„Nem kizárólag fizetésemelés, stabilitás is kell az orvosoknak”

(Fotó: Hegedüs Róbert)

– Hosszú egyeztetés után megállapodtak a szakszervezetekkel az egészségügyi dolgozók béremeléséről, ami mindenképpen érezhető fizetésemelkedést jelent majd. Nem sokkal ezután mégis több szervezet a Kossuth térre vonult demonstrálni, mert nem elégedett. Meghívták, hogy vegyen részt a rendezvényen, de nem tette. Miért döntött így?

– Az egészségügyi dolgozók nagy többsége örül a béremelésnek, és pontosan látja, hogy a kormány mellettük áll. Az említett rendezvényt pedig azok szervezték, akik soha nem a tárgyalás lehetőségét keresték, csak balhéra, politikai akcióra próbálják felhasználni az egészségügyi dolgozókat, miközben a kormány kezdettől fogva tárgyal az érdekképviseletekkel. Ezek eredménye az, hogy olyan többéves béremelési programot tudunk indítani, amelyre a rendszerváltás óta nem volt példa. Amikor a demonstrációra meghívtak, megnéztem, hogy kik szólalnak fel. Kiderült, hat éve még aktívan politizáló emberekkel kellett volna egy asztalhoz ülnöm. Ez annyit jelent, hogy nem civil egészségügyi rendezvényt szerveztek, inkább politikai akciót. Ezzel sincsen semmi gond, viszont nem érzem úgy, hogy részt kellett volna vennem rajta. Főként, bár tagadták a szervezők, hogy politikai rendezvény lenne, mégis nyíltan, kormányellenes jelszavak hangzottak el, legtöbbnek semmi köze nem volt az egészségügyhöz. Úgy érzem, ha valaki tárgyalni akar a számára nem megfelelő feltételekről, akkor nem az utcán teszi azt, hanem a tárgyalóasztalnál. A bérmegállapodás egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az egészségügyet érintő fontos kérdésekben csak együttes erővel, folyamatos konzultációk mellett, az ágazat szereplőivel közösen lehet eredményeket elérni.

– Kaptak meghívást a demonstráló szakszervezetek a sztrájktárgyalások bármelyikére?

– Jogszabály szerint kell eljárnunk, tehát nem a saját ízlésem szerint döntök arról, hogy kivel akarok egyezkedni. Amit megtehetek, hogy a reprezentatív szakszervezeteket hívom meg, emellett megpróbáltam a lehető legtöbb érdekképviseletet rábírni arra, hogy kössön partneri szerződést a Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetével, mert így ott ülhet ő is a tárgyalóasztal körül. Mindenki, aki erre hajlandó volt, az jelen lehetett, pél­dául az orvosi, a gyógyszerészi és a szakdolgozói kamarák, a MEDICINA 2000 Járóbeteg Szakellátási Szövetség és a Magyar Kórházszövetség is. Ők is hatalmas nyomás alatt voltak végig a megbeszélések alatt, hiszen értelemszerűen eredménykényszerük volt. Amennyiben nem jutottunk volna dűlőre, úgy tűnt volna, mintha cinkosaim lennének az időhúzásban. Nem kis munka volt, de azt semmiképpen sem lehet mondani, hogy a tárgyalópartnerek kiszolgálták a kormányzat érdekeit. Ha így lett volna, akkor az első egyeztetés után megállapodásra jutunk.

– Miért húzódott ilyen sokáig a tárgyalási folyamat, ha a béremelés kerete adott volt?

– Nézőpont kérdése, hogy ez hosszú tárgyalásnak tekinthető-e. A rendszerváltás óta nem volt még példa ilyen megállapodásra, amit végül néhány hét alatt sikerült tető alá hozni. Nem a gyorsaság volt a fő célunk, hanem az, hogy olyan megállapodás szülessen, amellyel mindenki elégedett. Éppen az volt nagy feladat, hogy adott lehetőségekből kellett sikert kovácsolni úgy, hogy közben számos partikuláris érdeket kellett figyelembe vennünk. Újra és újra kellett gondolni a feltételeket, hogy mindenki elégedett legyen a végén. Azért kellett tizenkilenc forduló, mert a háttérben dolgozó szakemberek jóformán óráról órára számolták újra, hogy éppen a költségvetésen belül hol tartunk és mik a további lehetőségek. Nekem több alapelvhez kellett ragaszkodnom, például ahhoz, hogy a szakdolgozói és az orvosi bértábla emelkedését azonos szinten tartsam éppen azért, hogy a két csapatot ne lehessen egymással szembeállítani.

– Mégis megpróbálták…

– Valóban, de ez nem sikerült. Igyekeztünk a korábbi bonyolult helyzeteket is tisztába tenni, vagyis nem voltam híve a foltozgatásnak. Egyszerű és világos megoldást képzeltem el. Ehhez meg kellett szüntetni a korábbi bérminimum miatti összecsúszásokat, vagy­is világos előmeneteli rendszereket kellett kialakítani a kórházakban. Mostanra úgy tűnik, hogy a végeredmény mindenkinek segítségére lesz abban, hogy ki tudja számítani a saját jövőképét, ami a korábbihoz képest életszerű és tervezhető.

- Elégedett a végeredménnyel?

- Igen. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy csak fizetésemeléssel nem lehet az embereket motiválni. Az néhány hónapig lelkesítő erejű, majd minden visszatér a régi kerékvágásba. Érdekes, amikor Debrecenben felmértük, hogy mivel lehet az egészségügyi dolgozókat egyik intézményből a másikba csábítani, akkor a fizetés csak másodlagos volt, a legfontosabbnak a kiszámíthatóságot jelölték meg. Vagy­is ez az a terület, ahol még bőven van dolgunk. Aki ma elmegy az országból, annak nagyrészt az is az indoka, hogy nem szigorú rend szerint dolgozik, hanem ad hoc jelleggel, a „főúri” utasításoknak alárendelve. Olyan vállalati kultúra működik az egészségügyben, amin nagyot kell fordítani.

– Minden bizonnyal olvasta a cikksorozatot az orvosbárók rendszeréről. Valóban létezik egy végeredményben igazságtalan, hierarchikus rendszer?

– Nem tudom, hogy vannak-e bárók és kiskirályok, de akkor, amikor egy sajtóorgánum a kórházi kancellári rendszer kapcsán azt írja, hogy az intézményvezetőknek megrendült a bizalmuk az államtitkárban, fel kellene tenni a kérdést, hogyan lehetséges ez, hogyha a rendszerben rend van és nem kiskirályság.

– Említette a kancellári rendszert, amelynek kialakításáról a Magyar Kórházszövetséggel folyamatos egyeztetés zajlott, ők végül mégis azt nyilatkozták, nem támogatják a koncepciót. Azt mondta, fontos a szövetség véleménye, de nem a legfontosabb. Hogyan értette ezt?

– A kormány felelőssége, hogy a magyar kórházak pénzügyileg rendben legyenek. Minden véleményt meghallgatunk, a kórházszövetségét is, amely pont azért küzd, amit fel kellene végre számolni, vagyis hogy ne a kórház legyen a legfontosabb. A kancellári rendszerrel azt érnénk el, hogy a döntések nem az intézményekben, hanem azokon kívül születnének. Világos, hogy az álláspont az üléspontból származik, és van néhány dolog, amit nem tartok helyénvalónak. A kancellári rendszerrel kapcsolatos elképzelésem hat hónapja nem változott, nem érte meglepetésként a kórházszövetséget a mostani bejelentés. Ezzel szemben azt állítani, hogy eddig sem a kórházi menedzsmentek álltak a változások útjában, nem fedi a valóságot, sőt mi több, arcpirító. A kiadott nyilatkozatuk alapján úgy tűnik, mintha nem ismernék a részletes anyagot. Fontos azonban, hogy nem háborúzni szeretnék, hanem megoldást találni. A kancellári rendszer a felsőoktatásban bizonyított, csökkent az adósság, stabilabb a működés. Ezt várjuk az egészségügyben is.

– Értelemszerűen a vita az intézményi önállóságról zajlik, ám úgy tűnik, mintha a kórházak úgy szeretnének a maguk urai maradni, hogyha baj van, akkor a megoldást kívülről várják. Kié akkor a felelősség?

– Pontosan itt van a probléma. Például amikor egész nyárra bezárnak egy szakrendelőt, mert a szabadságolások miatt nincs orvos, aki dolgozna, és a probléma megoldását az Országos Tisztiorvosi Hivataltól várják. Akkor hova párolog a felelősségtudatuk? Úgy teszünk, mintha jelenleg nem az államon kellene mindent számon kérni, pedig ez most is így van. A kancellárnak pontosan az lenne a funkciója, hogy az általa képviselt területért felelősséggel tartozik és számon kérhető. Jelenleg nem tudok az olyan jellegű problémákkal mit kezdeni, hogy túlzsúfolt a SOTE rendelőintézete, vagy hogy nincs mosdóhelyiség a Péterfy Sándor utcai kórház várójában, pusztán azért, mert nem nálam dől el a kérdés, hanem intézményen belül.

– Tehát a kancellár vinné a hátán a hozzá tartozó intézmények ügyeit, és vállalná értük a felelősséget?

– Így van. Jelenleg annyi történik, hogyha valamelyik kórház nem tud valamit megoldani, akkor áttolja máshová a feladatot, és várja, hogy más oldja meg helyette. Ebben a pillanatban ilyen a felelősségi rendszer. A kórházak szakmai vezetőiről egyébként nagy teher kerül le, ha a pénzügyi irányítás elválik.

– Gazdálkodási szempontból azt várják az új rendszertől, hogy felszámolják a folyamatosan újratermelődő adósságokat. A kórházszövetség azonban ezt nem tartja megoldásnak, a magasabb finanszírozásért küzd. Segítene ezen a problémán egy kancellár?

– Az átalakításnak nem a megtakarítás az elsődleges célja, hanem a jobb működés, a jobb betegellátás, de látni kell azt is, hogy az ellátórendszer struktúrája a jelenlegi döntésmechanizmusok mentén nem tud változni. Érdekes, hogy amikor megoldanánk valamit, ami évtizedek óta gond, amikor építünk és osztogatunk, akkor azzal vádolnak minket, hogy rombolunk és fosztogatunk. A kancelláriával olyan keretrendszert alakítanánk ki, amely rugalmasabban szolgálja ki az igényeket, és nem engedi, hogy egy szakorvos problémájából parlamenti interpelláció legyen, mivel most ez a helyzet. Ha valakinek nem tetszik a főnök döntése, akkor másnap az Országgyűlés elé viszi. A legkisebb gazdasági ügyekből is azonnal szakmapolitikai és egészségbiztonsági ügyet fújnak. Azt szeretném, ha ezek lokálisak maradnának, de úgy érzem, hogy ez pártoktól független szándék lenne mindenki részéről ebben a székben. Attól pedig, hogy a kancellária megalakul, mindenki ugyanazt fogja csinálni, mint egy nappal korábban.

– Kik lehetnek kancellárok?

– A kinevezés feltételeiről és eljárásrendjéről még nincs döntés. Annyi biztos, hogy olyan emberekre van szükség, akik tapasztalattal bírnak az egészségügyi ellátásról és volt már közük gazdálkodáshoz.

– Áttérve a fővárosi ellátás átszervezésére, azt nyilatkozta, hogy a vidéki struktúra mintájára alakítaná át a budapesti rendszert. Pontosan mit ért ezalatt?

– Először is a célhoz választunk struktúrát, ami az, hogy a budapestiek ellátása javuljon, a fővárosi kórházak szebbek, jobbak, modernebbek legyenek, ahol a betegek és az egészségügyi dolgozók is nagyobb biztonságban érzik magukat. Van öt olyan szuperintézmény Magyarországon, amely az év minden napján, minden órában, az ellátás minden szintjén tud beteget felvenni. Ezek mellett működnek megyei kórházak, ahol a szakma bizonyos spektrumában egyes, kettes és néha még hármas szinten is működnek ellátások. Ennél szűkebb metszetben működnek a városi ellátók, amelyek csak a szakma egyes és kettes szintjén nyújtanak ellátást. Ez nagyon világos rend, a távolságok miatt pedig ritkán élnek vissza azzal, hogy átküldenek betegeket egyik helyről a másikra. Tehát, többnyire mindenki azt csinálja, ami a dolga. Budapesten jelenleg egy szuperkórház sincs, inkább félmegyei ellátók működnek, és azok sem rendeltetésszerűen. Napközben viszonylag kezelhető a helyzet, de amint beáll az ügyeleti idő, mindenki kedve és lehetősége szerint értelmezi a szabályokat. Ezt szeretnénk rendbe tenni, ugyanis ha az intézményrendszer struktúrája követi a sürgősségi viszonyokat, akkor ki tudunk alakítani világos betegutakat is.

– Az átfogó terv második ütemében szerepel a Lipót kérdése. Mi a tervük vele, újranyitnák?

– Cserháti Péter miniszteri biztos feladata az, hogy megvizsgálja, van-e értelme annak, hogy újranyissuk az OPNI-t, ahol az elképzelés szerint krónikus ellátás zajlana. Fontos tudni, hogy tizenkétezer olyan ágy van az egészségügyben, amelyet „krónikus bel ágynak” hívnak, vagyis nem történik már tényleges terápia, mivel nem kell, vagy nem lehet javítani a beteg állapotán. Ilyenkor viszonylag alacsony intenzitású orvosi ellátásra van szükség. A szociális és egészségügyi szféra elválasztásával olyan emelt szintű ápolási rendszert szeretnénk kialakítani, amelyben előbbi át tudja venni azokat a feladatokat, amelyeket jelenleg kórházakban végeznek. Erre még nem volt példa. Egy krónikus osztályon bármikor előfordulhat, hogy egy röntgennel vagy pluszvizsgálattal még a paraszolvenciának adózzanak, illetve igazolni is kell, hogy miért fekszik bent a beteg adott esetben okafogyottan. Hasonlóan tehát bármelyik európai országhoz, mindezeknek nem az egészségügyben kell működniük, hanem attól függetlenül. Ennek következménye egyébként, hogy Magyarország az egyetlen olyan OECD-tagállam, ahol az elmúlt tíz évben a kórházban töltött idő mértéke nem csökkent, hanem nőtt.

– Nem csak az ellátás alakul át, a tervek szerint új kórház épül, illetve átcsoportosítják a szakterületeket is. Lesz elég orvos és nővér, hogy az új állásokat betöltsék?

– Mivel nem lesz több ágy, csak kevesebb telephely, ezért igen. Pont az a lényeg, hogy centralizáció zajlik majd, vagyis kisebb humánerőforrás fogja ugyanazt a teljesítményt nyújtani.