogi következményektől való félelem miatt is növekszik a császármetszések aránya. Jogos társadalmi igény a biztonságos, de természetes szülés iránti fokozott vágy, ami minket is inspirál. A Bethesda Gyermekkórházban ezért új szárnyat készülünk kialakítani, ahol az élet védelmének kiemelése mellett ez a szemlélet érvényesülne.
– Miért gond, hogy magas a császármetszések aránya?
–Drágább, és az anya-gyermek kapcsolatra és adaptációra, a korai gyermekágyas regenerációra is kedvezőtlenül hat.
– Beszélne részletesebben a tervezett kórházi osztályról?
– Természetesen. Sok család és szervezet keresett meg minket azzal, hogy a szülészeteken az abortuszhelyzet egy gyermekét váró anyának, különösképpen a vallásos családokban nehezen kezelhető állapot. Mivel egyházi kórház vagyunk, jelezték nekünk, hogy szükség van olyan szülészetre, ahol ezekkel nem kerül szembe a várandós anya. A másik igény, hogy magát a szülést visszahelyezzék a lehető legtermészetesebb közegébe, akár otthonias környezetébe, amellett, hogy minden orvosi és szakmai felügyeletet biztosítanak mellé. A harmadik elem pedig, hogy a szülészet körüli pénzmozgásokat helyes mederbe tereljük. A hálapénz ezen a területen jelenik meg a legátláthatóbban, vagyis a szülészorvos lényegében a paraszolvenciáért nyújt pluszszolgáltatást, amikor folyamatos készenlétben áll, bármikor behívható. Annak viszont ma nincs legális formája, hogy a páciens ennek honoráriumát „kasszába” fizesse be. A felvetés izgalmas, Veszprémben történt is ilyen irányú kísérlet, de végül nem lett tartós az a megoldás. A Bethesda más kórházakkal erős kooperációban ennek most újra nekiveselkedik, szakmai és egészségpolitikai területen már folynak erről a tárgyalások.