Koszovóban szeretik a magyar katonát

Szemetet görget a szél. Nem egy helyen, kilométerszám, amíg csak a tekintet beéri az alattunk tovatűnő aszfaltcsíkot előre és hátra. Balra a vadul rohanó folyó üres üdítős palackokat úsztat, a partján álló fák lekonyuló ágain színes nejlonzacskók lógnak mocskos összevisszaságban. Utóbbiak akkor kerültek oda, amikor magasabb volt a vízszint, és fennakadtak a kesze-kusza akadályokon. Visszás nézni a lomtengert, amellyel éles kontrasztban áll a karnyújtásnyira felugró, erózió csipkézte hegyvonulat, a télre készülő erdő, és a még novemberben is harsogóan zöld, párát lehelő rét.

A rengetegből itt-ott egy kupolás templom emelkedik ki. A szerb enklávék elszórt darabjai ezek, körbevéve, de el nem süllyedve a friss államalakulat, Koszovó albán tengerében. Most béke van, de ez – mondja magyar tiszt kísérőnk – csak annak köszönhető, hogy több nemzet katonája vigyázza a tájat. Szavaiból kiderül, hogy minket, magyarokat határozottan kedvelnek a felek. Az albánok a millió ponton kapcsolódó közös történelmi múlt, valamint a koalíció miatt.

Pristinai kaszárnya

A honvédség ugyanis része annak a csapatnak, amely elhozta számukra a függetlenséget. A szerbek pedig azért, mert oltalmazzuk őket a többségtől.

A missziót teljesítő honvédalakulatokat felkereső háromnapos nyugat-balkáni úton személyesen tapasztaltuk, hogy a sebek, sajnos, mélyek, akár a hegyi patakok völgyei. S megtudtuk azt is, hogy volt olyan helyzet, amikor a 14. században alapított aranytetejű kolostor csak a határozott katonai fellépésnek köszönhetően úszta meg a felégetést. Lőni nem kellett ugyan, de a „csendben” lezárt konfliktushoz elengedhetetlen volt a magyar honvéd nyugalma és profizmusa.

Koszovó egyik legnagyobb katonai laktanyája a Film City tábor. Ez, mint neve is mutatja, a jugoszláv időkben mozgóképes műhely volt. Hatalmas területről beszélünk, ahol minden föllelhető, amire a több országból érkezett katonáknak szükségük van. Az ebédlő simán lehetne egy kisebb bevásárlóközpont, a barakktábor keskeny sikátoraival és kétemeletes „házaival” pedig egy ókori kisvárosra emlékeztet. De áll itt saját benzinkút, gyógyhely, víztisztító, konyha, raktár s még több száz egyéb funkciójú téglaépület, konténer. Korántsem mellékesen, az étkeztetés világszínvonalú. Elsőre azt hittük, hogy a mi kedvünkért adnak hetvenfélét, de kiderült, ez a gyakorlat, ám botorság lenne bárkinek is irigykedni a bőségre. Több nemzet többféle ételt kíván – ennyi a szimpla magyarázata a gazdag-tarka menüsornak. Nem lehet elégszer leírni, hogy a koszovói misszió nem sétagalopp. Jelzi ezt az is, hogy a magyarok éppen a közelmúltban növelték jelenlétüket a Balkánon. A friss erő kettős, egyrészt a humán, másrészt az elektronikai felderítést célozza.

Kun Zoltán zászlós Debrecenben három gyermeket, a tizenkét éves Pétert, a kilencesztendős Benjámint és a hétéves Petrát hagyta otthon. Feladata szerint a parancsnoki döntés-előkészítést támogatja sokrétű, rigorózusan elemzett információival. Ám hogy ezek konkrétan honnan származnak, arról a szabályzat szerint nem beszélhet. Inkább elmeséli, hogy kihívást lát a misszióban, amelynek hála katonai képességeit és angoltudását is bővítheti. Ez az első kiküldetése, és noha hamarosan hazatér, nagyon szívesen menne bármikor újra külföldre.

Az ugyancsak itt dolgozó Pongrácz Gábor főhadnagy mindig katona akart lenni. Hét esztendeje végzett a Zrínyin repülőforgalmi irányítóként, majd a kecskeméti bázisra került. A közelmúltig a koszovói magaslégtér megnyitásán munkálkodó csoport tagja volt. A magaslégtér egyébként a nyolcezer méter feletti szintet jelenti. Ha valaki azt gondolná, hogy ennek használatbavételi engedélye mindössze néhány pecsétből állt, igen messze jár a valóságtól. Kőkemény, embert próbáló munka volt beszerezni, és diplomáciai képességeket éppúgy feltételez, mint gördülékeny angoltudást.

Bor a kápolnában

Ismerős bárhol akadhat – az ősigazság mentén az ugyancsak koszovói Slim Lines táborban Sajtos Szilárd százados, református tábori lelkész üdvözöl. Afganisztánt megjárt eredeti figura, akinek a legnehezebb helyzetekben, honfitársaink halála idején kellett biztos lelki támaszt nyújtania bajtársainak. Amíg Hende Csaba miniszter a tábort járja, mi bűnös módon ellógunk elmélkedni, beszélgetni  a félhomályos bádogkápolnába. Az árnyékban ketyegő óra mutatója kettőzött sebességgel siet, akárha az ördög tolná szándékosan előre a perceket. A fenséges ázsiai Hindukus-hegység éppúgy szóba kerül, mint a Balkán ormai, a lelki szemetek, a fél esztendeje hiányzó asszonyi-férji ölelések, a magány és a társas lét nyomora, konfliktusai, íze és izgalma, a szolgálat rutinja és az otthonról nézve jelentéktelen, de ebben a lőporszagú környezetben világraszólónak számító sikerek. Végül hallgatunk, felállunk és kilépve az ajtón a zajos fogadás forgatagában találjuk magunkat. Ez – így a százados lelkész – éppúgy az élet része, mint amit Krisztus előtt térdelve elképzelünk magunknak. Hálásan ölelem át, amiért egy mondattal feloldotta bennem a templomi környezet és a külvilág zsongása között támadt feszültséget.

Este vendéglátó parancsnokaink beszélgetést szerveznek Dancs Tibor századossal, Német Zoltán törzszászlóssal, Oláh Tibor zászlóssal, Dombó István tizedessel és Nagy György Márk őrvezetővel. Szabadon lehet kérdezni bármit, legfeljebb a válaszok egy részét nem írjuk meg. Ezen senki nem akad fönn, a honvéd biztonsága előrébb való, mint az „én ezt is tudom” jellegű intimpistáskodás. Műveleti területen vagyunk, így kimenő sincs, a legtöbb gond az egyhangúságból fakad, de ez a sporttal kompenzálható. A legnagyobb értéket a családi-bajtársi kötelékek jelentik. Az internet elérhető, és „szkájpolni” a munkán kívül nyugodtan lehet. Akad, aki olvasással, más különféle idiómák elsajátításával múlatja a heteket, hónapokat. Fontos még leszögezni, hogy a lőtudásnál és a céltalan erődemonstrációnál a keleti türelem, a megértés és a kommunikációs készség előbbre való.

Lőpor a parázson

Pristinából alig másfél órás repülőút Bosznia-Hercegovina fővárosa, Szarajevó. Itt – felületesen nézve – lazább az élet, mint Koszovóban. Például a laktanyát is elhagyhatják a honvédek, ha kimenőt kapnak. A többség él is a lehetőséggel, és szabadon jár-kel a városszéli telep és a Ferenc Ferdinánd elleni merényletről elhíresült település között. Nagyon aktív az éjszakai élet, döbbenetes mennyiségű a fiatal. Utóbbi egyébként Koszovóra is igaz, az átlagéletkor bőven a harminc esztendő alatt húzódik. Bennünket itt is kedvelnek – s nemcsak azért, mert egyedüli nemzetként adunk borravalót, hanem mert fegyveresen biztosítjuk a békét. Az ugyanis – butaság lenne áltatni bármit is – rendkívül törékeny.

Honvéd kísérőink kulturális programként vasárnap elfuvaroznak bennünket a Remény alagútjához. Ez egy nyolcszáz méter hosszú, földbe vájt barlang, amely a méltánytalanul keveset emlegetett, de annál több szenvedéssel járó, kilencszáz napos ostrom alatt a bosnyák erők utánpótlását szolgálta. A rendszer nyúlfarknyi maradványa ma múzeum. A félhomályos tárlat rendkívül nyomasztó – de mindenkinek látnia kell, kellene.

Szarajevó reptere ma már nyugodt, semmi nem emlékeztet a harcokra.
A honvédségi „Ancsa” könnyedén rugaszkodik el a betontól, és néhány perc múlva már több ezer méter magasból szemlélhetjük a csodaszép tájat. Jön a személyzet, és kérdezi, mit hozhat. Miközben az üdítőnkre várunk, fejünkben visszhangzanak a kontingens amerikai parancsnokának szavai: ez az egész olyan, mintha egy lőporos hordó pihenne egy vékony hamuréteggel fedett tábortűz maradvá­nyain. Azért kell ide a magyar honvéd is, hogy legyen, aki időben leönti vízzel a felcsapó lángokat.