Pályázat hadisírok felkutatására

Kovács Vilmos ezredes: Erkölcsi kötelességünk az elszámolás (Fotó: Hegedüs Róbert)

– Régi-új helyén található a hadisírgondozás. Mi ennek az oka?

– A hadisírgondozás anno az intézményből került a minisztériumba, s most szeptember 1-jétől ismét visszatért hozzánk. A váltás legfőbb oka, hogy itt egyben fellelhető minden, ami ehhez a felelősségteljes munkához szükséges – elegendő csak a levéltári és irattári kutatásokat említeni a számos szempont közül. Amúgy sok tekintetben nincs változás. A bécsi hadilevéltárból például eddig is az intézmény delegáltja kereste ki az adatokat, csak most nem lesz külön út a minisztériumba, hanem egyből ide fut be az anyag. Mondhatjuk úgy is, zártabb lesz a kör.

– Eddig három igazgatóság volt, most lett öt. Nem sok ez?

– Semmiképpen nem állítanám ezt. A Hadtörténeti Intézet, a Hadtörténeti Múzeum, valamint a Hadtörténelmi Levéltár és Központi Irattár mellett az egyik új elem a Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság, ahol az utolsó szó egyben a rangot is jelöli. Azt, hogy mi miként viszonyulunk e területhez.

– És az ötödik mivel foglalkozik?

– Utóbbit egy kormánydöntés hatására a Honvédelmi Minisztérium hozta létre tavaly ősszel, s az a feladata, hogy megőrizze az első világháború katona hőseinek hazánkban található sírjait.

– A hadisírgondozó igazgatóságnak nem ugyanez a feladata?

– Nem. A Centenáriumi Pályázati Igazgatóság kimondottan az első világháborúra és hazánkra fókuszál, míg a hadisírgondozó igazgatóságnak minden magyar hősi halott – legyen a világban bárhol is – kapcsán akadnak általános feladatai. Előbbi céljaira a kabinet jelentős összeget, kétmil­liárd forintot különített el, s azt a honvédelmi tárcához delegálta – akárcsak azt a felelősséget, hogy ezt a keretet a minisztérium pályázati úton juttassa el azoknak az önkormányzatoknak, egyházaknak, amelyek az érintett területeket kezelik, fenntartják. Mindezt 2017. december 31-ig végre kell hajtanunk. Cél, hogy az összes hazai, első világháborús temetőben lévő magyar hadisírt felújítsuk, amennyiben ez egyáltalán szükséges. Mi az ország mai területéről beszélünk, ahol nem folytak harcok. Sebesülten vagy sérülten hazatért katonáink egy része itthoni kórházakban hunytak el, s a felmérések alapján úgy gondoljuk, ők negyvenezren lehettek.

– Pályázatot írnak ki?

– Így igaz. Maradjunk annyiban, nem volt könnyű a kellően szigorú jogi feltételrendszer kialakítása. A befektetett munka ugyanakkor megérte, hiszen november elején tettük közzé, s bár csak két hónap telt el, szép számú pályázat érkezett már eddig is. Formai és tartalmi bírálatot kell végeznünk, a győztesek esetében figyelemmel kísérjük a munkájukat. Száz szónak is egy a vége, akad bőven tennivaló.

– Aki nyer, azt ellenőrzik?

– Valahogy így. A pénzt a mi szempontjaink szerint lehet felhasználni, de ez nem kényszer, hanem sokkal inkább segítséget, konzultációt takar.

– Mi lesz, ha eljön december 31.?

– Erkölcsi kötelességünk, s ezért határozott törekvésünk, hogy az igazgatóság ne csak pályázatelbíráló szervként funkcionáljon, hanem egyben tudományos alapkutatásként s műhelyként is működjön. S hogy ez így legyen, több történészt, levéltárost s más szakembert delegáltunk hozzá. A kérdésre a válasz, bízom abban, hogy ha más módon is, de folytathatjuk a feltárást.

– Mit kell kutatni? Hiszen az előbb azt mondta, durván negyvenezer hősi halott lehet idehaza eltemetve.

– Személyes meggyőződésem, hogy nekünk minden egyes, a hazájáért életét áldozó emberrel el kell tudnunk számolni. Tisztában vagyok e küldetés lehetetlenségével, de a teljességre kell törekedni. Szomorú lenne, ha pont mi elégednénk meg tól–ig adatokkal, felelőtlen saccolgatással. Jelenleg amúgy Magyarországon nincs senki, aki szabatosan képes megmondani, hány katonai temető van, s azokban mennyi hősi halott nyugszik.

– Nem készültek kimutatások?

– Természetesen készültek veszteségi kimutatások, de e statisztikák már a háború elején sem számítottak túl pontosnak, 1917-ben, még inkább 1918-ban pedig már végképp nem voltak azok. Ezek szerint egyébként a trianoni országrészen olyan ezeregyszáz helység érintett, azaz ennyi ponton számíthatunk katonatemetőkre. A listán akad olyan, ahol mindössze egy hősi halott nyugszik, míg mondjuk Debrecenben hatezer magyar katona alussza örök álmát.

– Ez elég nagy szórás.

– A felmérés már 2013-ban megindult, hiszen az elődszervezet kérdőíveket küldött szét az önkormányzatoknak.

– Csak az első világháborúról?

– Nem, ebben a második világháborús hadisírokra is rákérdeztek, ám ez témánk szempontjából nem érdekes. Úgy kétszázötven polgármesteri hivatal állította, hogy ők érintettek.

– És a többiek?

– Esetleg nem tudnak róla vagy már valóban nincs ott semmi. Száz év nagy idő, s azt sem tanácsos elfelejteni, hogy 1945-öt követően olyan rendszer uralkodott nálunk, amelyben nem igazán számított a hazáért hozott legfőbb áldozat. Az elődszervezet munkatársai a visszajelzett települések ötödét járták be, míg most a folyamatok felgyorsultak, s két hónap alatt e mutatót feltornásztuk ötven százalékra, és február végére szeretnénk a végére járni. Érnek minket meglepetések is, például a közelmúltban érkezett három olyan helyről információ, amelyről nem tudtunk.

– Ráéreztek a kétmilliárd ízére?

– Én inkább úgy látom, a lelkes helytörténészek kaparták elő az archívumok mélyéről ezt az informá­ciót. Az már más kérdés, hogy közben lett egy ilyen pályázat is, ahol markánsan lefektettük, ki számít hősi halottnak. A „mi nem jó” kategóriában már futottak-futnak be anyagok.

– Mire gondol?

– Inkább kikre. Például olyan emberekre, akik az első világháborúban vitézül odatették magukat, számos kitüntetést szereztek, hazajöttek, majd – mondjuk – 1927-ben balesetben vagy a koruknál fogva elhunytak.

– A kidőlt-bedőlt, gazos sírhalmaikat ki fogja rendbe tenni?

– A fenntartónak kötelessége ezeket gondozni. Nem mostantól, hanem eddig is ez volt. Persze az ember nem vak, látja-tudja, kevés az erre szánható forint, de úgy vélem, a kormány ezzel a pályázattal jelentős terhet levesz a polgárok válláról.

– Mennyire nevesíthetők?

– Eléggé. A válaszhoz tartozik, hogy 2012-ben elkezdtük kiszemezgetni a hajdani veszteségi kartonokból a magyarországi honos hősi halottakat, sebesülteket, eltűnteket és hadifogságba esetteket – eddig 827 ezer embernél tartunk. A magyar katona áldozatvállalása a Nagy Háborúban című projekt online kutatható lesz, hiszen mind a bécsi, mind a pozsonyi, mind a hazai hadilevéltárakban lévő halotti anyakönyvi kivonatokat digitalizáljuk – ez olyan négyszázezer főt takarhat.

– Ők is mind magyarok?

– Nem mind. Mint az előbb is utaltam rá, magyar honosságú, azaz a Magyar Királyság 1914-ig érvényes területén született. Ugyancsak a nevesíthetőséget, a jó értelemben vett elszámolást szolgálja a bécsi hadilevéltárban őrzött, az 1914 előtti államra vonatkozó temetői kataszterek beszkennelése. Egy-egy emberhez így tizenkét-tizennégy darab metaadatot tudunk hozzárendelni, mint például a halál oka, utolsó szolgálat helye, sebesülés, kitüntetés. Körülbelül száz-százhúszezer név lesz így, aminek köszönhetően tudni fogjuk, hogy az adott településen ki nyugszik, akkor is, ha a sírja fizikailag sajnos mára odalett. Ezzel párhuzamosan a Magyar Nemzeti Levéltár pedig abból az anyagból dolgozik, amelyet annak idején az egyes törvényhatóságok postáztak a részére. Ezt minden megyében elkezdték feldolgozni – s az egészet 2018-ban összefésüljük, informatikai és szakmai szempontok mentén szintetizáljuk.

– Utóbbi alatt mit értsünk?

– Lesz olyan, aki a bécsi és a nemzeti levéltári listán is szerepel, másnak a nevét írták esetleg rosszul, vagy a helység lett hibásan lejegyezve. Ismétlem, óriási kutatómunkában járunk, amelynek a végeredménye soha nem lesz teljes – ugyanakkor erkölcsi kötelességünk volt elvégezni azokkal szemben, akik a legdrágábbat, az életüket adták a hazáért.