Ötvenhat az egész magyar nemzeté

Szakály Sándor: Az 1956. októberi–novemberi szovjet katonai intervenció minden jogalapot nélkülözött (Fotó: Varga Imre)

– Közös ünneplés helyett kormányellenes nagygyűlést rendezett a baloldali ellenzék ötvenhat hatvanadik évfordulóján, egy szélsőséges kis csoport pedig megpróbálta megzavarni a Kossuth téri ünnepséget. Mi az oka annak, hogy a politikai mezőben még mindig nincs olyan közmegegyezés 1956-tal kapcsolatban, mint mondjuk 1848-at illetően?

– Sajnálatos módon vannak, akik úgy gondolják, hogy 1956 csak az övék. Úgy hiszem, hogy ’56 az egész magyar nemzeté, határon innen és túl. Személyesen is tapasztaltam, hogy a nyugati emigrációban élők október 23-át mindig közösen ünnepelték, függetlenül attól, hogy ki milyen világnézeti, politikai felfogást képviselt, mikor és miért menekült el Magyarországról. Ha egy nemzet nem képes felemelkedni odáig, hogy a huszadik századi történelem egyik legszebb és legméltóbb eseményére úgy emlékezzen, ahogy világszerte teszik a demokratikus országokban, az nagyon elszomorító.

– A baloldali pártok vezetői szerint ’56 a baloldali hagyomány része.

– Ők úgy vélik, hogy ötvenhat a kommunista-szocialista baloldal nagy reformja volt. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy 1956-ban valóban ott voltak és szerepet – de nem főszerepet – játszottak azok a kommunisták, akik nem tagadták meg kommunista mivoltukat, eszméiket, de bizonyos változást akartak.

– Ők voltak az úgynevezett reform­kommunisták?

– Nem, mert ez a kifejezés akkor nem volt ismert, ez utólagos elnevezés. Valójában a Rákosi-rendszert hűen kiszolgáló kommunista párt valamilyen okból kegyvesztett, félreállított, ezért sértett tagjairól van szó, Nagy Imrét és híveit is közéjük számítva. Például azok a személyek, akik 1956 után Nyugatra menekültek, és tiszteletre méltóan ápolták a forradalom emlékezetét, mint Méray Tibor vagy Kende Péter, az ötvenes évek elején nem éppen az antikommunista megnyilvánulásaikról voltak ismertek… Ha belegondolunk, a mai baloldal főhőse, az általam egyébként tisztelt Nagy Imre volt a Nemzetgyűlés elnöke, belügyminiszter, begyűjtési miniszter, az 1955-ös „mellőzöttségéig” ugyanolyan kiszolgálója volt a kommunista rendszernek és a szovjet birodalomnak, mint Rákosi, Gerő és társaik. A forradalom előkészítésében, a társadalmi elégedetlenség kinyilvánításában volt szerepük a kommunista értelmiségieknek, a Petőfi Körnek, de szerintem azok, akik igazán tettek azért, hogy a rendszer megváltozzon, az erre előzetesen nem készülő, nem „szervezkedő” tömegek – egyetemi hallgatók, értelmiségiek, alkalmazottak, munkások – voltak, akik október 23-án délután és este spontán megmozdulásukkal elindították a forradalmat.

– Mikortól lehet forradalomnak tekinteni az október 23-án elindult társadalmi és politikai mozgalmat?

– Én úgy szoktam szakaszolni ezt a folyamatot: népfelkelés, forradalom, szabadságharc. Ez a három lépcső nagyon gyorsan követte egymást. A spontán népfelkelés forradalommá változott, amikor az október 23-án este ismét a miniszterelnöki székbe került Nagy Imre végül rátalált a tömegekre, és „átállt” a felkelők oldalára. Ő napokig ugyanúgy – például Kádár Jánoshoz hasonlóan – ellenforradalomnak nevezte a népfelkelést, támogatta a statáriumot és sürgette a fegyverletételt. Aztán valószínűleg rájött arra, hogy az a rendszer, amelyet addig ő is szolgált és épített, nem az, amit a magyar nép kíván. Képes volt azonosulni a felkelők akaratával és a mögöttük álló többség szabadságvágyával, aminek a legfontosabb eleme a „ruszkik haza!” jelszó volt.

– Isten malmai gyorsan őrölnek – írta naplójába amerikai emigrációjában 1956. október végén Márai Sándor. Hatvan év távlatából visszatekintve, látjuk-e világosan és reálisan, hogy mi volt a forradalom főáramlata, s milyen társadalmi-politikai rendszer jött volna létre, ha nem tiporják el a szovjet tankok?

– Tizenhárom nap alatt sokkal több történt a magyar nemzet életében, mint máskor több évtized során. Az események pillanatok alatt változtak. Október 23-án délután a békés felvonulás résztvevői még a létező rendszer valamilyen reformját követelték, sokan az 1945–47 közötti, demokratikusnak tűnő viszonyokhoz szerettek volna visszatérni. Magyarország azonban megszállt ország volt, és az 1945. november 4-i szabad, demokratikus választások egyértelmű eredménye ellenére nem az történt, amit a magyar nép túlnyomó többsége akart, hanem az, amit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője, Vorosilov marsall, illetve moszkvai főnökei jónak láttak. Hogy milyen társadalmi és politikai rendszer alakult volna ki, ha 1956 őszén kimennek a szovjet csapatok, és szabad választásokat rendeznek Magyarországon, azt a tizenhárom nap alatt nem lehetett látni. Egy biztos: mindenkinek elege volt a szovjet megszállásból és a kommunista diktatúrából, a zsarnokságból, független, szabad, demokratikus és semleges Magyarországot akart a magyar társadalom minden rétege és csoportja, a moszkovita helytartókat és klien­túrájukat leszámítva. Az, hogy néhány nap alatt újjáalakultak a régi, demokratikus pártok, újak is létrejöttek, és a többször átalakuló Nagy Imre-kormányban november 3-án már többségbe kerültek a nem kommunista miniszterek, jelezte, hogy többpártrendszerű demokrácia felé haladtak az események, ahol a kommunista párt kisebbségbe szorult volna.

– A mai baloldali pártok azt állítják, hogy 1956-ban a kommunisták is demokráciát akartak. Az MSZP jelenlegi elnöke szerint a huszadik századi haladó baloldal leghitelesebb magyarországi képviselője Nagy Imre, az akkori miniszterelnök volt ötvenhat főhőse. És ön szerint?

– Szerintem nem. Ötvenhat lényege a nemzeti egység volt abban, hogy az egész társadalom a szovjet csapatok távozását és a diktatúra bukását akarta. A magyar történelemben ehhez hasonló nemzeti egység csak 1848-ban volt, és 1920 után, amikor a magyar társadalom szinte minden tagja egyöntetűen a trianoni diktátum revízióját akarta. A szovjet csapatok kivonásának követelése már október 23-án megfogalmazódott, a szovjet megszállók elleni szabadságharc már október 24-re virradó éjjel megkezdődött. Nagy Imre csak majdnem egyheti tétovázás után vállalta ezt az össznemzeti igényt, majd november elsején felmondta a Varsói Szerződést, és kinyilvánította az ország semlegességét, amelynek védelmére a négy nagyhatalom segítségét kérte.

– Mennyire volt magától értetődő ez a követelés? Egyáltalán, milyen alapon tartózkodtak a szovjet csapatok Magyarországon, amely az 1947 szeptemberében életbe lépett párizsi békeszerződés óta elvileg szuverén és független ország volt?

– A szovjet csapatok magyarországi tartózkodása 1956. január elsejétől szerintem teljesen illegitim volt. Ugyanakkor 1955. december 31-ig a nemzetközi jog értelmében a szovjet csapatok legitim módon tartózkodtak Magyarországon, hiszen a párizsi békeszerződés alapján a Szovjetuniónak fennmaradt a joga magyar területen „oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa”. Miután a négy nagyhatalom 1955 májusában aláírta az osztrák államszerződést, Ausztria visszanyerte 1938-ban elveszett szuverenitását, és az év végéig minden megszálló csapatot kivontak az országból. Ezt követően tehát Magyarországról is ki kellett vonni a szovjet csapatokat, ez azonban nem történt meg. Igaz, 1955 májusában Magyarország is aláírta a Szovjetunió által összekovácsolt Varsói Szerződést, de annak szövegében nem találunk olyan kitételt, amely lehetőséget biztosított volna szovjet csapatok magyarországi állomásoztatására. Jelen ismere­teink szerint csak 1957 májusában, több mint fél évvel a forradalom és szabadságharc leverése után jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete „az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzetéről” szóló államközi egyezményről, vagyis az 1956. októberi-novemberi szovjet katonai intervenció minden jogalapot nélkülözött! Magyarország és a Szovjetunió között 1956-ban háború zajlott, és az agresszor és csatlósai által akkor elkövetett bűnök háborús bűncselekmények, amelyek soha nem évülnek el. Sajnálatos, hogy a magyar rendszerváltoztatás után elmaradt a háborús bűnösök felelősségre vonása, s ez a magyar jogállam és igazságszolgáltatás súlyos mulasztása.

– Máig folyik a vita arról, hogy végül is Budapesten vagy Moszkvában döntöttek a szovjet csapatok bevonulásáról, és hogy magyar részről ki viseli ezért a fő felelősséget: Gerő Ernő, Nagy Imre, Kádár János, Hegedüs András? Ön szerint mi az igazság?

– Nem kívánom felmenteni az akkori magyar kommunista vezetőket a felelősség alól, de tény: amikor október 23-án este szembesültek a spontán népfelkeléssel, és katonai segítséget kértek a szovjet vezetéstől, Moszkvában már döntöttek a bevonulásról, és még a fegyveres harc kezdete előtt elindultak vidékről az első szovjet harckocsioszlopok Budapest felé. A november 4-i, második intervenció pedig vitán felül a törvényes magyar demokratikus kormány megdöntésére irányult, amit az egész szabad világ elítélt, sajnos csak szavakban.

– Ötvenhatban csak az egyik oldalon harcolt reguláris hadsereg, a másik oldalon felfegyverzett civilek, főként munkások és diákok álltak. A magyar hadsereg miért maradt tétlen?

– A Magyar Néphadsereg – többek között a nagyarányú leépítések miatt – elég rossz szervezeti és morális állapotban volt 1956-ban, a vezetése elbizonytalanodott, de tény, hogy nem lett sem a forradalom, sem a kádári ellenforradalom hadserege. Voltak kisebb egységek, amelyek aktívan szembeszálltak először a felkelőkkel, utóbb pedig a szovjetekkel, de mivel a helyzet óráról órára változott, a hivatásos állomány nagy része nem igazán értette, mi történik, ezért passzívan kivárt, gyakorlatilag szétesett.

– Ha a hadsereg egységesen a szabadságharcosok mellé áll, akkor ön szerint mekkora esélyünk lett volna a szovjet haderő ellen?

– Hadtörténészként úgy látom, semmilyen. Az akkori felelős parancsnokok jól látták, hogy az ellenállás fölösleges vérontást idézett volna elő. A helyzet hasonló volt az 1944. március 19-i német megszálláshoz: sem akkor, sem ötvenhatban nem volt értelme katonailag szembeszállni a többszörös túlerővel. Azok a fiatalok, a „pesti srácok”, akik géppisztolyokkal és Molotov-koktélokkal szembeszálltak a világ legerősebb hadseregével, és életüket áldozták a magyar szabadságért, éppen azért tiszteletre és csodálatra méltó hősök, mert katonai szempontból reménytelen volt a harcuk, és ezt többnyire ők is tudták. Igaz, sokan reménykedtek a nyugati segítségben, de ez sajnos megalapozatlan volt, mert – a nyugati rádióadók felelőtlen biztatása, buzdítása ellenére – a nyugati nagyhatalmak, élükön az Egyesült Államokkal, nem kívánták és nem próbálták megváltoztatni a Szovjetunióval Teheránban, Jaltában és Potsdamban együtt kialakított világrendet, Európa két tömbre, amerikai és szovjet érdekzónára osztását. A nyugati demokráciáknak eszük ágában sem volt katonai konfrontációt, netán világháborút kockáztatni a magyar népért, teljesen szabad kezet adtak a szovjet vezetésnek, amely – a lengyelektől eltérően – velünk szemben semmilyen engedményre nem volt hajlandó.

– Hatvan évvel ötvenhat után van-e még olyan történettudományi kérdés, amelyre ma sincsen megnyugtató, általánosan elfogadható válasz?

– A sok új ismeret ellenére számos részletet még mindig nem tudunk, és több esemény és szereplő megítélésében lehetnek viták. Egy kérdésről nem lehet szerintem vitatkozni: arról, hogy a magyar nemzet ötvenhatban egységes volt a nemzeti függetlenség, a szabadság és a demokrácia iránti elemi vágyában. Ötvenhat öröksége ezért mindenkié, aki magyarnak érzi és vallja magát.