Október 31-én döntöttek az invázióról

A magyar miniszterelnök utolsó nyilvános beszédének három állítása közül csak az első volt igaz – a magyar csapatok (néhány kivételtől eltekintve) nem álltak harcban, mert a kormányfő nem adott utasítást a fegyveres ellenállásra, Maléter Pál honvédelmi miniszter és Kovács István vezérkari főnök éjfél óta a KGB foglya volt, Király Béla vezérőrnagy tűzparancsát pedig elszabotálták a Honvédelmi Minisztériumban elhelyezett városparancsnoki törzsnél. A harmadik állítás sem volt igaz – Bibó István államminiszter kivételével a kormány még a reggeli órákban elhagyta helyét, az Országházat, s Nagy Imrével együtt többen a jugoszláv nagykövetségre menekültek.

Az első állítás azonban igaz volt. A szovjet vezetők a hivatalosan „a Magyar Népköztársaság kérésére” a szövetségesi kötelezettségből eredő „testvéri segítségnyújtást” a magyar népnek ténylegesen háborúnak tekintették, ezt a hatalmas inváziós haderő bevetése mellett az is aláhúzza, hogy a magyarországi hadműveletben tanúsított bátorságáért és hősiességéért a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1956 decemberében több mint tízezer szovjet tisztet és katonát tüntetett ki, és 26-an kapták meg a Szovjetunió Hőse érdemrendet. A második világháború óta Európában bevetett legnagyobb szovjet haderő nem egy másik hadsereg, hanem civil felkelők ellen harcolt, mégis több mint kétezer fős veszteséget szenvedett.

A szovjet vezetés bizonyíthatóan számolt a fegyveres ellenállás lehetőségével, de nem számolt nyugati katonai beavatkozással. Teljes joggal, ugyanis a NATO és annak vezető hatalma, az Egyesült Államok semmiképpen nem kívánt fegyveres konfliktusba kerülni a Szovjetunióval. Az újraválasztási hadjáratával elfoglalt Eisen­hower amerikai elnök (1956. november 6-án választották másodszor elnökké), aki a második világháborúban ötcsillagos tábornokként a Vörös Hadsereggel szövetséges angolszász haderők főparancsnokaként harcolt a nyugati fronton, jól ismerte a szovjet katonai erőt és potenciált. Eisenhower nem lehetőséget, hanem problémát látott a magyar felkelésben, s a legjobban az izgatta, hogy Moszkva esetleges túlzott reakciója nagyobb háború kitöréséhez vezethet. Az amerikai diplomácia vezetője, J. F. Dulles még október vége előtt tudtára adta a szovjet vezetésnek, hogy az ameri­kaiak nem tekintik Magyarországot (és Lengyelországot) „lehetséges katonai szövetségeseiknek”, s nem tartják lehetségesnek – kívánatosnak sem! – megváltoztatni a második világháború végén létrejött európai status quót.

A washingtoni vezetés nyilván tudta, hogy a szovjet vezetés egy pillanatra sem akarta kiengedni a „béketáborból” Magyarországot. Pontosabban egyetlen napig úgy látszott, hogy mégis hajlandó valamilyen engedményre, a néhány nappal korábban a lengyelországi válságot megoldó Hruscsov–Gomulka-kompromisszumhoz hasonlóan. Mi­után október 28-án Nagy Imre rádióbeszédében „nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalomnak” nyilvánította az október 23. óta zajló eseményeket, és tűzszünet jött létre a hatalom és a felkelők között, rövid ideig úgy látszott, a reformkommunista magyar kormányfő az új lengyel reformkommunista vezetéshez hasonló módon normalizálni tudja a helyzetet. A szovjet pártelnökség – főként a Budapesten tárgyaló Mikojan, Hruscsov legközelebbi szövetségese javaslatára – október 30-án a katonai vagy a békés, tárgyalásos megoldás kérdésében az utóbbi mellett döntött. A szovjet párt és kormány nyilatkozatot adott ki a kapcsolatok új alapokra – teljes egyenjogúság, területi integritás, nemzeti függetlenség, állami szuverenitás, egymás belügyeibe nem avatkozás – helyezéséről a szovjet tömb országaival, és tárgyalási készségét fejezte ki a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonásáról.

A Pravdában október 31-én megjelent nyilatkozat világraszóló szenzáció volt, s Nagy Imre kora délutáni, Kossuth téri beszédében már a Varsói Szerződés felmondását is bejelentette. Ám épp azokban az órákban a szovjet pártvezetés – Hruscsov javaslatára – megváltoztatta előző napi határozatát, és a magyarországi fegyveres beavatkozás mellett döntött. „Nem tudtam elaludni… Budapest egysze­rűen nem ment ki a fejemből” – mondta később Hruscsov az október 31-re virradó éjszakáról. Addigra a szovjet vezető már megkapta a sokkoló híreket a Köztársaság téri pártház ostromáról, kommunista funkcionáriusok és ÁVH-s védők meglincseléséről, az egypártrendszer megszüntetéséről, továbbá a franciákkal és britekkel szövetséges Izrael Egyiptom elleni támadásáról, azaz a szuezi háború megkezdődéséről. Ezek hatására is az első titkár azt javasolta, hogy „nem szabad kivonnunk csapatainkat sem Budapestről, sem Magyarországról. Kezdeményeznünk kell a rend helyreállítását Magyarországon. Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba mennének át… Akkor Egyiptom mellé felsorakozna Magyarország is… Nincs választásunk…”

Az előző napi döntés visszavonásával az elnökségi ülés minden résztvevője egyetértett. Úgy döntöttek, hogy ideiglenes forradalmi kormányt kell alakítani Kádár vagy Münnich vezetésével. Zsukov marsall, honvédelmi miniszter felhatalmazást kapott a hadműveleti tervek kidolgozására. „Nagy háború nem lesz” – mondta Hruscsov, s igaza volt, mert nagy háborút – kicsit sem – egyetlen nyugati hatalom sem kockáztatott Magyarországért. November 1-jén, csütörtökön este, amikor Nagy Imre rádióbeszé­dében kinyilvánította Magyarország semlegességét, már tudta, hogy folyamatosan újabb szovjet csapatok lépik át a magyar határt, és az ország belseje felé nyomulnak, hogy eltiporják a magyar forradalmat.