Tisztelgés a kádári rezsimmel szemben kiálló bírák előtt

Mérföldkő az igazságszolgáltatásnak, hogy szembenézhet a jogot a jogtalanság szolgálatába állító időszakkal, amikor minden eljárásnak a megszületett ítélet ellenkezőjével kellett volna végződnie – jelentette ki Polt Péter legfőbb ügyész az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójának alkalmából, Emlékezés és emlékeztetés II. címmel rendezett konferencián, a Kúrián. Szerinte példamutató azon bírák kiállása, akik szembeszegültek a diktatúrával. Ma is emlékeztetni kell, hol volt a jog és az igazságérzet, amikor szándékosan „félreértették” a büntetőjogot, semmibe vették a bírói függetlenséget, a hatalom összekacsintott az igazságszolgáltatással, az egyetlen cél a könyörtelen megtorlás volt.

Polt fordulópontnak nevezte azt a két éve kezdődött kutatássorozatot, amely a Kúria, a Legfőbb Ügyészség, a Magyar Nemzeti Levéltár, a Veritas Történetkutató Intézet, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottság (NEB) összefogásával zajlik. Van igény az igazság kimondására, mondta. Utalt arra is, hogy a rendszerváltoztatás után megindult társadalmi megbékélés fontos részét alkotják a semmisségi eljárások, így ítéletben is kimondható: a jogállamisággal ellentétesek voltak a megtorló perek.

Szintén az elnyomással szembeszegülő bírák kiállását méltatta Darák Péter, a Kúria elnöke, és felhívta a figyelmet arra is, hogy a legfőbb bírói fórum épületében márványtábla őrzi annak a huszonhárom egykori ítésznek a nevét, akiket a forradalom után távolítottak el, így nem vettek részt a statáriális ítélkezésben. Kifejtette, a fennmaradt dokumentumokból érezhető a hatalom könyörtelen szorítása, „hogy milyen egzisztenciális kiszolgáltatottságban kellett életre szóló döntést hoznia minden legfelsőbb bírósági bírónak”. Azoknak a bíráknak, akik részt vettek a statáriális ítélkezésben – folytatta –, jobbára töretlenül felfelé ívelő karrier jutott, akik viszont hűek maradtak hivatásuk alapvető értékeihez, azok jobbára egy életre a társadalom peremére kerültek. Az 1956 utáni események azt is jelzik – fűzte hozzá Darák –, milyen veszélyekkel jár, ha egy bírói szervezetet kívülről megfogalmazott elvárások szerint vezetnek.

Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke előadásában az említett kutatássorozatról beszélt, amely három részből áll: a vidéki bírósági eljárások feltárásából, az áldozatok felkutatásából és bemutatásából, valamint a megtorlásban vezető szerepet játszó jogászok, ügyészek és bírák „megismeréséből”. A cél az, hogy méltó módon tisztelegjenek az ’56-os forradalmat követő megtorlás áldozatainak emléke előtt, és bemutassák a diktatúra örökségét. A kutatás részét képező, A megtorlás arcai nevet viselő program során annak a csaknem száz ügyésznek és bírónak dolgozzák fel az esetenként nagyon magasra ívelő karrierjét, akik közreműködtek a forradalom utáni kétszázhuszonöt halálos ítélet meghozatalában. Készül egy úgynevezett perkataszter is, amelyben a vidéki pereket dolgozzák fel szisztematikusan, Mikó Zsuzsannának, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatójának vezetésével. A NEB elnöke rámutatott, a forradalom után huszonhatezer ember ellen indult eljárás a kifejezetten politikai indíttatású, állam elleni bűncselekmények vádjával, de főként vidéken még sok olyan ügy lehet ismeretlen, amelyben köztörvényes bűncselekmény címén valójában a forradalomban való részvételt torolta meg a kommunista hatalom.

Mikó Zsuzsanna szintén fontosnak nevezte a vidéki eljárások feltárását, szerinte ugyanis a „kádári rendszerrel kapcsolatban komoly nosztalgia él a mai napig”, ám azok, akik így éreznek, nem ismerik a rezsim kegyetlenségét és a megtorlás mértékét. Bemutatta azokat a bűncselekménytípusokat, amelyeket államellenesnek minősítettek, majd rámutatott, a halálos és életfogytiglani ítéletek mellett kevés figyelmet kapnak a mellékbüntetések. Ezek közé sorolta a politikai okokból elítéltek súlyos pénzbírságait, a vagyonelkobzást, valamint azt is, hogy a pénzbüntetés börtönnel kiváltható volt, Békés megyében például tizenöt forint ért egynapi elzárást.

M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese arról beszélt, hogy a legfontosabb feladat visszaadni a társadalomnak az ’56-os forradalom hőseit, nemcsak a politikusok, hanem az egyszerű, hétköznapi emberek személyében is, „1956 ugyanis az ötvenhatosoké”.