November 4-én indult a támadás a magyar forradalom eltiprására

A szovjet vezérkar úgy készítette fel a magasabb rangú tiszteket a várható összecsapásra, hogy ez a második világháború folytatása. Maga a hadművelet a Vihr (Forgószél) nevet viselte, a támadás megindítására pedig a Grom (Mennydörgés) volt a jelszó.

A magyar vezetés valójában már napokkal előbb észlelt komolyabb csapatmozgásokat a szovjet–magyar határ túloldalán, sőt a Vörös Hadsereg egyes alakulatai be is léptek magyar területre a már itt levő kötelékeik megerősítésére. Előre rögzített tervek alapján folytak a műveletek. A Magyar Néphadsereg körülbelül 120 ezer katonát számlált 1956 októberében, a csapatok azonban olyan parancsot kaptak, hogy ne álljanak ellen a szovjet előrenyomulásnak, s ne üljenek fel semmilyen provokációnak. Ehhez jön még az is, hogy november 3-án a KGB Tökölön tőrbe csalta, s letartóztatta a legfelsőbb magyar katonai vezetést.
Másnap hajnalban összesen tizenhét szovjet, korszerűen felszerelt hadosztály lendült támadásba hatvanezer katonájával. A terveknek megfelelően körbefogták a fontosabb magyar vidéki katonai bázisokat, mindenekelőtt a repülőtereket, a nagyobb laktanyákat, majd el is foglalták ezeket. Horváth Miklós hadtörténész szerint volt, hogy minden felszólítás nélkül tüzet nyitottak a magyar katonákra. Ez történt Záhonyban is, ahol öt magyar katona meghalt, nyolc pedig megsebesült. Más források szerint a szovjetek Komáromban, Békéscsabán, Szombathelyen és Székesfehérváron is tüzet nyitottak magyar laktanyákra. Igen keményen jártak el ott, ahol az ellenállás bármiféle jelét tapasztalták, csak november 4-én hatvannégy magyar katonát végeztek ki. A BBC-s Nick Thorpe filmrendező ’56-ról készült alkotásában több egykori szovjet katonát is megszólaltak, akik elmondták, hogy volt eset, amikor a parancsnokuk nem akart a harcban elfogott magyar felkelőkkel bíbelődni, félrevitette s a helyszínen kivégeztette őket.

Budapestet három irányból támadták meg az erre kijelölt szovjet csapatok. Nagyon sok értékes információt kaptak már előzőleg is a civilbe öltözött ÁVH-soktól, akik a támadás alkalmával beültek a szovjet harckocsikba is, hogy a tankokat a felkelők bázisai­hoz, gyülekezési pontjaihoz irányítsák. A harcban nemcsak nehézfegyvereket, de repülőgépeket is bevetettek, visszaemlékezések szerint bombázták például a felkelők Corvin közi állásait is. Összefüggő védelmi vonalak nem alakultak ki, a magyar fegyveresek elszigetelt gócokban küzdöttek. A Vörös Hadsereg nem számított ilyen kemény ellenállásra a fővárosban, vezetése feltétlenül hitt technikai-fegyverzeti fölényében, s elkövette azt a katonai hibát, hogy a harckocsijait és a páncélkocsijait gyalogsági támogatás nélkül küldte be a budapesti utcákba, ott jelentős veszteségei voltak. Még akkor is, ha a hadtörténészek szerint csak a T–34-es tankokat lehetett a híres Molotov-koktélokkal ártalmatlanná tenni, a jóval modernebb T–55-ösöket nem.

Budapesten a felkelők gócpontjai a túlerővel szemben is igyekeztek kitartani. A Corvin köziek, a Boráros tériek, a Thököly útiak, a Széna tériek és a Móricz Zsigmond körtér, valamint a kőbányai Éles sarok felkelői is szívósan harcoltak. Akárcsak az esztergomi honvéd tüzéralakulat, amely több mint egy napig állt ellen a szovjeteknek a főváros külső részén, a híres Juta-dombi összecsapásban. Legtovább Csepel és Újpest tartott ki. Csepelen a honvédek, nemzetőrök s a felkelők szervezett együttműködése sok fejtörést okozott a szovjeteknek. Efféle együttműködés alakult ki Dunapentelén is, ahol több forrás szerint is végül csak a légierővel tudták megtörni a magyar ellenállást a szovjetek. Ami a vidéket illeti, talán Veszprémben alakultak ki a leghevesebb összecsapások. Pécs határában egy nagyatádi honvéd alakulat foglalt védőállást. Egy visszaemlékező katona, Horváth Ferenc szerint fel is vették volna a harcot a felbukkanó szovjet oszloppal szemben, akik viszont azzal fenyegetőztek, ha lőni mernek a magyarok, harckocsiágyúikkal porrá zúzzák a várost. Iskolástól, óvodástól, kórházastól, mindenestől…

Katonai értelemben november végére törte meg a magyar ellenállást a Vörös Hadsereg. Bár lehet, hogy több helyütt akadt rá ellenpélda, de a szovjet katonák második világháborúból ismert zabrálása és erőszakoskodása ezúttal elmaradt. Egyesek valóban azt hitték a Dunát látva, hogy Szueznél vannak. Mások meg zavarodottan néztek körbe, mert egy-egy elfogott magyar szakmunkástanuló vagy egyetemista nem tűnt annak a kiköpött fasisztának, mint akiről a politikai tisztjeik beszéltek nekik a támadás előtt.

A szabadságharcot a szovjet agresszió leverte, az összecsapásokban 2500 felkelő halt meg, a Vörös Hadsereg vesztesége pedig 2260 katona volt. Főleg a budapesti polgárok reménykedtek abban a harcok alatt, hogy egyszer csak megjelenik a város felett az amerikai 82. légi szállítású hadosztály. Mert erről szóltak a hírek. De hiába kémlelték az eget.

A fegyverek elhallgattak, de a harc korántsem ért véget. Csak más dimenzióba helyeződött. A KGB máris vad hajszát kezdett a felkelők kézre kerítésére. Magyar hadtörténészek, akik Oroszországban jártak, arról számoltak be, hogy az ottani katonai levéltár illetékesei készségesek, már ha például az első világháború iratairól van szó. A magyar forradalom szovjet katonai iratait azonban továbbra is hét lakat alatt őrzik.