Megint három a magyar igazság

„A királyság eszméje nálunk századok óta varázshatalom volt… a magyar régi kor monarchizmusa oly kétségtelen és világhírű, mint a spanyol régi kor katolicizmusa” – írta Kemény Zsigmond 1850-es, híres politikai röpiratában (Forradalom után), azt bizonyítva, hogy az 1848–49-es forradalom alatt a magyar nemzet töredéke sem volt nálunk köztársasági, ugyanis „a míveltek nem szerették a köztársaságot, a míveletlenek nem ismerték”. Bár akadt néhány republikánus a politikai színtéren, 1849. április 14-én a debreceni református Nagytemplomban a képviselőház által elfogadott Függetlenségi nyilatkozat nyitva hagyta a szabad, önálló, független Magyarország államformájának kérdését. Igaz, Szemere Bertalan miniszterelnök május 2-i debreceni beszédében kormányát „respublikai irányúnak” nevezte, 1849-ben mégsem szüntették meg a királyság államformáját s nem deklarálták a köztársaságot.

Nem 1848-ban léptek először színre Magyarországon a köztársasági eszme hívei, hanem kétszázhúsz évvel ezelőtt. A francia forradalom hatására elindult Martinovics-szervezkedés során 1794-ben először készült hazánkban (mindjárt több) köztársasági alkotmánytervezet. Például a Reformátorok Társasága Kátéja szerint Magyarországot szabad, független köztársaságnak kell nyilvánítani. Ám a néhány száz tagot számláló magyar jakobinus mozgalom elbukott, s mi­után 1794 nyarán–őszén letartóztatták, majd a következő évben kivégezték vagy bebörtönözték a titkos szervezkedés vezetőit, a köztársasági gondolat hamar feledésbe merült.

Az első komoly köztársasági mozgalom az 1910-es évek elején indult el Nagy György székely ügyvéd vezetésével, aki 1912-ben megalapította az Országos Köztársasági Pártot, amely a teljes állami függetlenségért s radikális gazdasági és szociális változásokért szállt síkra. Még a háború kitörése előtt betiltották a pártot, amelyet 1918. október végén alapított újra Nagy György, s ő volt az, aki november 16-án felolvasta a köztársaság kikiáltásáról szóló nyilatkozatot az Országházban. A háborús vereséget és az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlását követően, az „őszirózsás” forradalom eredményeként hatalomra került Magyar Nemzeti Tanács – a forrongó tömegek nyomására, az osztrák és a csehszlovák példát követve – a Parlament előtti népgyűlésen proklamálta, hogy Magyarország „független és önálló népköztársaság”. A demokratikus parlamenti választás azonban elmaradt, államfőt sem választottak, csak 1919 januárjában ruházta fel ideiglenes államfői hatáskörrel Károlyi Mihályt a Nemzeti Tanács. A mélyülő politikai, gazdasági, társadalmi válsággal megbirkózni képtelen első köztársaságnak a tanácsköztársaság vetett véget 1919. március 21-én. A proletárdiktatúra bukása után pedig az 1920 januárjában megválasztott új nemzetgyűlés visszaállította a királyság államformáját, s március 1-jén az államfői teendők ideiglenes ellátására kormányzónak választották Horthy Miklóst.

A második világháborús vereség és a szovjet megszállás végleg véget vetett a – negyed századig király nélküli – királyságnak Magyarországon. Az 1945. november 4-én megválasztott nemzetgyűlés valamennyi pártja a köztársasági államformát támogatta, csupán egyetlen képviselő, a párton kívüli Slachta Margit állt ki a királyság mellett. Január 31-én megszavazták a Magyarország államformájáról szóló 1946:I. törvénycikket, s másnap közfelkiáltással Tildy Zoltánt, a Független Kisgazdapárt elnökét, addigi miniszterelnököt választották meg köztársasági elnökké. Bár a második magyar köztársaság formálisan 1949. augusztus 20-ig, a sztálinista alkotmány kihirdetéséig állt fenn, a szovjet megszállókra támaszkodó kommunista párt kezdettől tudatosan nehezítette a demokratikus köztársaság működését, így a második kísérlet is eleve bukásra volt ítélve. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után harminchárom évig, 1989. október 23-ig kellett várni a harmadik magyar köztársaság megszületésére.