„Sikerült végre reflektorfénybe csalni Sorost"

–  Harminc éve, ezerkilencszáznyolcvan-nyolc március harmincadikán alakult meg a Fidesz. Azóta valóra váltak az álmok?

–  Hirtelen felindulásból került sor a Fiatal Demokraták Szövetségének megalakítására, nem pártalapítási szándékkal jöttünk össze aznap. Azt sem gondolhattuk még akkor, hogy rá két évre szabad választások lesznek. Benne volt a pakliban, hogy a megroggyant kommunista világrendszer még elsöpör minket. Akkor még valóban csak álmodhattunk a szabadságról és demokráciáról. És 1990-ben, az első szabad választások küszöbén is legfeljebb annyival voltak konkrétabbak a jövőre vonatkozó elképzeléseink, hogy hét választási ciklus után talán közelebb láttuk Magyarországot, a magunk életminőségét a nyugat-euró­pai átlaghoz. Sok minden van, amit másként reméltünk, de ha az a kérdés, hogy hátrébb tartunk-e, mint az a reális lehetőségeinkből következett, akkor azt mondom, nagy valószínűség szerint ebből nem lehetett volna sokkal többet kihozni. Persze, voltak nálunk sikeresebben váltó posztkommunista országok, talán mert ott nem volt SZDSZ vagy kifejezetten nemzetietlen állampárt. Rengeteg minden hátráltatott minket, de a magyar politikai osztály polgári részének teljesítményét szerintem nem érheti súlyos kritika.

–  A térségben is egyedülálló a Fidesz mint rendszerváltoztató párt teljesítménye. Minek tulajdonítja az elmúlt három évtized eredményeit, egyáltalán, a párt megmaradását?

–  Mindenekelőtt annak az erős érzelmi, erkölcsi kohéziónak, amely a párt vezetőinek köréből kisugározva, lassan áthatotta az egész szervezetet, amelynek gyökerei még a nyolcvanas évek közepének szakkollégiumi időszakában keresendők. Eltekintve az SZDSZ-be távozottaktól, együtt maradtunk a legválságosabb pillanatokban, a legnehezebb időkben, mert bíztunk egymásban, és hittünk abban, hogy amit akarunk, az ennek az országnak a javát szolgálja. Döntő momentum volt az is, hogy a 2002-ben elveszített választások után levontuk a megfelelő következtetéseket, és fel tudtunk állni.

–  És a világot ilyennek képzelték?

–  Ha akkor valaki nekem ezt, ami ma van, előre vázolja, valószínűleg inkább egy kevésbé stresszes pályát választok a jogi diplomámmal. Akkor számunkra Európa egy eszményt jelentett, ezeréves történelmünk beteljesedésének ígéretét. Ha igaz, hogy a rajtunk lévő nyomás megerősít, akkor – ennek ellentéteként – a kommunista világrendszer és a Szovjetunió felől jövő fenyegetés megszűnte morálisan összezavarta a Nyugatot, amelyen egyre inkább kiütköznek egy megfáradt birodalom kórtünetei. Nem gondoltuk volna, hogy harminc év múlva az irodalom legjobban megírt negatív utópiái elevenednek majd meg.

–  Hol bicsaklott meg az európai projekt?

–  Sehol. Kiderült: valójában már évtizedek óta zajlik egy folyamat, amelynek lényege, végső célja sokáig rejtve maradt. A második világháborút követően színre lépő európai politikai elit még tiszteletre méltó elképzelésekkel látott hozzá a kontinens nyugati fele politikai újjáépítéséhez. Emlékezzünk csak Robert Schumanra, aki azt mondta, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz! Biztos, hogy nem ilyen uniót álmodott meg. Lassan, de biztosan az „Európa-projektum” elveszítette minden morális tartalmát, az uniós politikai elit pedig morális tartását. Nemcsak, hogy nem sikerült Európát emancipálnia a transzatlanti együttműködésen belül, hanem mára az Európát felszámolni akarók kollaboráns kitartottjává vált. Felvetődik a gyanú: ennek a totális káosznak, morális összeomlásnak látszó válságnak kell hogy legyen valamilyen célja. A háttérben komoly tervek vannak, óriá­si erők mozognak, még ha rejtve is akarnak maradni. Nem kis eredmény mindezek tükrében, hogy Soros Györgyöt reflektorfénybe csalogattuk. Végre van egy név, egy hang, egy arc, aki ezt a folyamatot megjeleníti. Aki mondjuk még fél éve is a fejét ingatva sajnált le minket az üldözési mániánkkal, ma kénytelen belátni, igazunk lehet. Vegyük csak a Face­book „apró csínytevését” az amerikai választási kampánnyal kapcsolatban! Most, hogy a nyakunkra küldtek néhány millió, egyelőre fegyvertelen megszállót, illetve illegális migránst, kiderült, ez a történet az életünkről szól.

–  Jól értjük, Európa megmentői vagyunk?

–  Vállalom. Nyilván lehet ezen gunyorosan nevetgélni, fognak is, ám a történelem azért van, hogy ráismerjünk benne azokra a dilemmáinkra, amelyekkel korábban már szembesültünk, s tanuljunk az ezekre adott korábbi, jó vagy rossz döntéseink következményeiből. Nándorfehérvárnál pontosan ugyanaz történt, mint 1848–49-ben meg 1956-ban. Magyarország az európai változások frontvonalába került, nem önszántából. Bennünket nyolc éve folyamatosan ellenállásra kényszerítenek. Úgy tűnik, ez a sorsunk, a küldetésünk.

–  Az ellenzék szerint ez túlzás, nem erről szól a vasárnapi választás, a Fidesz csak elfedi a valóságot.

–  Pedig az ellenzékiek is tisztában vannak ezzel, csakhogy ők pozitív folyamatnak tartják azt, ami ellen mi küzdünk. Nem csoda, hiszen ebből élnek. Némelyek közülük ráadásul igen jól, a gyarmattartók helytartóiként. Ugyanazt a megbízást hajtják végre, mint a világhálózat többi tagja Macedóniában, Szerbiában, Lengyelországban vagy Romániában. Megpróbálják felszámolni az adott terület keresztény-nemzeti kulturális karakterét. Úgy „dobták le” őket nálunk is, mint annak idején a szovjetek Gerő Ernőéket. Őket sem azért küldték ide Sztálinék, mert magyarok voltak. Hanem azért, mert itt volt a legnagyobb a terep- és nyelvismeretük, így itt könnyebben végrehajthatták azt a megbízatást, amelyet korábban például Gerő a spanyol polgárháborúban vagy éppen Belgiumban teljesített. Ezek a mai ficsúrok és üres fejű libák vagy éppen nemzetközi kiképzést kapott ügynökök, akik fillérekért adják el a lelki üdvüket, ők sem többek ennél. Nincs különbség. Ugyanaz a harc folyik. Még egy darabig. Annyiban változott a helyzet, hogy jobban látható az ellenség, világosabban látszik, ki miért küzd. Fel kellett fedni a motivációkat.

–  A Fidesz állandóan olyan sebeket kénytelen begyógyítani, amelyeket a baloldal ejt az országon. Mégis, miért mindig a proteszt fenyeget?

–  Ez nem feltétlenül igaz. Nem mintha össze akarnám mérni magunkat Gyurcsányékkal, de ha 2006-ban a protesztszavazatok döntöttek volna, nincs az a borzalmas négy év, ami utána következett. Gyurcsány Ferencnek sikerült elhitetnie az emberek többségével, hogy minden rendben van, miközben már recsegtek-ropogtak az államháztartás eresztékei, a gazdaság ment lefelé, s előbb ért padlót, mint hogy a pénzügyi világválság elért volna minket. De négy éve nekünk is sikerült kormányon maradni. Tehát nem mindig erősebb a proteszt. Ugyanakkor kétségtelen, az emberek fejében racionálisan egyre nehezebben megfejthető motívumok kavarognak a pártválasztás kapcsán. Abban minden épeszű ember egyetértett nyolc éve, hogy nagyon nagy baj van, alapvető változások kellenek, és ezt aligha várhatta bárki attól az oldaltól, amely azokból állt, akik tevőlegesen tönkretették az országot vagy akikről addig még semmit – főképpen semmi jót – sem lehetett tudni. Mégis kapott negyvenhét százalékot a későbbi ellenzék. Vagy vegyük a friss olasz példát: harminckét százaléknyian szavaztak arra az Öt Csillag Mozgalomra, amely tulajdonképpen saját bevallása szerint sem alkalmas a kormányzásra. Ott eközben ezer sebből vérzik a gazdasági és a társadalmi élet, rengeteg a probléma, részben a migráció miatt. Ehhez képest szinte már racionálisnak tekinthető az a döntés, amellyel a britek a második világháborút követően kiszavazták a hatalomból a nácikkal szemben Nagy-Britanniát győzelemre vezető Churchillt, mondván, új erő kell az új helyzetben. Ma leginkább az ad okot aggodalomra, hogy világtendenciáról beszélünk: az emberek kezdenek elszakadni a demokratikus intézményrendszerektől. A tömegkommunikáció urai pedig szándékosan erősítik a negatív folyamatokat, szembefordítva a választókat a politikai elittel.

–  Van még esélye a nemzetállamokon alapuló európai egységnek?

–  A német sajtó működéséről megjelent könyvek rávilágítanak arra, hogy a demokrácia tökéletes rendszer a globalista elit számára, ha feltételezzük, hogy az emberek, akár a saját életbevágó érdekeik ellenére is a végtelenségig manipulálhatók. Harminc éve bizonyosan nem gondoltam volna, hogy Németországban napjainkban arra panaszkodnak majd az emberek, amire mi a nyolcvanas évek kádári Magyarországán. Bár volt egy viszonylagos, külföldi hiteleken nyugvó jólét, azért akartunk változást, mert nem kaptunk levegőt abban a mérhetetlenül ostoba és bornírt rendszerben, amelyben a Cseh Tamás és Bereményi Géza által megénekelt Valóság nevű nagybátyánk sajnos nem volt velünk, levelet írt csak nekünk. Németországban az ember ma nem nyithatja ki a száját, nem mondhatja el a valós véleményét, ha az nem egyezik a fősodorral. Retor­zióként akár el is veszítheti az állását. Tehát arra, hogy a demokrácia kulisszái között ilyen kifinomult zsarnokság épüljön ki Nyugat- Európában, lássuk be, bizonyosan nem számíthattunk a kilencvenes évek elején.

–  Mit lehet tenni ez ellen?

–  Azért a manipulátorok hatalma sem korlátlan, mert paradox módon legnagyobb szövetségesünk éppen a demokrácia. Az erkölcsileg amortizálódott, önmagát túlélt, a valódi demokráciára csak nyomokban emlékeztető európai struktúrákban az embereknek még mindig van esélyük arra, hogy a józan eszükre és a szívükre hallgatva hozzanak döntést a jövőről, megőrizve saját nemzetük kultúráját és szuverenitását, ezzel esélyt adva az erős nemzetek alkotta európai együttműködésnek. A velünk szemben állóknál mégiscsak nagyobb hatalmuk van a választóknak, ezt láthattuk Olaszországban és Ausztriában is, vagy akár Németországban. Nyugaton is egyre többen ismerik fel a valódi tétet. Gondot jelent ugyanakkor, hogy egyelőre Közép-Európán kívül nincs valódi politikai erő, amely alternatívát tudna adni európai szinten.

–  Ha a hazai politikai ellenfeleket nézzük, miben különbözik a jelenlegi helyzet a korábbi választásoktól?

–  Nem az ellenzéki pártokkal küzdünk. Valójában nem léteznek, sem erkölcsi, sem intellektuális értelemben.

–  Se Gyurcsány, se Vona?

–  Kicsodák ezek? Gyurcsány személyesen tette tönkre az országot, ember komolyan nem veheti, szerintem még a saját szavazói sem teszik. Kétségtelen, ő az egyetlen karakteres ember azon az oldalon. Vona Gábor egy riadt szemű, tétova alak. Ha tizenhat éves lenne, a pubertáskorban keresve önmagát, az még elmenne. Csakhogy közben pártot hozott létre, amelyet úgy rángat jobbra-balra, mint foxi a lábtörlőt.

–  Miközben póráz is van a nyakán.

–  Olyan karakter, akit csak kívülről lehet vezérelni, hiszen belül üres.  Hol az iszlám ejti rabul, abban látja Európa utolsó reménysugarát, hol kettős kereszteket hordoztat végig a köztereken advent idején. Talán, ha ő is gyakrabban bérmálkozott volna, mint a másik pártelnök, tudhatná, hogy az egy másik ünnepkör. Ami viszont ennél is nyomasztóbb, hogy a nála intelligensebb kollégái, mint például Gyöngyösi Márton, aki pár éve még a zsidó származású képviselőket akarta listázni, most éppen a tömeges migráció kérdésében keresik az „euró­pai megoldást”. Ilyen elvtelen alakok veszik körül Vonát – tisztelet a kivételnek –, de majd meglátjuk, mit hoz a választások másnapja a Jobbikban. Itt is érdemes fellapozni a történelemkönyvet. Amilyen cinizmussal toborozta a kommunista párt a néhány héttel korábban még a zsidókat Dunába lövő kisnyilasokat, akik aztán készségesen váltottak gazdát, ugyanaz a cinizmus érhető tetten a Heller Ágnes-féle uszítókon. Vagy éppenséggel azokon a tegnapi jobbikosokon, akik saját korábbi eszmetársaikat köpik szembe azzal, amit ma művelnek.

–  Ezek szerint nem lehet más a politika?

–  Nem lehet, ezt csak az LMP-t létrehozó nai­vok és naivák hitték. De nekik se dőljünk be, hogy tényleg komolyan gondolják a nevükben megfogalmazott állítást! Ki lehet olvasni a magatartásukból, ők is eljátsszák a hatalmi násztáncukat. A Karácsony Gergely-féle, üres fejű karrieristákkal meg tele van a világ. Nem is az ő magatartása a meglepő számomra, hanem az, hogy Horn Gyula valamikori pártja olyan embert kért meg, hogy miniszterelnök-jelöltként vigye el a balhét, aki nemrég még azzal ócsárolta őket, hogy néhány Unicumot le kellett tolnia, mielőtt leült tárgyalni velük, mondván, még a fideszeseknél is jobban utálja őket. Egy párttal, amelynek idáig terjed az önbecsülése, mit lehet kezdeni a politikában? Hornnal semmiben nem értettünk egyet, de legalább volt tartása, tehetsége, ellenfélnek volt valaki. Ez a mostani szint, ez a garnitúra az elviselhetetlenségig elképzelhetetlen lenne a Fideszben. Akár a néhány szavazat reményében a határon túli magyaroknak ismét nekieső, velejéig romlott Gyurcsányról, akár a szellemileg és morálisan is minden tartalom nélküli Jobbikról, akár a jelenlegi MSZP-ről beszélünk. De az is elképzelhetetlen lenne, hogy a Fideszt olyan kaliberű politikusok vezessék, mint a Szél–Hadházy duó. Nálunk még az önkormányzati képviselőség elnyeréséhez is magasabb szintet kell megugrani.

–  Közben mintha szivárogna vissza az SZDSZ, Magyar Bálint újra aktív, Horn Gábor pedig a szocialisták tanácsadója lett.

–  Nem szivárog vissza, el sem ment. Karácsony Gergely árnyékkormányában egyetlen virtigli szocialista sincs, igaz, Andor László volt brüsszeli biztos személyében akad egy igazi kommunista. A többiek pedig feketeöves SZDSZ-esek és Soros-zsoldosok. Soha nem is fognak elmenni, ők képviselik Magyarországon azt, amit Soros nemzetközileg. Ameddig ez a világhatalmi küzdelem zajlik, SZDSZ mindig lesz, csak nem pártként, hanem mint a szennyezett levegő, ami tüdőrákot okoz, itt fogja belengeni a közéletünket. Karácsony ugyanennek a hálózatnak a tagja. Idézzük fel, hogyan fogadkoztak a szocialisták, például Szanyi kapitány 2010 után: soha többet nem vesznek ilyen terhet a nyakukba. Nem kellett sokáig várni, hogy az SZDSZ ismét hatalmába kerítse az MSZP-t.

–  Az ellenzék egyebek mellett Orbán Viktor március tizenötödikei beszédével is riogat, kiemelve, hogy elégtételt vesz a választás után a Fidesz. Jogos a félelmük?

–  Reméljük, maga az eredmény lesz a politikai, egyben erkölcsi elégtétel. Azokban a magánvádas ügyekben pedig, amelyekkel a kampányban nem értünk rá foglalkozni, megtesszük a jogi lépéseket. Hozzáteszem, vannak olyan, az alkotmányos rendet vagy konkrét emberek életét, testi épségét ért fenyegetésben megvalósult esetek, amelyekkel kapcsolatban az illetékes szerveknek akár hivatalból is el kellene járniuk.

–  Mire gondol?

–  Nem hiszem el, hogy a demokrácia normái közé beleférnének azok a „tréfás” üzenetek, amelyeket a Fidesz némely politikusa, illetve támogatója kapott az elmúlt időszakban, például a lámpavasra való felhúzással, teher­autóplatóra feldobálással, emberevéssel vagy a főbelövéssel való fenyegetés formájában. Ha ezt valaki egy vallási vagy etnikai kisebbség tagjainak rovására követi el, a hatóságok – nagyon helyesen – azonnal teszik a dolgukat, mert ennek semmi köze a véleménynyilvánítás szabadságához. Nem hiszem, hogy lenne alkotmányos alapja annak, hogy a kormányhoz, vagy a kormánypárti szavazótáborhoz tartozók alacsonyabb szintű jogi védelmet érdemeljenek.

–  Már csak egy nap van a választásig. Az ellenzéki pártok és sajtójuk gyakran a Simicska-féle atombombáról, a győzelmüket garantáló csodafegyverről értekeztek. Hiába?

–  Képletesen szólva: ez inkább csak a bunkerben meg az üszkös-romos Berlin falai között kitartó náciknak szóló propaganda volt mindig is. Nem tudom, Simicska Lajos is elhiszi-e a maga által gyártott blöfföket, ahogy egykor a Führer. Inkább az lehet az igazság, hogy már mindent kitáraztak, meg is mérgezték vele a választást. Olyan kampány ugyanis talán még nem volt, hogy a négy-, illetve nyolcévnyi teljesítményről szinte egyáltalán nem eshetett szó, csak a rágalmazás és gyalázkodás jellemezte az ellenzék propagandáját. Hasonló harcmodort alkalmaztak 2002-ben, ami sokakat meglepett annak idején. Mi azt gondoltuk, hogy az elért eredmények önmagukért beszélnek, ám kiderült, azokat értelmezni is kell. A baloldal akkor azt magyarázta, a megtermelt közösből többet is lehetne osztogatni, így végül a saját eredményeinket fordította ellenünk. Ám akkor legalább volt szó arról, mit akarnak csinálni. Például fel akarták élni a tartalékokat.

–  Ezt az ígéretüket be is tartották. Sőt!

–  Ha van mit, akkor nagyon szeretnek osztogatni, amúgy inkább fosztogatni. Vagy a kettőt együtt.

–  Lát esélyt valamiféle társadalmi megbékélésre belátható időn belül Magyar- országon?

–  A velünk szemben álló erőknek, itthon és nemzetközi szinten, lételemük, hogy polarizálni kell a társadalmakat. Ez a jakobinus diktatúra óta, a nácikon át egészen a kommunistákig mindig is alkalmas eszköz volt azok számára, akik gyűlöltek minden hagyományt. Ennek voltak egészen brutális szintjei, ám – József Attila szavaival – finomul a kín. Egy demokráciában a másik likvidálása nem járja, most már „csak” morálisan kell kiirtani azokat, akik útban vannak. Vagy egyszerűen idegenekkel kell elárasztani az országot, fel kell cserélni a népességet. Ahogyan Renaud Camus fogalmaz egy nemrég megjelent interjújában: „Azt a népirtást, amelyért nem adnak Béke Nobel-díjat, elfuserálták.” A megosztottság fenntartásának célja akkor is megmarad a részükről, ha nyer a Fidesz–KDNP. Nézzünk körbe a régió országaiban, mi következett a közelmúlt választásai után! Csehországban elég volt egy, a sajtó manipulációi ellen szót emelő mondat a köztársasági elnöktől, és már ezrek demonstráltak Prágában, s ha már kimentek, – „kettő az egyben” – tüntettek a kinevezett miniszterelnök-jelölt ellen is. Amikor Vucic magabiztosan megnyerte a szerb államfőválasztást, egyetemisták tüntettek, mondván, nincsen demokrácia, mert az győzött, akit ők nem szeretnek. Romániában szintén utcai megmozdulásokkal meg a köztársasági elnökön és a – Romániától valóban – „független” korrupcióellenes ügyészségen keresztül próbálják sakkban tartani a kormányzatot. Macedóniában és Albániában a jobboldali kormányokat meg is buktatták. Egészen nyilvánvaló, nem fognak beletörődni abba, ha nem nyerik meg a magyar választást. Néhányan persze majd csak jajonganak, és vesznek egy retúrjegyet Berlinbe, aztán visszajönnek, hiszen kiderül, itthon mégiscsak jobb élni. Mi pedig azon leszünk, hogy ez 2022-re még nyilván­­valóbb legyen.