Lövés nélkül lett frontvonal a déli határ

Drót László ezredes: Az emberek örömmel és szeretettel fogadják a honvédeket és a rendőröket (Fotó: Csudai Sándor)

A diákok tanáruk kérésére megtapsolják azokat a szülőket, akik elkísérték őket az uszodába, a csodálatosan felújított és napközben is tárva-nyitva álló római katolikus templomban pedig gyógyulást remélő, magukban elmélkedő idősek üldögélnek a barna padokon. A két főút mentén sörözők, vendéglők, boltok, bankfiókok, egészségközpontok és kedélyes teraszok terpeszkednek – tisztán látszik, kellemes időjárás esetén itt egyáltalán nem unalmas az élet. Igaz, nem egy Las Vegas, de tipikusan olyan hely, ahol a szorgalmas polgár megélhetést talál, az átutazó vagy szállóvendég pedig kellemesen múlathatja az órákat, napokat. S ami a fő, az árak – legalábbis fővárosi szemmel tekintve – igen barátiak.

Burkolt háború

Nehezen hihető, mégis igaz, a külső nyugalom ellenére Röszkétől a Duna menti Hercegszántón át egészen a szlovén–magyar–osztrák hármas határig húzódó a térség a frontvonalban fekszik. Mind hosszában, mind harminc-negyven kilométeres mélységében. Ugyan nincsenek ágyúállások, fáradt honvédségi forgalomirányítók, romok, füstölgő kráterek, légnyomást keltő belövések, idegesítően vernyákoló légvédelmi szirénák s a határból dübörgő ágyúszó – mégis mindenhol tapintható a feszültség. A fóliasátrak alatt, a cukrászdában, a rétesesnél, a szocializmusból itt ragadt, mégis tájba illően kipucolt állami áruházban, de az előkelő szállodák elegáns recepciójánál is.

A déli végeken ugyanis nem a 20. nyílt, hanem a 21. század burkolt háborúja zajlik. Két külön világ ütközőzónája lett a Vajdaság és a magyar vidék. Nehéz tőle szabadulni, de valami ilyesmit érezhettek a török által fenyegetett magyarok, szerbek, horvátok. S mindez korántsem megnyugtató.

A multikulti ugyanis helyben nem olyan rózsás és csodás, mint ahogy azt a nyugati politikusok a világtól elzárva, elrugaszkodva képzelik. Itt az ezrek által letiport vetések, a gyomorforgató – igaz, a magyar adófizetők pénzéből folyamatosan gyűjtött, majd elhamvasztott – szeméttenger, az ellopott gyümölcs a valóság. Szabó Béla, Kiss Irén, Ároktői Pál többet és hitelesebben tudna szólni erről, mint néhány idealista publicista. S itt cseppet sem arról van szó, hogy nevezett ásotthalmi, mórahalmi és zákányszéki lakos szívből és igazán gyűlölné a migránsokat. Dehogy. Hiszen bárkinek példát adva etetik-itatják őket, olykor kéretlenül is. Pusztán a józan paraszti észből fakadó vegytiszta érzésről beszélünk, amely világosan jelzi, e népeknek nem itt van a helyük.

Az említett józan paraszti logika szerint ugyanis aki úgy él és élt, hogy a nőkre állatként tekint, útközben eldobálja, megsemmisíti a papírjait, hogy másnak hazudhassa magát, mint aki valójában, és a határon átlépve rögvest erőszakosan követelődzik, tör-zúz, s ráadásként véletlenül sem óhajtja elfogadni a célállomásként áhított ország rendjét, szokásait, az nem tisztességes. S az ilyennek nincs helye a mi világunkban. A Szabó Bélák, Kiss Irének, Ároktői Pálok szerint áll ez akkor is, ha netán magyar az illető.

Védmű

Minden túlzás nélkül mondható, a védvonal településein a hazai lakosság látványosan betartja a törvényeket. A sofőrök rigorózusan követik a KRESZ előírásait – sőt, inkább negyvenöttel, mint ötvennel hajtanak, a zebrákon megállás és életveszély nélkül lehet átkelni, a bűncselekmények száma pedig érezhetően apadt. A réti kósza népek felszívódtak, így a metszőolló vagy a borospohár is bátran kint felejthető (lenne) a ház előtti pletykapadon.

A legeldugottabb földutakon is folyton rendőr-katona járőrpárokba ütközünk. A megkérdezett lakosok szerint az igazoltatás viszont – talán a bevetett rendkívül modern technikának hála – ritka jelenség. Látványos eleme a haza oltalmazásának, amikor „idegen” gépkocsi tűnik fel – ilyenkor egy rendőrautó előbb-utóbb biztos „beül” mögé, majd néhány percnyi rádiókommunikáció után a rendőrök már képbe is kerülnek, ki fia-borja tekergetheti a volánt. Józan ésszel természetesen nem kifejezetten kellemes érzés így vezetni, az anyósülésen terpeszkedni, de a biztonsági zónának tekintett harminc-negyven kilométeres mélységben ez ma elfogadható és érthető.

Hiszen például ki szeretné, ha menekült férfiak vizslatnák minden mozdulatát. S vajon ki óhajtaná olyan – nem mellékesen csodásan felújított – erdei iskolába járatni tizenéves lányát, amely szinte szó szerint a magyar határon áll, s a menekültek fő útvonalába esik?

Ez maximum a liberális íróasztalvitézek és rózsadombi jogvédők szemében lehet üdvös, kívánatos – ám helyben, a hús-vér valóságban mindez hajmeresztően ostoba és életveszélyes.

Ahogy egy helyi, a mórahalmi Szent László Király-plébánia előtt megszólított Lakatos Jolán tömören összefoglalta, „inkább tíz katona és rendőr a kert végiből, mint egy, az unokámat, a Julist molesztáló afgán”.

Drónok a levegőben

Az Alföldi Ideiglenes Alkalmi Kötelék parancsnoka Drót László ezredes. Az általa irányított honvédségi csapat feladata, hogy a rendőrökkel összefogva Röszke és Hercegszántó között védje a magyar végeket és az ideiglenes biztonsági határzár létesítményeit. Bevetnek itt mindent, ami egy műszaki érdeklődésű emberből folyamatos csodálkozást válthat ki.

Speciális hordozható és telepített éjjellátók, drónok, elektronikai felderítőeszközök éppúgy hadrendben állnak, mint a precíziós távcsövek és a hőkamerák. Az ezredes szavaiból kiderül, a szolgálat tizenkét órás, ám az, hogy pontosan mennyien dolgoznak, nemzetbiztonsági okokból titok marad. A migránsok leginkább éjjel és hajnalban próbálkoznak. Fogókkal igyekeznek szétbontani a kerítést, míg a pengés drótokra ruhát terítenek. Ha megtámadná valaki a „mieinket”, akkor azonnal jön az erősítés. Földről, levegőből – mondja az ezredes.

A járőrök időjárástól függetlenül, éjjel-nappal cirkálnak. A vendég első blikkre úgy gondolná, mindezt döntően fedetten teszik, ám mint az ezredes fogalmaz, ez nem célszerű. Az a jó, ha a látható, azaz jelenlétfokozó és a láthatatlan védelmet folyton kombináljuk, így tartva teljes bizonytalanságban a migránsokat és az őket vezénylő csempészeket. Utóbbiak természetesen nem hülyék, távcsövekkel figyelnek minket, ezért létérdek a kiszámíthatatlanság. A láthatatlanság amúgy szó szerint értendő – az így megbújó különleges felderítők akkor sem mozdulnak, ha egy migráns netán föléjük áll, és…

Drót László beszámol arról, ha parancs jön, azonnal képesek folytatni a román határon az építkezést. Az ehhez szükséges eszközök, technika, személyzet készenlétben áll, a munkagépek ellenőrizve parkolnak a telephelyeken. A katonai szlengben csak IBH-ként emlegetett védvonal ma a szerb–magyar–román hármas határon ér véget. Ami biztos, a környék lakossága örömmel, szeretettel látja a honvédeket, s e magatartás kedves, megnyugtató visszaigazolása a nehéz, de értük, értünk végzett munkának.

Ha a látogató távoztában visszanéz a határra, egy végtelenbe nyúló, csillogó vonal tárul a szeme elé. A kerítés és a gyoda acélszalagja – amely akadályt jelent az ellenőrizhetetlenül áramló hordák előtt. Igaz, a jó megoldás valóban nem ez, ám amíg a feleletet a problémára az Európai Unió akarja, vagy éppen nem akarja megadni, jobb híján megteszi a gyoda is.

Ahogy egy helyi, Kiss Lajos összefoglalta, „ezek a népek nem azért jönnek, hogy a fóliában répát-retket-salátát neveljenek, hanem valami egészen mást akarnak. A területünket, a javainkat és a lányainkat”.