Kiderült, hogy az ellenzék az erősebb

– Mi volt az eredeti célja az Ellenzéki Kerekasztal szülőatyjainak, mit gondoltak, meddig mehetnek el a pártállami rendszerrel szemben?
- A cél az ellenzéki szervezetek tevékenységének összehangolása volt, egységes fellépésük a kommunista hatalommal szemben. Sokan azt mondták: kizárt dolog egy asztalhoz ültetni az SZDSZ-t és az MDF-et, mert olyan mély ellentétek húzódnak a két szervezet között, amelyeket képtelenség áthidalni. Mégis sikerült: az EKA létrejötte az akkori politikai elit érettségét bizonyítja. Túl tudták tenni magukat az ellentéteken.

– Már az elején megfogalmazódott önökben a rendszerváltozás gondolata, vagy csak reformokat akartak?
– Az állampárton belül még a legjobb szándékú politikusok is csak „modellváltásról” beszéltek, reformok bevezetésében, és ahogy ők mondták: „demokratizálódásban” gondolkodtak. Ez természetes volt, nem akartak lemondani a hatalmukról. Az ellenzék viszont azt mondta, ne demokratizáljunk, hanem teremtsünk igazi demokráciát! A nyugati parlamenti demokráciák modellje szerint.

– Milyen stratégiát követett az állampárt ekkoriban az ellenzékkel szemben?
– Hitelteleníteni akarta az ellenzéki szervezeteket, és megpróbálta egymás ellen kijátszani őket: megosztani az ellenzéket. Az MSZMP KB azzal bízta meg a különben keményvonalas Fejti Györgyöt, hogy tárgyaljon minden ellenzéki szervezettel, persze külön-külön, majd hozzon létre egy olyan sokszereplős fórumot, ahol saját szatellitszervezeteik mellett az ellenzék egy részét is tárgyalóasztalhoz ültetik. És Fejti munkához is látott. Időről időre megjelent a tévében az éppen aktuális ellenzéki tárgyalópartnerével, a legszebb az volt, hogy a szocdemekkel még elvtársnak is szólították egymást. Veszélyes folyamat volt, mert az emberek úgy érezhették: az MSZMP kezében a karmesteri pálca, mégis telve jó szándékkal, mindenkivel tárgyalni akar, az ellenzéki szervezeteket pedig csak a saját hatalomvágyuk hajtja, semmi más. Nem volt nehéz felismerni, hogy ennek véget kell vetni, meg kell teremteni a politikai ellensúlyt a pártállammal szemben, azaz össze kell fogniuk a legfontosabb ellenzéki szervezeteknek.

- Vajon mennyire volt hibátlan ez az összefogás? Kérdezem ezt öntől, aki az EKA tárgyalásait mindvégig vezette…
– Bocsánat, csak három hónapig vezettem az EKA üléseit, addig, amíg megkezdődtek a parlamentben a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai. Ez a pozíció viszont alkalmas volt arra, hogy bizonyos fokig kívülről figyelhettem az ellenzéki szervezetek képviselőit. Elfogultság nélkül mondhatom, mindannyian elismerésre méltó politikai kultúráról tettek tanúbizonyságot. Ezt azért is szeretném hangsúlyozni, mert bizonyítja, hogy a manapság tapasztalható politikai „bunkóságot”, elnézést a kifejezésért, nem lehet a tapasztalatlanság rovására írni. Arra, amire divat hivatkozni, hogy „Angliában már évszázadok óta nyírják a pázsitot”. Kemény viták zajlottak, de személyeskedések nélkül, érdemi kérdések kerültek az asztalra. És minden vita konszenzussal zárult. Már az elején leszögeztük, hogy a felmerülő kérdéseket csak a felek teljes egyetértésével lehet eldönteni.

– Melyek voltak a főbb vita-pontok?
– Az első és legfontosabb kérdés az önmeghatározás volt. Végül mindenki elfogadta az emdéefes Szabad György meghatározását, hogy az EKA tagjai olyan szervezetek, amelyek közvetve sem kötődnek a hatalomhoz. A későbbiekben is számos vita volt alapvető kérdésekről: miről kell tárgyalni a hatalommal, az MSZMP-vel vagy a kormánnyal kell-e tárgyalni, az állampárton belül annak centrumával, vagy a rokonszenvesebb reformkörökkel, kik képviseljék a tárgyalásokon és a nyilvánosság előtt az Ellenzéki Kerekasztalt, egészen addig, hogy hol legyenek a tárgyalások.

– Igaz, hogy az EKA komoly megosztottságot okozott az MDF-en belül?
– Nem az EKA okozta a megosztottságot, az eleve megvolt. Amikor szerveztük az Ellenzéki Kerekasztalt, felhívtam az ügyben Bíró Zoltánt, az MDF akkori elnökét. Ő határozottan kijelentette, nincs szükség semmiféle ellenzéki kerekasztalra. Aztán Für Lajossal beszéltem az MDF-ből, aki először idegenkedett, de amikor megtudta, hogy én is tagja vagyok a Magyar Demokrata Fórumnak, akkor láttam, hogy megenyhült. Az MDF végül Szabad Györgyöt küldte a kerekasztalba, ami történelmi szerencsének bizonyult. Szabad elkötelezett ellenzéki volt, miközben az őt delegáló szervezet „sem nem ellenzéki, sem nem kormánypárti” nemzeti mozgalomként határozta meg önmagát.

– Ön hogy látta, mi volt a demokrata fórum kezdeti vonakodásának az oka?
– Ezt kívülről nehéz megítélni. Talán többen úgy látták, hogy az MDF mint legerősebb ellenzéki párt egyedül is képes a hatalommal dűlőre jutni. És Bíró Zoltánék valószínűleg közelebb érezték magukat a népi-kommunista Pozsgay Imréhez, mint a radikálisan liberális szabad demokratákhoz és fideszesekhez. De a népi-nemzeti Csurka például eljött az EKA néhány ülésére és határozottan kiállt a Fidesz mellett. Szabad György pedig kezdettől elkötelezett híve volt az ellenzéki együttműködésnek. Úgy vélem, nem állok távol az igazságtól, ha azt mondom, hogy Antall József előtérbe kerüléséig az MDF-nek nem volt egységes politikai stratégiája.

– Sokat beszéltünk eddig az EKA-ról, de szükség volt erre? Hiszen az Ellenzéki Kerekasztalból nőttek ki az NKA, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai, amelyeken már ott ült az MSZMP delegációja is. Hogy festett akkor az állampárt?
– Megosztott volt. Eleve ott volt Grósz Károly, s a köré csoportosuló keményvonalasok. És ott volt, mintegy velük szemben, a reformerek tábora személyes ambíciókkal, egyéni elképzelésekkel terhelten. A reformerek is két nagyobb tömbre oszlottak, a Pozsgay-féle vonal a népi-nemzeti eszmevilághoz vonzódott, Nyers Rezső és hívei pedig a liberalizmushoz.

– Az NKA megnyitó ülésén ön egy máig is sokat emlegetett beszédet mondott. Úgy fogalmazott, hogy az 56-os forradalmat a szovjetek verték le, nemzeti bizottságainkat, munkástanácsainkat pedig a hazai reakció semmisítette meg. Ott ült Grósz Károly is, hogyan reagált erre a beszédre?
– Fennakadt a szeme. Belátom, nem lehetett könnyű egy régi kommunistának, aki a „reakciósok” ellen harcolt egész életében, a kommunisták első embereként fegyelmezetten hallgatni, hogy valaki őket, az „élcsapat” tagjait reakciósoknak nevezi. Ráadásul egy olyan senkiházi, akit az ő rendszerük taníttatott, így lehetett jogász, s lám, ez a hála! Gondolom, ilyesmi járhatott az eszében. Ezután egyébként én szakértői szinten voltam jelen, abban a bizottságban tevékenykedtem, amely átdolgozta a 49-es alkotmányt, s létrehozott egy működő, a jogállamiságot, a demokratikus berendezkedés kiépítését biztosító alaptörvényt.

– Miért nem hallgattatott meg az MDF volt elnökének, Bíró Zoltánnak a felvetése, aki egy alkotmányozó nemzetgyűlés megtartását szorgalmazta?
– Szimpatikus gondolat volt, de nem volt olyan törvény, amelynek alapján egy ilyen nemzetgyűlés létrejöhetett volna. Ahhoz egy új választójogi törvényre lett volna szükség. Ezt a törvényt még az MSZMP-nek kellett elfogadtatnia „saját parlamentjével”. De hogy tényleg el is fogadtassa, ahhoz kellett az a bizonyos erő, a politikai ellensúly, amit az EKA képviselt. Az egyezséget pedig a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain lehetett nyélbe ütni. Ekkor azonban az idő már túllépett az alkotmányozó nemzetgyűlés gondolatán, hiszen a Nemzeti Kerekasztal mellett kidolgozott törvények alapján már olyan választást lehetett tartani, amely nem alkotmányozó nemzetgyűlést, hanem valódi parlamentet hoz létre. Amúgy a Nemzeti Kerekasztal, ha tetszik, alkotmányozó nemzetgyűlés is volt, hiszen megalkotta a köztársasági alkotmányt.

– Vajon igazuk van-e azoknak, akik azt mondják, szédítő gyorsasággal történt minden, idő sem volt a dolgok alaposabb átgondolására?
– Az biztos, hogy messzire jutottunk 1989 márciusa, az EKA megalakulása óta.   Előtte mindkét nagy ellenzéki párt elsősorban abban látta a maga szerepét, hogy a változások reményében erősítse és támogassa az MSZMP-n belüli valamelyik reformer csoportot. Mert mindketten úgy érezték, a jövő az MSZMP-n belül dől el. Kis Jánosék a Nyers Rezső-féle liberális szárnyat próbálták pozícióba segíteni, Bíró Zoltánék pedig Pozsgay Imre népi-nemzeti vonalát. Ez talán reális célkitűzés lehetett még 1988-ban, de egy évvel később már nem. Az MDF az Ellenzéki Kerekasztalnak köszönheti, hogy 1990-ben már világos politikai arculattal állhatott a választópolgárok elé. A Magyar Demokrata Fórum ekkor már egy nemzeti középpárt volt, s nem „egy kollaboráló, együttműködő mozgalom”, ahogy kicsivel később Antall József fogalmazott.

– Mekkora megdöbbenést keltett a szereplők körében, hogy az SZDSZ és a Fidesz sem írta alá az NKA szeptember 18-i megállapodását?
– De nem is vétózták meg, ezért születhetett meg a megállapodás. És ez volt a legfontosabb. Van, aki úgy véli, a négyigenes népszavazás volt a rendszerváltás döntő pillanata, s van, aki a Nagy Imre-temetést tekinti annak, én azt vallom, hogy szeptember 18-án váltottunk rendszert. Mert ekkor dőlt el, hogy szabad választások lesznek egy konszenzussal elfogadott köztársasági alkotmány keretei között, egy korrekt választójogi törvény alapján. 1990 tavaszán pedig a választópolgárok ütötték rá a hitelesítő pecsétet a rendszerváltó megállapodásra.

– Az aláírás megtagadása vezetett az EKA szakadásához, az SZDSZ népszavazási kezdeményezése már csak olaj lehetett a tűzre…
– Igen, de az Ellenzéki Kerekasztal a szeptember 18-i megállapodás megszületésével betöltötte hivatását, függetlenül attól, hogy az ellenzék egy része nem írta alá. Mindez nem jelenti azt, hogy a négyigenes népszavazás ne lett volna fontos esemény. Ha nincs népszavazás, az SZDSZ aligha lehetett volna a választásokon a második legerősebb párt, a Fidesz pedig valószínűleg nem jut be a parlamentbe. És a Magyar Köztársaság első elnöke nem egy ötvenhatos elítélt, hanem minden bizonnyal egy volt kommunista funkcionárius. Ami szimbolikus szempontból nagyon is rendben volt, de nem biztos, hogy mindent egybevetve jobban járt az ország. Az Antall-kormány ellenfelei és a média által eredményesen sztárolt Göncz Árpádról még ma is kevesen merik kimondani, hogy mennyi kárt okozott.

– Végül Grósz Károly arcára emlékeztetném az NKA megnyitó ülésén, amikor azzal szembesült, hogy itt már ő a „reakciós”…
– Már nem tudott mit tenni. Az MSZMP szét akarta forgácsolni, az EKA pedig össze akarta kovácsolni a magyarországi ellenzéket. Mi voltunk az erősebbek.