Reális az esély az egészségügy valódi fejlődéséhez

– Várhatóan a napokban kerül a kormány elé az új alapellátási törvény tervezete, amely megújítaná a területet. A háziorvosi rendszerben viszont már megindult a változás, főként anyagi vonatkozásban. Mi lehet a jó irány?

– Ma az alapellátásban több mint hatezer-ötszáz orvos dolgozik, negyven százalékuk már elérte vagy meghaladta a nyugdíjkorhatárt. Európai kollégáikkal összevetve azt tapasztaljuk, hogy duplaannyi beteget látnak el, mint a kontinens nyugati felén dolgozó orvosok. A fentiekből két dolog következik: az alapellátás orvosai elöregedtek, s az egy betegre jutó idő kevesebb, mint máshol. A világban, s azon belül az egészségügyben tapasztalható változások új kihívásokat állítottak a háziorvosi szektor elé. Látva a magyar halálozási statisztikákat, amelyekben hetvenöt százalékban a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek a halálokok, az alapellátásnak a megelőzésben, a szűrésben, vagyis a népegészségügyben kell markánsan feladatot vállalnia. Az egészségpolitikának pedig ezt kell segítenie, tehát a definitív ellátásra való törekvés mellett a népegészségügyi feladatok elvégzését kell határozottan támogatnia.

– Még 2010-ben készült egy átfogó egészségügyi program, amelynek több eleme megvalósult, köztük az irányítás egységesítése és a kórházak állami tulajdonba vétele. Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

– Az átalakítás előtt jelentős különbségek voltak egyes térségek között. Egy gazdagabb település vagy megye több támogatást tudott adni a saját kórházának, így az ellátásban jelentős különbségek alakultak ki. Emellett a központi finanszírozásban is voltak egyenlőtlenségek. Ezért volt logika abban, hogy az egészségügy egységes irányítás alá kerüljön, és a finanszírozási különbségeket felszámolják. Európában sem idegen, hogy egy központi vezetés három, öt vagy akár tíz kórházat is irányítson. A nálunk létrehozott GYEMSZI (Gyógyszerészeti és Egészségügyi, Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet) viszont mintegy százötven intézményt irányított, ez a fajta központosítás pedig már akadálya a hatékony működésnek. Természetesen nem igaz az a sokat hangoztatott állítás, hogy az állam rossz tulajdonos, de talán az sem, hogy eredendően jó. A 2013-as átalakítást követően a kórházak eladósodása nem csökkent és a betegellátás színvonala sem javult. Ez azt jelzi, hogy szükség van a rendszer további átszervezésére és a hatékonyság növelésére. Látva a Zombor Gábor vezette államtitkárság elképzeléseit, most mutatkozik reális esély az egészségügy valódi fejlődésére, különösen akkor, ha az örökölt durva alulfinanszírozás megszüntetéséhez jelentős anyagi többletbevonás is társul.

– Zombor Gábor is megemlítette még hivatalba lépése idején, hogy a pénzügyi döntéshozók részéről fennáll némi bizalmatlanság az egészségügy felé. Ön szerint is így van?

– Nem vennék mérget arra, hogy ez valóban létezik. Viszont tény, hogy az egészségügy gazdasági szempontból kissé eltér más ágazatoktól. Az ellátó oldaláról egy betegség kezelésének a költsége tételesen levezethető, a vásárló, azaz a beteg oldaláról azonban az egészség minden pénzt megér. Ezért a rendelkezésre álló források és az igények között meglévő feszültség hozhat rossz döntéseket és eredményezhet bizalmatlanságot. Másrészt az egészségügyet irányító szakembereknek óvakodniuk kell attól, hogy az egészségügy speciális helyzetével visszaélve úgy viselkedjenek és kommunikáljanak, mint a mentalisták. Természetesen mindenki azt szeretné, hogy a rendszer kevés pénzből jól működjön, ezért az elmúlt évtizedekben a többség óvatosan nyúlt az ágazathoz, hiszen a legkisebb működési zavar is óriási publicitást kapott, a politika pedig éppen ezért érzékenyen reagált az egészségügyből jövő hírekre. Pontosan ezért fontos, hogy a mindenkori szakállamtitkár hiteles maradjon a szakma és a politikai döntéshozók előtt. Erre most Zombor Gábor személyében jó esély van.

– Már megszületett a döntés a kórházi adósságok rendezését illetően. Azonban mindenki, aki a témában megszólal, más számokat mond a fennálló tartozás mértékéről, és arról is, fedezi-e majd teljes egészében a támogatás a hiányokat. Mi az, ami erről tudható?

– Ahhoz, hogy értsük az egészségügy mai helyzetét, tudni kell, hogy 2004-ben, amikor az Európai Unióba beléptünk, az ország fejlettsége az uniós átlag ötvenhat százalékán állt, az ágazati bérek pedig tíz–tizenöt százalékon. A korábban elkészült országjelentésekben az szerepelt, hogy ötezer orvost csábítanának el hazánkból a különböző tagállamok. Tehát ami most van, előre látható volt.
A kilencvenes évek hazai egészségügye még egy jól működő, költséghatékony rendszer volt, 2002 után megindult a forráskivonás, és 2010-ig csaknem négyszázötvenmilliárd forintot vezettek ki az ágazatból. Ettől az ellátórendszer gyakorlatilag megroppant és mélyrepülésbe kezdett. Egyértelmű, hogy ezt a helyzetet hatékonyságnöveléssel érdemben nem, csak jelentős anyagi többlettel lehet kezelni. Az a rendszer, ahol a bérköltség az összköltség majdnem hetven százalékát teszi ki, rendszerszintű beavatkozást igényel. Egyértelmű tehát, hogy a szektor durván alulfinanszírozott, a visegrádi országokhoz képest is másfél százalékkal kevesebbet költünk az egészségügyre. Jelenleg a kórházak adósságállománya meghaladja a százmilliárd forintot, s ebbe beletartoznak az egyetemek is. A kormányzat azonban eddig soha nem látott konszolidációba kezdett, hiszen az állami intézmények tartozásainak rendezésére megvan a fedezet. A további eladósodás megakadályozására pedig a kormányzat a HBCS (a fekvőbeteg-ellátásban használt betegosztályozási rendszer – a szerk.) húszszázalékos megemelését tervezi első lépésként. Amennyiben az egészségügyi dolgozók életpályamodelljét is kialakítják, lesz esély a felzárkózásra a visegrádi országok mellé.

– Tehát azt mondja – összhangban a különféle érdekvédelmi szervezetekkel –, hogy a mostani helyzet csak jelentős anyagi hozzájárulással oldható meg. Van erre kilátás?

– A 2010-es kormányprogramban az egészségügyet stratégiai ágazatként jelölték meg, s ez ma is érvényes. Az más kérdés, hogy 2010-ben, amikor az Orbán-kormány átvette az irányítást, gazdasági csődben voltunk, így még ha élt is ez a szemlélet, a gazdasági helyzet nem tette lehetővé az ágazat élvonalbeli kezelését. Ugyanakkor mára lassan megteremtődnek azok az anyagi alapok, amelyek lehetővé teszik a pénz egy részének átcsoportosítását az egészségügybe. Régi igazság, hogy a jól működő egészségügy versenyképességünk egyik fontos, javító tényezője lehet.

– Szerepel a tervek között az a Btk.-módosítás, amely az előre kért anyagi ellenszolgáltatást, vagyis a hálapénz egy formáját – az egyébként támogatott ellátásokért – bűncselekménynek minősítené. A szakma ezt elutasítja. Egyetért?

– Jól ismerem az egészségügyet, sokáig dolgoztam benne, a családban jelenleg is öt orvos gyógyít. Sokan megfogalmazták, hogy a hálapénz az egészségügy rákfenéje, és ez így igaz, ahogy az is, hogy jelenleg a hálapénz működteti a rendszert. A paraszolvencia eltűnésének egyik feltétele a bérezés rendezése, enélkül kiirthatatlan. Meggyőződésem ezen túl, hogy radikálisan, egy lépésben nem vezethető ki a mindennapi ellátásból, annak ellenére, hogy kellemetlen a betegnek és megalázó az orvosnak. Ugyanakkor megfontolandó a témával foglalkozó kutatók azon elképzelése is, hogy a hálapénzjelenség átalakítva egy teljesítményorientált rendszert kifejezetten segítene.