Közös Felelősség az üldözött keresztényekért

„Nem a jövőt szolgálja a jelenlegi európai irányvonal” (Fotó: Ficsor Márton)

–  A közösségi oldalán elérhető fotó tanúsága szerint ön mellett dolgozik egy Husam nevű fiatalember az Európai Parlamentben. Hogy került oda?

–  A Stipendium Hungaricum ösztöndíjprogram keretében a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanuló iraki keresztény hallgatóról van szó, aki egy egy hónapos program keretében segít nekem Brüsszelben. Az egyik legveszélyesebb helyről, Karakoshból jött.

–  Nem ő az egyetlen üldözött keresztény, aki hazánkban tanul ösztöndíjasként. Árnyalja ez a kezdeményezés a magyar kormányról alkotott nyugati képet?

–  Több száz, jórészt keresztény vehet részt itthoni képzésekben a program keretében, a legkülönbözőbb egyetemeken, Nyíregyházától Pécsig. Ez a magyar politika valósága. Szinte valamennyien traumatizált helyzetből jönnek, az Emberi Erőforrások Minisztériumában létrehozott helyettes államtitkárság próbálja őket segíteni, összefogni, közösségi életet biztosítani számukra. Én pedig EP-képviselőként ebben igyekszem közreműködni. Óriási élmény volt egyébként meghívni Husamot és társait Brüsszelbe. Valóban, létezik az agyonsulykolt klisé hazánkkal kapcsolatban, miszerint kirekesztők lennénk, nem befogadók. Annál valósabb politikai cselekvést, mint hogy huszonöt iraki, szíriai és afrikai fiatallal ott lehettünk az unió központjában, kevesebbet tudnék mutatni.

–  Sikerült ezzel konkrét hatást gyakorolni az ottani képviselőkre?

–  Politikustársaim többsége szemtől szemben általában rendkívül kedves, a támadás oldalról vagy hátulról szokott jönni. Közvetlen vitára kevéssé hajlamosak a politikai ellenfeleink, ez többéves tapasztalat. Mindazonáltal ezeket a fiatalokat nem mutogatni vittem, kifejezetten egy programon vettek részt, amelynek keretében nem éppen szélsőbalos politikusokat látogattunk meg.

–  Hol tart összességében az üldözött keresztények hazánk által felvállalt ügye?

–  Ahogy említettem, ezzel elsősorban a humántárca államtitkársága foglalkozik, amelynek már a léte is fontos üzenetet hordoz. Nemzetközi jelentősége van. Minden cselekvés, támogatás, konkrét program óriási biztatást jelent, ezt az érintettek mellett lassan Brüsszelben is kezdik megérteni néhányan. Politikusok és különböző karitatív szervezetek képviselői immár rendszeresen a pozitív magyar példát hozzák fel. Erre büszkének kell lenni. Tudjuk, nagy a baj, lehetne többet is tenni, de mégiscsak elkezdődött valami. Számítanak ránk, így megnőtt a felelősségünk is. Én kevésbé a konkrét újjáépítési vagy egyéb jellegű programokról tudok beszélni, sokkal inkább arról, hogy a tapasztalatok nyomán végre lehetőség nyílhat az európai segélyezési rendszer újragondolására, hatásosabbá tételére, úgy, hogy a vallás­üldözésben érintett egyházak egyre inkább közvetlen támogatásban részesülhessenek.

–  Ez most akadályokba ütközik?

–  Botrány, de a félreértett semlegességre hivatkozva korábban erre egyáltalán nem volt lehetőség. Pedig a konfliktuszónákban rendszerint éppen az egyházak jelentik az egyetlen létező, működő struktúrát. Lassan kezdenek csökkenni az adminisztrációs terhek. Ki kellene mondani: Európának felelőssége van a keresztényekért, s ez nem vallási, hanem kulturális és emberjogi kérdés. Az unió továbbra is keveset tesz az üldözött Krisztus-hívőkért, ám kétségtelen, ha négy-öt évvel ezelőtt hozott szóba az ember efféle témát, úgy érezte magát, mintha a nyolcvanas évek Magyarországán lenne. Értjük, értjük, de akár le is csukhatnánk – valami ilyesmi volt a reakció. Ma már azért ennél jobb a helyzet. Megjegyzem, ez az érintett egyházakat is feladat elé állítja.

–  Egyfajta ideológiai alapú küzdelem zajlik tehát?

–  Sok mindennel elégedetlenek vagyunk, s nem csak itt, Közép-Euró­- pában. Alternatívát kell azonban nyújtanunk egy olyan táncklubban, ahol a többiek már harmincöt, mi meg csak mondjuk tíz éve táncolunk. Több mint európai ügy, éppen ezért lényeges, hogy az ENSZ formálódó migrációs csomagja kapcsán konkrét, tizenkét pontos javaslattal éltünk. A következő idők legnagyobb intellektuális kihívása az új Európát akarók számára éppen az, hogy világos, jól alkalmazható elképzeléseket vezessenek elő. És bizony nem lehet kikerülni a vallási kérdéseket, már csak azért sem, mert a migráció kiváltó okai között előkelő helyen szerepelnek az ezekhez kapcsolódó konfliktusok. Vallások közötti béke nélkül nincs hosszú távú megoldás, legfeljebb elfojtás a válságrégiókban.

–  De ha az integráció nem megy Európán belül, hogyan lehetne ezt nagyobb léptékekben megvalósítani?

–  A no-go zóna világjelensége alapvetőn azt mutatja, hogy az egymás felségterületére való illetéktelen, alázat nélküli behatolás konfliktusokhoz vezet. Az egymás mellett élésnek azért vannak nagyon komoly hagyományai, közel-keleti keresztény barátaink is mindig utalnak erre, ám ebből sajnos nem maradhat ki a mártírium. Viszont az, ami Európában történik, nem erről szól.

–  Hanem miről?

–  Arról, hogy egy identitását feladó, „üres” területre nyomulnak be olyanok, akiknek erős az identitásuk. Adott esetben hitük nem általános, hanem annál szélsőségesebb formáját gyakorolják. Ezt azonban az európai kiüresedés még támogatja is, nota bene elősegíti.

–  Amennyiben az uniós vezetők kihagyják a képletből az identitást, úgy, ha jól értem, képtelenné válnak az integrációs problémák megértésére is.

–  Ez így van. Amikor elkezdem magyarázni valakinek Brüsszelben, hogy az európai ember számára a keresztény kultúra nem pusztán hitbéli kérdés, az évtizedek óta a szekuláris intézményrendszerben dolgozó illető ezt már egész egyszerűen nem érti meg. Ugyanaz történik, mint annak idején egy kommunista esetében. Megjegyzem, Belgiumban például ennek a folyamatnak komoly szabadkőműves előzményei vannak, amelyekre legfeljebb rásegítettek az úgynevezett hatvannyolcasok. Így alakult ki egy szélsőségesen szekuláris világ.

–  Hogyan jelenik ez meg hétköznapi szinten?

–  Bármivel kapcsolatban, ami az egyházi kultúrához, a közösségi élethez, a liturgiához tartozik, ellenállás mutatkozik. Elítélendő, kigúnyolható, megalázható. Mondhatjuk, szabad préda a belgiumi egyház, miközben az ilyen-olyan módon, az európai identitással teljes mértékben ellentétes ideológiát valló betelepülteknek a nőkhöz, az erőszakhoz vagy akár a kisebbségekhez való ellentmondásos viszonya nem jelent problémát, olykor még el is fogadják. Nincs egyenlő mérce, ráadásul feladjuk a hagyományainkat. Magunkra zúdítjuk a bajt. A legfőbb gond tehát az, hogy Európában üresedés van, melyet egy túlnépesedett, elszegényedett, saját szélsőségesei által feltüzelhető tömeg be fog tölteni. Ez történelmi szabályszerűség. A visegrádiak ezt próbálják szóvá tenni, olykor gyengén, talán nem jól fogalmazva, ám mintha meg sem akarnának minket érteni. Az a szolidaritás, amit követelnek tőlünk, teljes félreértésen alapszik.

–  Hogyhogy?

–  Nem a nyugat-európai politikai elittel kellene szolidárisnak lenni, mely évtizedek óta, egy posztgyarmatosítási traumától vezérelve kvázi elmebajt idézett elő, hanem a valóban bajban lévőkkel. A bevándorlás létező dolog, ezt senki nem tagadhatja, ám ahogy most próbálják kezelni, az nem járható út. Ez komoly törésvonal, politikai párt­állástól függetlenül.

–  Mennyi esélyük van a viseg­- rádiaknak?

–  Sokkal komolyabb vita, illetve harc ez, mint gondolnánk. Elismerem: nem tudjuk mindenre a jó választ, ezt nem is állíthatjuk, ám azt igen, hogy racionális alapon, szinte mániákusan próbáljuk keresni a valóságot. A valóság pedig az, hogy Európa abban a formában, amelyben eddig létezett, el fog veszni – ha nem változik. A mostani irány bizonyosan nem a jövőt szolgálja. És hatalmas veszélyt jelent, ha az ezzel kapcsolatos viták átkerülnek a politikai szélsőségek kezébe. Őszinte beszédre van szükség.