Megkésett végtisztesség

A 301-es parcella felszínét a különböző időszakokban, különböző szándékok szerint többször megbolygatták (Forrás: Fortepan)

Susa Éva, a 301-es parcella tömeges exhumálásainak vezetője könyvet írt Nagy Imre és sorstársai kihantolásáról. Az apropót a forradalom hatvanadik évfordulója adta és az, hogy ismeretlenek azok a jegyzőkönyvek, amelyek az exhumáláskor születtek. Az azóta eltelt huszonhét év könnyebbé teszi az emlékezést, és meglepő dolgok kimondását teszi lehetővé. A könyv írójával beszélgettünk.

– Mióta tervezgeti, hogy könyvet ír Nagy Imre és sorstársai földi maradványainak 1989-es exhumálásáról, illetve azokról a jegyzőkönyvekről, amelyek ismeretlenek a nagyközönség számára?

– Valójában már tíz évvel ezelőtt, 1956 ötvenedik évfordulóján gondoltam arra, hogy ezeket a dokumentumokat publikálni kellene, hiszen nélkülük, a valóban ismeretlen, forrásértékű jegyzőkönyvek nélkül Nagy Imréék kihantolása nem teljes, de akkoriban nem voltak adottak a feltételek.

– Minek köszönhető, hogy meg­maradtak?

– Az igazságügyi szakértői véleményeket több évtizedig meg kell őrizni, nem selejtezhetők ki ötven év után sem. Ezt a levéltári törvény rögzíti. A dokumentumok a Budapesti Orvosszakértői Intézetben porosodtak – amelynek az idők folyamán többféle neve volt –, én 2006-ban ennek az intézetnek a főigazgatója voltam, és pontosan tudtam, hogy milyen archív anyagokat őrzünk. Ugyanakkor szakmailag is kötődtem azokhoz a kollégákhoz, akik az 1989-es tavaszi, úgynevezett első exhumálást végezték, de 2006-ban már nem éltek. Kötelességemnek éreztem, szükségszerűnek tekintettem, hogy munkájukat megbecsülendő, akkori tevékenységük napvilágra kerüljön. Nemcsak Nagy Imre és sorstársai kihantolása, nemcsak a történelmi ismeret okán, hanem az eljáró szakemberek bemutatása kapcsán is. Felelősséget éreztem velük szemben, hogy a közvélemény megtudja, kik voltak ők, és mit csináltak, hogyan végezték a munkájukat.

– Miről árulkodnak a doku­men­tumok?

– Most, hogy a könyv megíródott, és a nyomdába adás előtt az ember mondatról mondatra még egyszer átolvasta, mondhatom, hogy sok mindenről árulkodnak. Képet adnak egy akkori szakértői tevékenységről, az exhumálás előtti tervekről, a munkavégzés folyamatáról, a szokásokról. Tetten érhető a felkészülésben az alaposság, az alázat, de szembeszökő az információhiány is, nevezetesen, hogy mit tudtak az eljáró szakértők és mit nem. Mit közölt velük 1989 tavaszán a hatóság – amely alatt az Országos Rendőr-főkapitányságot kell érteni – és mit nem.

– Ez érződik a jegyzőkönyvek sorai között?

– Igen, érződik a megfogalmazásban is, sőt Kralovánszky Alán régész ásatási jegyzőkönyvében leíródik. Ha vele valami történik, akkor kinek adja át a munkát.

– Hogyan szerveződött a szakértői csoport?

– Szabó Árpád, a Budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézet igazgatója fogta össze a tagokat: Harsányi László professzort, a pécsi egyetem igazságügyi orvosát, Nemeskéri János antropológusprofesszort, korábban az Embertani Tár vezetőjét, aki Nagy Erzsébet kérésére lett a csoport tagja, valamint Kralovánszky Alán régészt, a székesfehérvári királysírok szakértőjét. Ismeretes, hogy az exhumálás mennyire zárt körülmények között folyt, ahová csak a hozzátartozókat és a kiválasztottakat engedték be akár az Igazságügyi Minisztériumból, akár a szakértői intézetből vagy a TIB-ből, sőt szerintem még a temető részéről is, és a sajtót teljesen kizárták. Engem telefonon hívott fel az Igazságügyi Minisztérium egyik főosztályvezető-helyettese, Varga Tibor igazságügyi orvos, aki azt kérdezte, hogy régésznek kit ajánlanék, tudniillik az igazságügyi orvosok nem voltak szoros kapcsolatban a régészekkel. Kralovánszky Alán neve jól ismert volt a régésztársadalomban, de a megbízatásához „megerősítés” is kellett.

– Fogalmazhatunk úgy, hogy meg­bízható emberek kellettek az ex­hu­máláshoz?

– Igen. Bizonyos, hogy a szóban forgó személyeket nem véletlenül választották ki. Az sem volt véletlen, hogy Szabó Árpád került a csoport élére, aki több évtizedig vezette az intézetet. Én 1975 óta ismertem, akkor kerültem az intézetébe. De rendőrorvosi múltjáról, korábbi tevékenységéről – amit most már ismerünk – nem tudtam, 1964-ben ugyanis már ásatások voltak a 301-es parcellában, amikor szociáldemokrata politikusokat kerestek, és Szabó Árpád ebben részt vett. Az ásatási jegyzőkönyveken ott a neve.

– Erről ő nem beszélt soha?

– Nem beszélt, sőt rákérdezésre sem, amikor a különböző adatok keresgélése kapcsán faggattuk, vagy a második, az 1989 őszétől induló és 2012-ig tartó tömeges exhumálások idején, amikor korábban már bolygatott sírnyomokra bukkantunk. A Történeti Hivatalban – ma Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára a neve – találkoztunk olyan dokumentumokkal, amelyek a nyilatkozataikról árulkodnak, hogy erről a munkáról nem beszélnek soha! Szabó Árpád tehát megbízható személy volt. Antropológusként szóba jöhettem volna én is, de engem Szabó Árpád nem vitt ki. A mártírok földi maradványai­nak azonosításakor kapcsolódtam be a feltárásba.

– Miért nem vitte ki Szabó Árpád? Nem találta megbízhatónak?

– Szerintem korlátozni akarták a résztvevőket. Ami engem illet: segítettem Szabó Árpádnak például a csontok vizsgálatra való előkészítésében, mosásában, lemérésében, összerakásában, a testmagasság megállapításában és így tovább.

– De az orvosszakértői intézet antropológusaként nyilván sok mindenről tudomást szerzett. Mi csapódott le a kihantolásról az intézetben?

– A feszültség tapintható volt. Harminckilenc éves voltam 1989-ben, már ott dolgoztam évek óta az intézetben, és pontosan emlékszem azokra a napokra és órákra. Naponta jöttek-mentek a kollégák a temető és az intézet között, miközben az intézet élte a mindennapi életét. Szabó Árpád naponta jelen volt. Nem beszéltek nyíltan arról, mi történt a temetőben, csak az elejtett szavakból lehetett érzékelni, hogy a történelem beszivárgott a falak közé. Az exhumálás megkezdése előtt, emlékeim szerint – s ez utólag érdekes, hogy lent az alagsorban, ahol az antropológiai labor meg a Budapesti Orvosszakértői Intézet vércsoport-laboratóriuma volt – Szabó Árpád suttogva, szája elé tartott kézzel közölte: „Feltehetően exhumálás lesz Nagy Imréékkel kapcsolatban.” Nem csinnadrattával hangzott el a mondat, hanem csendben. Egy szó, mint száz: az exhumálás az intézetben nem volt beszédtéma. Viszont a sürgetést lehetett érzékelni, mert szorított az idő. Április 6-án fejeződött be a temetői feltárás, és akkor már nyilvánvaló volt, hogy az újratemetés június 16-án lesz. De hátra volt még az azonosítási eljárás.

– A felkért személyek mindegyike vállalta a megbízatást?

– Tudomásom szerint igen, csakhogy volt egy óriási különbség a későbbi, történetesen az 1989 őszétől kezdődő tömeges exhumálások és a Nagy Imre, illetve mártírtársai földi maradványainak kihantolása között: nevezetesen az, hogy a szakértők az utóbbi esetben nem maguk határozták meg, mit kell csinálniuk, hanem megmondták nekik, mi a teendő. Megmutatták azokat a helyeket, ahol ásniuk kellett. Tehát nem volt előké­pük, információjuk, tényanyaguk, kutatási eredményük, mint a későbbi exhumálások során nekünk. Nem kellett gondolkodniuk azon, hogy a meglévő adatok birtokában és tapasztalataik alapján hogyan lépjenek tovább, hanem közölték velük: „Kérem, itt és itt ássanak!” A feltárási jegyzőkönyvekből is kiderül, hogy Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós sírhelyére egyértelműen rámutattak, és ott is voltak a földi maradványok. Biztosan tudták, hogy hol vannak.

– Tehát egyszerű végrehajtók voltak.

– Pontosan erről van szó. Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József és Losonczy Géza sírjának adatsorai egyértelműen az Országos Rendőr-főkapitányságtól származtak.

– A Pajcsics-féle kutakodásnak köszönhetően?

– Igen, akinek kiadták, hogy kutassa fel Nagy Imre és sorstársai sírját. Ő is bevallotta később, hogy milyen nehézségekbe ütközött a sírok megtalálása. De feltárultak előtte a páncélszekrények, amelyekből kivettek anyagokat, és odaadták neki. Tehát megkapta a pontos dokumentációkat. Rajzokat, másolatokat. Ezek híján nehezen jutott volna előre, és az idő – mint mondtam – sürgetett. Még egyszer: nem gyűjtőmunka eredményeképpen találta meg a sírokat, hanem a pártállami rendszer rendőrsége a belügyminisztériumi adatok alapján tárta fel az ajtót. Kralovánszky Alántól tudom, hogy a parcellában csepegtették az információkat! Tehát nem kaptak egyértelmű tájékoztatást. Pajcsics később könnyedén leírta, hogy ő pontosan tudta a sírok helyét. A szakemberek ellenben csak részinformációkat kaptak! Szabó Árpád és szakmai csoportja kizárólag az ORFK adataira támaszkodhatott. Hol kereshetik az áldozatokat? Egy sírban vannak-e? Illetve a hozzátartozók adtak némi tájékoztatást. Amikor 1989 őszén folytattuk az exhumálásokat, az első és legfontosabb tennivalónk a széles körű anyaggyűjtés volt, amit a hozzátartozóktól, a temetőtől, a börtönből és számos egyéb helyről szereztünk be. Tehát egy sor írott anyagot összegyűjtöttünk. Szabó Árpádéknak erre nem volt sem idejük, sem módjuk.

Susa Évába beleivódtak a hozzátartozókkal való találkozások (Fotó: Hegedüs Róbert)
– Vajon miért csak csepegtették az információkat?

– Hát, jó kérdés. Szerintem, ahogy az ember a korszakról olvas, pontosan lehet érzékelni, hogy akarták is az exhumálást, sürgető is volt, meg nem is. Végeredményben kikényszerített dolog volt!

– Előtte azonban évtizedeken keresztül azt válaszolták a kivégzettek hozzátartozóinak leveleire, hogy nem tudják, a családtagjuk hol van eltemetve.

– Pedig pontosan tudták! Kutatá­saink alapján most már állíthatjuk, hogy akik bizonytalan körülmények között, a börtönben elhunytak, vagy kivégezték őket, hová kerültek – lásd Szilágyi József földi maradványait. Sok évtized távlatából mondhatjuk, hogy az eltemetés az egész időszakban – 1945 és 1962 között – precíz rendszer és rituálé szerint zajlott. És bármennyire akarta a hatalom eltitkolni, hol földelték el őket, a dokumentációkból nyomon követhetők a sírhelyek.

– Pajcsics József a Darázsfészek dosszié megtalálása előtt is tudhatta már, hol található Nagy Imre és sorstársainak sírja?

– Ezt nem állítom, de a Darázsfészek dossziéban pontosan rögzítették az eltemetés helyét s a fedőneveket, amelyek alapján másodszor is – először a Kisfogházban – a föld nyelte el a kivégzetteket. Viszont elgondolkodtató, hogy a Darázsfészek dosszié soha nem került Szabó Árpád szeme elé, és én sem láttam a mai napig! Pedig hosszú évek óta szorgosan keresem. Csak Pajcsics nyilatkozataiból ismerem. Vajon hol lehet? Az elnevezés ellenben találó. Aki a darázsfészekbe belenyúl, halálnak halálával hal meg. A rendszer belehalt, nem?

– Annak idején megkérdeztem Pajcsics Józseftől, hogy ha az exhumálást nem 1989-ben, hanem húsz évvel később végzik el, megtalálják-e a sírokat. „Határozottan állítom – válaszolta –, hogy nem találtuk volna meg! Azok az idős emberek, akik ma még közöttünk vannak, és elévülhetetlen érdemeket szereztek a sírok felkutatásában, talán már nem segíthettek volna, és kérdéses, hogy az írásos anyagokat mennyire temeti el a történelem. Az utolsó órák váltották valóra a reményt.”

– Nem véletlenül mondta ezt, mert a 301-es parcella állapota 1989-ben szinte leírhatatlan volt. Volt valami igazság abban, amit mondott, mert nehézséget jelentett volna, hogy az elvadult, elgazosodott területen hogyan mérik ki történetesen azt a 23. sort.

– Az azonosítási eljárás során találkozott Pajcsics Józseffel?

– Igen.

– Milyen benyomásokat szerzett róla?

– Szűkszavú volt. Annyit mondott csak, amennyit kellett. Megnézte, amit meg kellett néznie, meghallgatta, amit meg kellett hallgatnia, de tőmondatokra szorítkozott.

– A második exhumálási bizottság hogyan szerveződött?

– Már a június 16-i, „nagy temetés” másnapján elkezdődött. Az egyéni felkérések sorjáztak a TIB-hez és az intézetünkhöz. És akkor Szabó Árpád a következőket mondta: „Éva, kérem, nekem ehhez már nincs időm, csinálja maga tovább ezeket az exhumálásokat.”

– Megterhelő lehetett a számára? Elege lett belőle?

– Kétségtelen, hogy az ilyen munka elveszi az ember idejét, a napi teendőit, és Szabó Árpád tulajdonképpen egy intézet vezetője volt. Érthető tehát, hogy nem akarta tovább vállalni a kihantolásokat. De soha nem érdekelte igazán, hogy a továbbiakban mi történik a 301-es parcellában. Szó volt arról is, hogy Harsányi László szintén részt fog venni a következő feltárásokban, de ő is inkább kihátrált az újabb feladatok elől, és maga helyett küldött mást. Végül aztán Kralovánszky Alán javaslatára Kovács László és Szőke Mátyás csatlakozott a csoporthoz. Alán sajnos elég hamar szívinfarktust kapott, kórházba került, és a második vagy a harmadik szívinfarktus vitte el 1993-ban. Ugyanebben az évben Antall József miniszterelnök a Nemzeti Múzeum vezetésével is megbízta, de csak öt hónapig állhatott az intézmény élén. Valójában főigazgatóként nem tudta kibontakoztatni és hasznosítani azt a hatalmas tudást, amivel rendelkezett.

– Elgondolkodtató, hogy Kra­lo­vánsz­ky Alán 64, Szabó Árpád és Harsányi László 66 évesen hunyt el. Egyedül Nemeskéri János volt halála évében, 1989-ben idősebb, 75 éves. Ő viszont az utolsó feltárási napon agyvérzést kapott, és szeptember 5-én meghalt. Lehet, hogy a kihantolás okozta stressz is hozzájárult korai halálukhoz?

– Nem merném ezt állítani… Az igazságügyi szakértők mindig rövidebb távon, egy-egy esetben, egy-egy bűncselekményben gondolkoznak, és azt próbálják kivizsgálni, feltérképezni. Szűk látókör az övék. Alán sokkal tágabb látókörű volt. Ő pontosan tudta, hogy Nagy Imrével és sorstársaival mi történt. Nagy érzelmi töltéssel vett részt az exhumálásokban. Nagy amplitúdókkal élt. Nem vagyok biztos abban, hogy Szabó Árpád és Harsányi László úgy élte meg a tragédiájukat, ahogy Kralovánszky Alán, aki a magyar rég- és közelmúlt elkötelezett embere volt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az exhumálás kimerítő fizikai tevékenység is volt, amely próbára tehette a szervezetüket, a testüket.

– Ön Szabó Árpád felkérésére mindjárt igent mondott?

– Igen, mert óriási kihívásnak éreztem. A másik: az élet nagy ajándéka volt az is, hogy Kralovánszky Alánnal dolgozhattam, akitől rengeteget lehetett tanulni a tervezésben, az ásató munkásokkal, a szakemberekkel, a hozzátartozókkal való kommunikációban, a munka tiszteletét illetően. Az adattár vezetőjeként nem szégyellte azt mondani, hogy szisztematikusan gyűjtenünk kell az adatokat. És akkor Alán, a felesége, Éry Kinga és én nekiláttunk ennek a feladatnak. Éry Kinga azért került be a csoportba, mert a csontmaradványok vizsgálata kapcsán a történeti antropológiában nagy gyakorlata, ismeretanyaga volt. Én itt gyakoroltam be magam a különböző módszerekbe. De: kezdetben nekünk is csak csöpögtette az információkat a temető. S ha mi leástunk egy sírba, és nem az illetőt találtuk, akkor kértük, hogy mondják meg, kit jegyeztek be abba a sírba, illetve előtte vagy mellette. S ha ellentmondás mutatkozott, akkor nekünk kellett továbblépnünk. Ezért aztán bementünk a börtönbe is, és ott megtaláltuk a halottakat nyilvántartó könyvet. Egy csomó olyan dokumentumra bukkantunk, amely a Nagy Imrét és sorstársait exhumáló bizottság kezébe sem került!

– Az ön neve elválaszthatatlan a 301-es parcellától. Több helyütt is felsőfokban írtak a munkájáról. Szerencsésnek tartja, hogy részese lehetett a történelmi átalakulásnak?

– Mindenképpen! A Nagy Imrééket exhumáló bizottság tagjait tisztelem és becsülöm, jóllehet némely tagját kritikával illetem, mert sok minden kiderült róluk később, és azokról is, akik a hozzátartozókon kívül engedélyt kaptak az exhumálás végignézésére… Valahol persze megértem őket, mert az a korszak más volt, mint a mai. Az 1989 őszétől kezdődő kihantolások sokkal őszintébben és nyitottabban folytak. A hozzátartozókkal való találkozások mélyen belém ivódtak. Máig hatnak rám az exhumálások kapcsán kialakult emberi kapcsolatok. Levelek, telefonok, amiket nem tudok elfelejteni. Olyan mondatok, amelyek nincsenek leírva a történelemkönyvekben, és nem is lesznek soha. Amikor egy idős asszony azt mondta nekem: „Nem tudok addig meghalni doktornő, amíg meg nem találja a fiamat” – összeszorult a szívem.

– Mit gondol: 2016-ban érdekelni fogja az embereket, hogy mi történt 1989 tavaszán a 301-es parcellában?

– Nagyon sok ember a füle botját sem mozdítja majd, hogy elolvassa, hogyan zajlott a magyar miniszterelnök és társainak exhumálása, és mi derült még ki az elmúlt huszonhét év alatt. Ezzel tisztában vagyok. Jövök-megyek a fiatal kollégák között, és azt tapasztalom, hogy fogalmuk sincs a dolgokról. Pedig közben felnőtt egy nemzedék. Abban sem vagyok biztos, hogy a történelemórákon szóba kerül. Pedig az exhumálás és az újratemetés a rendszerváltás szimbóluma lett. Biztos, hogy így fog szóba jönni később – idővel. A nagy évfordulók, mint a mostani, a kormányzati szándék, hogy az egész országot felrázza az emlékezés – jó dolog. De ezzel együtt lássuk be, hogy az 1956-ra való emlékezés kissé megkopott. Valahol olvastam, hogy a történelem szerződés a holtak, az élők és a még megszületendők között. Az élők felelőssége nagyobb, mint gondolnánk, hogy a nemzet emlékezete ne lohadjon le. Márai Sándor írja egy helyütt: „Néha csak egy szó hiányzik, pontosan egy szó, az a bizonyos, melytől elevenebb, értelmesebb, igazibb lesz a mondat, a fejezet, talán az egész könyv.” A mi esetünkben ez a szó, csupa nagybetűvel: az EMLÉKEZET.

– Nemeskürty István arra a kérdésre, hogy miképpen fogjuk ünnepelni 1956-ot 2056-ban így válaszolt 2009-ben: „Ha lesz még magyar nemzet, amit őszintén remélek, nagyobb lelkesedéssel fogják ünnepelni, mint ma…”

– Igen, lehet, hogy akkor jönnek majd helyre a dolgok… Vannak hiányosságok a 301-es parcella vonatkozásában, amit most is érzek. Eltelt huszonhét év, több intézmény alakult, sok forrás, történeti, antropológiai és ásatási adat van a birtokunkban, de valójában nem történt meg ennek a kérdésnek egyfajta szisztematikus összefoglalása. Az egyéni érdekek, célok és kutatások csak egy-egy szűkebb témát járnak körül, és az azóta regnáló kormányok sem tekintették feladatuknak a téma lezárását. Nem történt meg a 301-es parcella geodéziai felmérése sem. Nagy segítséget jelentett volna az elvadult, gazos állapotban lévő bemélyedések, sírhantok feltérképezése. A parcella oldalfalai, a kőkerítés változatlan, viszont a 301-es felszínét a különböző időszakokban, különböző szándékok szerint többször megbolygatták, földet hordtak rá, elegyengették, sírhantokat emeltek, lelapították, megpróbálták katonai jellegű temetővé átalakítani, kopjafákat állítottak, amelyek nem az eredeti sírhelyek fölött vannak. Az eredeti névvel jelzett táblák sem ott találhatók minden esetben, ahol lenniük kellene. Sorjelzéseket találunk, de az ásatási tapasztalat az, hogy nem egyenesek a sorok, hanem kissé ferdék. A parcella pontos felszíni képére úgy lehetett volna következtetni, ha 1989-ben a felszínről legyalulnak negyven-ötven centimétert, aminek a következtében a sírfoltok kirajzolódnak. De erre sem idő, sem szándék nem volt.

– Erre most már nem is kerülhet sor?

– Feltehetően nem. Hiánynak tartom a szisztematikus sírbontások elmaradását is. Akik kérték hozzátartozóik exhumálását, azoknak a földi maradványait kiemeltük. Vagy ide temették vissza őket, vagy elvitték máshová a csontjaikat. De nagyon sok jeltelen sírban nyugvó kivégzett maradt a mai napig is a parcellában. Senki sem kérte a kihantolásukat. Ha mégis keresnünk kellene valakit, egyre nehezebben fogjuk megtalálni.

– Könyvének azt a címet adta, hogy Megkésett végtisztesség.

– A végtisztesség szó nem véletlen. Megszületünk, élünk, meghalunk. Ezek az emberek nem kapták meg azt a végtisztességet, ami minden élőnek kijár. Legyen bárki. A magyar történelem tele van ilyen személyekkel, akiket az elmúlt századokban és évtizedekben újra kellett temetni. Igaza van Ady Endrének: „Mi mindig mindenről elkésünk”.