Páncélban bújtatták a kommunisták elől első királyunk ellopott jobbját

István király 1038. augusztus 15-én hunyt el – a kutatások mai állása szerint a legvalószínűbb, hogy Esztergom-Szentkirályban. Székesfehérvárott, az általa alapított székesegyházban temették el, ám hogy az épületen belül pontosan hová, az szabatosan nem adható meg. Temetésének körülményeiről szemtanú nem írt, és korabeli írás sem maradt fenn róla. Amit tudunk, azt jóval később, valamikor 1114 táján jegyezte le Hartvik püspök, akinek beszámolója szerint I. István halálakor a bazilikát még nem szentelték fel, erre a temetéskor vagy azt követően kerülhetett sor. A bebalzsamozott és mumifikálódott holttestet rejtő sír helyére vonatkozóan Hartvik nem igazít el bennünket, pusztán annyit említ, azt az egyház közepén tették le egy fehér márvány szarkofágba. Lehetséges, hogy az a kőláda volt az, amely 1803-ban került elő Székesfehérvárott, Milassin Miklós püspök privát gyűjteményéből – ő ugyanis a kertjébe hordatta össze a Székesfehérváron fellelhető köztéri emlékeket. A bizonytalanság arra vezethető vissza, hogy a szarkofág eredeti helyét, annak előkerülési körülményeit ugyancsak senki nem írta le – vagy ha mégis, ez a forrás ma is ismeretlen. Magát az emléket 1814-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba szállították, ahonnan 1936-ban vitték vissza Székesfehérvárra. Fontos megjegyezni, hogy a kőszarkofágba eredetileg egy római előkelőséget temettek el, de leleményes átalakítással az egyik oldallapján a két figurát életfává változtatták, és mindkét felére hatszárnyú kerubot faragtak, az előlapjára pedig egy angyalt, aki csecsemővel a karjában, azaz a halott lelkével száll a mennyekbe.

Szent István király halála után trónviszályos esztendők sorjáztak, így a fehérvári káptalan a hithű nemesekkel összefogva, féltve a megszentségtelenítéstől, az uralkodó tetemét kiemelte a márványszarkofágból, és a bazilika alatt lévő sírkamrában rejtette el. Ekkor történt, hogy az épségben megmaradt jobb kezet leválasztották, mivel csodás erőt tulajdonítottak neki. Magát az „akciót” egy Mercurius nevű szerzetes, foglalkozása szerint a fehérvári egyház őrkanonoka hajtotta végre. A mumifikálódott maradványt Bihar megyei családi birtokán lévő Berekis falu kicsiny monostorába szállította – ám amikor Szent László hírt hallott róla, felkereste a férfiút. Hogy kettejük között pontosan mi történt, nem tudható, ám a király megbocsátott a tolvajnak, és a Szent Jobb megtalálásának helyén megalapította a Szentjobbi Apátságot. Maga Szentjobb település Trianon óta Románia területére esik.

Az apátságban őrzött ereklyéhez évszázadokon át zarándokoltak a hívek. Az, hogy onnan elkerült, az egyre viharosabbá váló belpolitikai viszonyoknak köszönhető – a 15. században először Székesfehérvárra szállították, majd a török uralom alatt Boszniába, aztán 1590 körül a raguzai (Dubrovnik) domonkos szerzetesekhez került. Utóbb Mária Terézia tudomást szerzett a hollétéről, s mindent elkövetett annak visszaszerzése érdekében. Hosszadalmas diplomáciai tárgyalások nyomán 1771. április 16-án került a császárvárosba, majd nagy pompával Budára szállították. Itt a Szent Jobbot az angolkisasszonyok gondjaira bízta Mária Terézia, ezzel együtt elrendelte Szent István napjának, augusztus 20-nak a megünneplését.

Az 1800-as évek elején – még II. József rendeletére – a keresztesek férfirendje őrizte, majd a rend megszűnése után, 1865-től az esztergomi főegyházmegyéhez került. Az 1900-as évek elején a budavári palota Zsigmond-kápolnájába vitték, ahol 1944-ig volt látható. A II. világháború alatt a Szent Jobbot is elhurcolták. A nemzet számára felbecsülhetetlen értékű ereklyére egy salzburgi barlang mélyén találtak rá az amerikaiak, s megőrzésre a salzburgi érseknek adták át. Végül az Amerikai Katonai Misszió három tagja hozta vissza Magyarországra az 1945. augusztus 20-i körmenetre. Az ünnepség végén visszavitték az angolkisasszonyok zárdájába, és ott őrizték a rend 1950-es feloszlatásáig. A Szent Jobbot és annak díszes tartóját – tartva a kommunista párt erőszakos fellépésétől, az esetleges elkobzástól – a Szent István-bazilika plébániájának páncélszekrényében rejtették el. Onnan került 1987. augusztus 20-án a Szent István-bazilikában a Paskai László bíboros, esztergomi érsek által fölszentelt Szent Jobb-kápolnába,  amelynek létrehozását Lékai László bíboros kezdeményezte.

Ugyancsak kalandos sors jutott osztályrészül másik szent királyunk, László ereklyetartójának. Érdemes közbeszúrni, László volt az, aki Istvánt szentté avattatta. Miután az uralkodó 1095-ben meghalt, testét a nagyváradi székesegyházban temették el. III. Celestin pápa 1192-ben avatta szentté Lászlót – ekkor felbontották a sírját, és testét egy díszesebbe helyezték át. A koponyát azonban különválasztották, és mellszobor alakú tartóba rakták, majd a sír fölé tették. Ez az ereklye nemcsak a vallásos tiszteletnek volt tárgya, hanem az igazságszolgáltatásban is szerepe volt, rátették kezüket a vallomástevők, és ott volt a nemzet életének minden jelentős eseményénél, így a csatamezőkön is. Az ereklyetartó 1406-ban egy tűzvészben megrongálódott, magának az ereklyének azonban nem esett baja. Ezután hamarosan elkészült a ma is látható új ereklyetartó. A koponya ezüstborítással lett körülvéve, de a felső részén érinthető maga a koponyacsont. A herma felül kinyitható, és ott van belehelyezve az ezüstlemez borítású koponya. Egyik legjelesebb régészünk, László Gyula történész-professzor tüzetesen átvizsgálta a hermát, s úgy vélte, annak vonásai magának Szent Lászlónak az arcát tükrözik. Az ezüstötvözetből készült herma egy ideig a Báthori család kincstárában volt, ahonnan Naprághy Demeter, a fejedelem kancellárja Prágába vitte és restauráltatta. A koronán ekkor kicserélték az igazi drágaköveket. A hermát Telekesy István a törökök elöl Borostyánkő várába vitte, és az csak a törökök elvonulása után került vissza Győrbe. A 15. század végén az állkapcsot elválasztották a koponyától, és azt Bolognában őrzik. A nyakszirtcsontból pedig Zichy Ferenc püspök 1775-ben egy darabot a nagyváradi székesegyháznak adományozott, és azt ott szintén díszes tárolóban őrzik. Simor János püspök 1861-ben az újonnan restaurált hédervári kápolnában helyezte el a hermát, ahol szép oltárt készíttetett, és díszes tartóba helyezte. 1971-ben, a Hédervári kápolna restaurálásakor a Simor püspök által készített oltárt lebontották és az ereklyét egy fekete márvány talapzatra helyezték. Szent László hermája hazánk harmadik kiemelt nemzeti ereklyéje a Szent Koronát és a Szent Jobbot követően.

---

Életút

I. (Szent) István király – születési nevén Vajk – Esztergomban látta meg a napvilágot 970–980 körül. Apja Géza magyar fejedelem, anyja pedig az erdélyi Zombor Gyula Sarolt nevű, Konstantinápolyban keleti rítus szerint megkeresztelkedett leánya volt. A legendák szerint apját, Gézát és családját (pl. öccsét, Mihályt) az ő kérésére az I. Ottó német–római császár által 972-ben Magyarországra küldött Sankt Gallen-i Bruno keresztelte meg – ám ennek ellentmond a korai időpont. Szent Adalbert prágai püspök életrajza szerint Bruno gondoskodott István keresztény szellemű taníttatásáról. István 996-ban vette feleségül II. Henrik bajor herceg leányát, a későbbi II. Szent Henrik német császár testvérét, Gizellát. István atyja életében a nyitrai dukátus ura volt, majd 997-ben, Géza fejedelem halála után követte őt a fejedelmi székben. Amikor azonban Géza meghalt, Koppány bejelentette igényét a fejedelmi trónra. Az István számára győztes harcban hadait német hadvezérek, Hont, Paznan és Vecelin irányították. István 999-ben Asztrik pannonhalmi apátot küldte Rómába, hogy az ott időző II. Ottóval tárgyaljon. A koronázás időpontjául a krónikák és az évkönyvek hol az 1000., hol az 1001. évet adják meg. A koronázás után István Magyarország uralkodója lett, ám tényleges hatalmának megszilárdításáért még tennie kellett, le kellett győznie törzsi ellenfeleit. István 1038. augusztus 15-én halt meg, holttestét az általa emeltetett székesfehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra.