Belföld

Nem kellett a kommunista örökség

Hiba lenne tömjénezni Németh Miklóst és kormányát, de tény, hogy kabinetje sorsának nehéz szakaszán vezette át Magyarországot

Németh Miklós, az egykori miniszterelnök sokak szerint nemcsak tanúja, de éppenséggel egyik főszereplője volt a rendszerváltozásnak.

Németh Miklós 20141110
Az MSZP meghatározó erői 1989 októberében úgy gondolták, az lenne a legjobb, ha Németh Miklós egy új szociáldemokrata pártot alapítana, ha nem akarja vállalni a kommunizmus ideológiai örökségét (Fotó: MH)

Akik ezen a véleményen vannak, azok elsősorban azzal érvelnek, hogy Németh Miklós és kormánya teremtette meg azokat a politikai feltételeket 1988 novemberétől, amelyek lehetőséget adtak a rendszerváltozásra. Mindehhez természetesen szükség volt az ellenzék kibontakozó tevékenységére, sőt egyre erősödő nyomására, valamint arra a szemléletbeli változásra, hogy Németh Miklós kormánya már nem ellenségnek, hanem ellenzéknek tekintette a sorra alakuló és persze nem marxista, hanem főként polgári alapon álló politikai szervezeteket és pártokat. Az ismert újságíró, Oplatka András most megjelent kötetének címe Németh Miklós „Mert ez az ország érdeke”. Rendszerváltás a kormányfő szemével.

Szubjektív hangú visszaemlékezésről van szó, még akkor is, ha Németh Miklós érezhetően arra törekszik, hogy a lehető legobjektívebben láttasson az olvasóval mindent. A kötetben a volt miniszterelnök beszél pályafutásáról, ezt a szerző tanúk megszólaltatásával, levelek, dokumentumok idézeteivel, valamint saját szövegrészeivel szakítja meg. Oplatka ilyenkor a kívülálló ember visszafogottságával, pártatlanságával igyekszik magyarázni Németh Miklós szavait, bevilágítva bizonyos helyzetek, viszonyrendszerek paravánjai mögé.

A könyv az egykori miniszterelnök teljes pályáját felöleli. Rendkívül szerteágazó. Szó van benne az egyszerű monoki földműves családról, amelyben Németh Miklós született 1948-ban, vallásos neveltetéséről és középiskolai, majd egyetemi éveiről is. Azokról az egyetemi évekről, amelyek idején már a különben balos elkötelezettségű fiatalembert sokkal jobban érdekelte a szakma, mint az ideológia, s különösen a merész és kritikus hangú, reformgondolatokat hirdető előadókat kedvelte. Az ideológiával korán összetűzésbe is került. Már tanársegéd volt, amikor azzal fenyegetőzött, hogy azon az áron is megtartja templomi esküvőjét, ha ezért ki kell lépnie a pártból. Nem kellett…

Grósz Károly menekül

Ugorjunk egy nagyot, lépjük át Németh karrierjének tervhivatali éveit, majd azokat is, amelyeket a pártközpont gazdaságpolitikai osztályán töltött. Itt és ekkor, a nyolcvanas években kezdtek szerephez jutni azok a diplomás, nyelveket beszélő fiatal szakemberek, akik Németh szerint új minőséget képviseltek a pártapparátus munkájában. Azt állítja, hogy az ő fejében már ekkor megfogalmazódott a szociális piacgazdaság megteremtésének gondolata, de azt is látta, hogy ehhez új törvényekre, sőt új politikai keretekre van szükség. Ha már piac, felvetődik az is, hogy keményvalutás elszámolást kellene bevezetni a KGST-forgalomban!

Németh Miklós 1987-ben lett a Központi Bizottság tagja, itt ismerte meg igazán képességeit a párt elitje, Grósz Károly őt javasolta utódjaként a miniszterelnöki posztra 1988-ban. A kötet szerint Grósz menekült a sűrűsödő gazdasági gondok elől, a párt főtitkári posztját persze megtartotta volna, hiszen ez volt a legfőbb hatalom az országban. Grósz azt hitte, hogy Németh az ő embere, rajta keresztül irányít majd. Ha baj van, fél év után leváltja, és jöhet a következő fia­tal. Németh Miklós viszont sok helyen és hosszan ecseteli azokat a lépéseket, amelyekkel elválasztotta a párt vezetését és a kormányt egymástól, sőt az utóbbit önálló politikai szereplővé tette. Rendszerváltó lépés, mondják erre sokan. Grósz egyre ingerültebb lett, nemcsak lehallgattatta Németh Miklós parlamenti szobáját, és nemcsak sanda, pánikkeltő nyilatkozatokat adott áremelésekről, gazdasági szükségállapotról, de Németh Miklós a végén talált egy tanulmányt is az asztalán: Miként kell katonai puccsot szervezni címmel.

Hiányzott a szolidaritás

A párt és kormány szétválasztása jelentőségében csak az állam és az egyház történelmi szétválasztásához hasonlítható, hisz megfosztotta a pártot hatalmi monopóliumától. Grósz Ká­roly viszont ragaszkodott volna ehhez. Németh Miklós szerint attól kezdve, hogy lenyomták a főtitkár torkán a többpártrendszert legalizáló KB-határozatot 1989 februárjában, ő végig abban bízott, hogy van olyan erős az MSZMP, hogy mindig az alakíthasson majd kormányt.

A kötetben viszonylag kevés szó esik az Ellenzéki Kerekasztal, majd a Nemzeti Karekasztal tárgyalásairól. Németh Miklós szerint nagy hibája volt ezeknek a fórumoknak, hogy nem beszéltek a gazdaság kérdéseiről. Vastagon ide számítva a privatizáció problémáit, de az ország pénzügyi helyzetét és az államadósság mértékét is. A volt miniszterelnök a könyvben elismeri, hogy az ellenzékkel közösen kellett volna kidolgozni a privatizáció ellenőrzésének feltételeit. Arról nem szól azonban, hogy ezt ő önál­lóan is megtehette volna, hisz 1988-ban lépett hatályba a privatizációt beindító társasági törvény. Németh úgy véli, az ő miniszterelnöksége alatt kevés céget privatizáltak, a tömeges magánosítás Horn Gyula kormányfői idejére esett. Az ötven fölötti olvasók viszont emlékezhetnek, hogy már 1988-tól elindultak a többlépcsős átalakulási folyamatok az állami cégeknél, leépítések, kiszervezések, bár ezek jelentős része persze valóban Horn idejére vált teljessé.

A kötet végén egyébként különös problémát vet fel Németh Miklós. Azt mondja, az EBRD egyik alelnökeként megdöbbent, hogy csak húszmil­liárd dollárnyi – ez később harmincmilliárdra emelkedett – alaptőkével rendelkezett, ennyivel tudta segíteni csupán az átalakuló kelet-közép-euró­pai országokat. A Nyugat elmaradt segítségét és szolidaritását emlegeti, mondván, hogy nem is tehettek mást az érintett országok ebben a helyzetben, mint hogy a privatizációból befolyó összegeket használják fel az átalakulás lebonyolítására.

Németh Miklós megemlékezik a kötetben Nagy Imre újratemetéséről is. És a kiadott utasításáról, amely szerint a rendőrség maradjon visszafogott. A felesége aznap reggel úgy búcsúzott el tőle, hogy nem tudja, látja-e még élve egyáltalán, hisz Németh Miklós is díszőrséget állt a koporsónál más vezető, MSZMP-s politikusokkal együtt. Horn Gyulának nem tetszett az egész. Ő Grósz mellett állt kezdetben, és aggódva látta, hogyan fordult a kocka ötvenhat megítélésének ügyében. Nem volt egyedül. Többek nevében beszélt, amikor azoknak az érzékenységét féltette, akik fegyvert fogtak az „ellenforradalom” után a konszolidáció mihamarabbi megteremtésére.

Végig azt érezni Németh Miklós elbeszéléséből, hogy Horn, a későbbi „mindenki Gyulája” a vasfüggöny lebontásában, de a határnyitásban sem játszott kardinális szerepet. A tárgyalásokat Németh Miklós vitte, viszont mint külügyminiszter, Horn fényképezkedett Alois Mock osztrák külügyminiszterrel a szögesdrót átvágásán, és ő jelentette be a nyilvánosságnak a határ megnyitását is. A végére nemcsak az ország, de maga is elhitte, hogy ez az egész egyedül az ő nagy politikai alkotása. Németh szerint közben kiderült róla, hogy nem „behívással” került a pufajkások közé, mint ahogy azt nem egyszer állította, hanem önként jelentkezett. A Németh-kormány idején egyébként azt követelte, hogy a titkosszolgálatok a külügy alá tartozzanak. Mert a szolgálatok rendelkeztek egy könyvelés nélkül felhasználható, ám igencsak takaros pénzügyi kerettel. Horn Gyulát amúgy a politikai jobboldal is olyan pártelnöknek tartotta később, aki mesterien egyensúlyozta ki az MSZP-n belüli erőket, frak­ciókat. Na de hogyan! Németh most föllebbenti a fátylat, amely szerint volt Hornnak egy páncélszekrénye, benne dossziék sokasága MSZP-s politikusok korrupciós ügyeiről. Ha valaki nem értett a szép szóból, Horn a szekrényhez lépett…

Intenzív helyezkedés

A volt miniszterelnök bevallja a kötetben, hogy mindannak, amit ő és kormánya tett, Gorbacsov és a gorbacsovi politika adta a fedezetét. Tudta azt is, ha Gorbacsov bukik odakint, itt is elsöpör mindent a visszarendeződés vihara. Németh Miklós más okok miatt is óvatos volt, úgy gondolta, hogy két év alatt kellene lefutnia a magyarországi átalakulásnak, az első szabad választást is csupán 1991-ben akarta megtartatni. Kérte is ezt a két esztendőt az ellenzéktől, de nem kapta meg. De ha már kérés, akkor állítja viszont, hogy a határnyitáshoz nem kuncsorgott engedélyért Moszkvánál, de azt nem is kérte, hanem követelte, hogy a Szovjetunió szállítsa el az atomfegyvereit Magyarországról – mert valóban voltak itt olyanok –, majd az 1990 elején kipattant lehallgatási botrány, a Dunagate lendületében sikerült elérni azt is, hogy hazarendeljék a szovjet belügyi tanácsadók népes csapatát. Mentek is, igaz, kamionnal vitték magukkal az iratokat. Németh Miklós szerint, ha valaha is valódi és teljes ügynöklistákat és állambiztonsági dokumentumokat akarunk látni, akkor ahhoz Moszkvába kell mennünk. Ami itthon megmaradt, az hiányos, manipulált, és részben hamisított. Ő ezzel együtt is a listák teljes nyilvánosságra hozatalát pártolta. De abban maradtak Antall Józseffel, hogy a kérdésről ne a régi, a szocialista, hanem már a következő, vagyis az első szabadon választott Országgyűlés döntsön…

Volt egy momentum, amely meghatározónak bizonyult Németh Miklós életében. Ezt is ez a kötet tárja fel most először. 1989 októberében az MSZP meghatározó erői úgy gondolták, hogy Németh Miklós és a vele mindenben szövetséges Pozsgay Imre inkább alapítson egy új szociáldemokrata pártot, ha nem akarja vállalni a kommunizmus ideológiai örökségét. Nem alakítottak. Elszalasztott lehetőség? Ma már tudni lehet, hogy tényleg az volt. Az MSZP mindenesetre nem fogadta el akkor Németh Miklós átfogó gazdasági programját, ezért ki is lépett a párt elnökségéből. Kormánya 1990 májusáig volt hivatalban.

A volt miniszterelnök 2000-ben tért vissza Londonból, otthagyva az EBRD alelnöki székét. Bevallja, hogy sokan hívták már haza korábban is, jobboldali politikusok is, el tudta volna képzelni például, hogy az Antall-kormány minisztere legyen. Németh Miklós szavai szerint ekkor már olyan politikai mezőnyt talált idehaza, amely csak a hatalom megszerzésével és megtartásával foglalkozott, a népérdek alig jelentett, ha jelentett egyáltalán valamit számára. Az MSZP kongresszusain érzékelhető intenzív helyezkedés is ezt igazolta. A mai szembenállásokat, és az általában zaklatott politikai viszonyokat a nemzeti minimum hiányára vezeti vissza. A kötetben az úgynevezett Moncloa-paktumra hivatkozik, amely a spanyol kiegyezés és átmenet paktuma volt Franco fasiszta rendszerének kimúlásával. Nem egy eredeti gondolat, az biztos, mert oly sokszor szóba került már az elmúlt huszonöt évben. De talán még így, későn is érdemes lenne foglalkozni vele.