Nátronlúg, az „értékes nyersanyag”

Lapunk birtokába került egy olyan tanulmány, amelynek egyik készítője a Mal Zrt. egyik tulajdonosa, Bakonyi Árpád egykori iskolatársa volt a Veszprémi Egyetemen. E 2003-ban készült tanulmány alapján vezették be a Mal Zrt.-nél azt a technológiát, amely aztán előidézője lett a 2010-ben bekövetkezett gátszakadásnak – bár a büntetőjogi felelősség megállapításának témakörében az elsőfokú eljárásban csupán az „altalajt” ítélték el. Első fokon, tehát nem jogerősen, a tizenöt vádlott mindegyikét felmentették.
A dokumentum a „Műszaki vélemény” nevet viseli, s a Mal ajkai timföldgyárában keletkezett vörösiszap lerakásának „környezeti hatásait” minősíti. Méghozzá sommásan ekként: „Az iszaptér értékes nyersanyag ideiglenes tárolóterének tekintendő, amely minden bizonnyal még a ma élő generációk számára is belátható időn belül újrahasznosításra kerül.”

A Veszprémi Egyetem tanulmányírói–nak – soraikban az Akadémia kémiai bizottságának elnökével, Bakonyi Árpád egyetemistatársával – analitikai elemzései hét évvel később drámai megvilágításba kerültek: a kizúduló vörösiszap-áradatban tíz ember vesztette életét, százhuszonhárman súlyos égési sérüléseket szenvedtek az erősen lúgos, „nem veszélyes” anyagtól, a Torna-patak és a Marcal folyó élővilága kipusztult, háromszáz ház lakhatatlanná vált, az ingó és ingatlanvagyonban keletkezett lakossági kár egymilliárd forintot tett ki, összességében pedig 38 milliárd forintos közvetlen kárt okozott a környezeti katasztrófa.
Egy apró utalást ugyan tartalmaz a tanulmány, miszerint „gondot csaka túlzott nátriumtartalom jelenthet”, ám az egyetemi tanszékek által elvégzett laboratóriumi mérések szerint „sem tekinthető veszélyes hulladéknak” a tárolóban tárolt anyag.

A tanulmányra a perben kitért az alapvető jogok biztosának hivatala is. A büntetőeljárás során megismert jelentés megállapítja: „A Mal Zrt. a vörösiszapot hidraulikus úton, sűrűzagyként szállította a tározóba, amely ugyanakkor nem kizárólag a vörösiszap lerakóhelyeként funkcionált, hanem részét képezte a timföldgyártás technológiájának. Így a tározóba nem kizárólag a Veszprémi Egyetem szakvéleménye alapján nem veszélyes hulladéknak minősülő vörösiszap került, hanem vivőközegként tömény lúg, nátrium-hidroxid, ami – ha az elhelyezése a Hulladékgazdálkodási törvény fogalomhasználatának megfelelően hulladéklerakási céllal történik – veszélyes hulladéknak minősül.”

Az ombudsmani jelentés tehát hasonló következtetésre jutott, mint amire Pálos László földmérnök, igazságügyi szakértő a Legfőbb Ügyészségre megküldött – ma már a Győri Ítélőtáblán lévő – szakvéleményében. A kazettákból a vörösiszapzagy kiülepedése után a hordozó tömény lúg tisztább felső rétegeit retúrszivattyú juttatta vissza a timföldgyár rendszerébe, amely visszajuttatás azonban nem volt teljes – olvasható az alapvető jogok biztosának jelentésében. Az alkalmazott technológia eredményeképpen a tárolt anyag felületén több méter mélységben állt a nátrium-hidroxid, amelyben a mélységgel nőtt az ülepedő iszap koncentrációja. Az ülepedéshez idő kell, ezért a tároló működtetése során évekig és folyamatosan több százezer köbméter erős lúg helyezkedett el a tárolt anyag tetején. A működő tárolóban lévő lúg mindenkori mennyisége nagyobb volt, mint a naponta be-, illetve kiszivattyúzott mennyiség.
A Mal Zrt. a timföldgyártás érdekében az alkalmazott technológiából adódóan nátrium-hidroxidot vásárolt és használt fel – szögezi le a biztos jelentése. Az egységes környezethasználati engedély szerint a technológiá–ban a lúghulladékot maradéktalanul fel kellett volna használni. Ezzel szemben a Mal Zrt. a tárolót nem csupán a zagy tárolására és ülepítésre használta, hanem itt tárolta a nátrium-hidroxidot is, amelyből kizárólag annyit juttatott vissza a rendszerbe, amennyire a technológiai folyamatokban éppen szükség volt.

A nem veszélyes hulladék vörös–iszap felett tehát engedély nélkül tárolták a maró lúgot, amelyből egymillió-százötvenezer tonna volt a tárolóban – erről már Pálos László írt szakvéleményében, hozzátéve, ez a körülmény önmagában is elegendő bizonyíték arra, hogy a tragédiát emberi mulasztások sorozata, s nem az altalaj megcsúszása okozta.

Végezetül még egy adalék annak igazolására, hogy a Veszprémi Egyetem tanulmányíróinak „tévedései”, a vádlottak padján helyet foglaló tulajdonosok és üzemeltetők „kapzsisága” mellett a környezetvédelmi hatóság „figyelmetlensége” is közrejátszott a katasztrófa bekövetkezésében. Azt írja a jelentés: „A felügyelőség egyértelműen jogellenesen járt el akkor, amikor kizárólag a vörösiszapról mint nem veszélyes hulladékról vett tudomást, és figyelmen kívül hagyta az ott található tömény lúgot, a nátrium-hidroxidot. Következetesen igyekezett különválasztani a vörösiszap, illetve a nátrium-hidroxid minősítését, nem vett tudomást arról, hogy a két anyag – az üzemben alkalmazott technológiából adódóan – együtt van jelen. A felügyelőség ezen eljárása az egészséges környezethez fűződő alapvető joggal kapcsolatos visszásságot eredményezett.”

E visszásság miatt kellett meghalnia tíz embernek.

---

Bűn és bűnhődés a vörösiszapperben

Az elsőfokú bíróság a tizenöt vádlott mindegyikét felmentette a halált okozó gondatlan közveszélyokozás, a gondatlanságból elkövetett környezet- és természetkárosítás, továbbá a hulladékgazdálkodás rendje megsértésének vádja alól. Ha ebben a büntetőeljárásban az alapvető jogok biztosának jelentése lenne az egyetlen terhelő dokumentum, ennek alapján el lehetett volna (sőt, álláspontom szerint el is kellett volna!) ítélni valamennyi vádlottat. E jelentés alapján fel kell tenni

a kérdést: miként hagyhatta figyelmen kívül a bíróság a már három évvel ezelőtt elkészült és jogi, sőt szakmai szempontból is korrekt, tényszerű vizsgálat alapján készült jelentést? Több mint egymillió tonna veszélyes hulladék, a nátronlúg illegális tárolása még ahhoz is kevés volt, hogy a hulladékgazdálkodás rendjét megsértsék a tulajdonosok és az üzemeltetők. A Torna-patak élővilágának elpusztítása sem alapozta meg a gondatlan természetkárosítást. A tíz emberélet pedig még a gondatlan közveszélyokozást sem  merítette ki.