„Ki kell állni a kamara ügyéért”

Az átlagember nem tudja ellenőrizni, van-e diplomája a terapeutájának – mondta Vargha András (Fotó: Ficsor Márton)

– Úgy tűnik, az áltudományos sarlatánok kiszűrésének szükségességéről nincs akkora vita, mint arról, hogy erre a pszichológuskamara felállítása lenne-e a megfelelő eszköz. Erről azonban igen heves a diskurzus. Mit gondol erről?

– A szervezet alapvetően nem azért jönne létre, hogy bárkit is kiszűrjön. A szakma számára szeretnénk kialakítani egy olyan képviseleti szervezetet, amely ugyanakkor a működésével nyilván gyengítené az úgynevezett sarlatánok ténykedését. Pontosan meghatározná ugyanis, ki az, aki pszichológusként bármilyen szolgáltatást nyújt, illetve nyújthat, legyen szó iskolában, kórházban, terápiás eljárás során, munkahelyen, vagy akár börtönben dolgozó kollégáról. Ez a tevékenység ugyanis az élet szinte minden területét átszövi.

– A kritikusok szerint éppen a szakmai sokszínűség miatt nem érdemes egységes szervezetet létrehozni.

– Hadd említsem a huszonegy tagozattal bíró mérnöki kamarát, de az orvosoké is igen széttagolt. A klinikai pszichológusok pél- dául jelenleg valóban tagjai az orvosi kamarának, ezen belül a diplomások területi szervezetének, s jó is, hogy az ő helyzetük ily módon rendezett. De rajtuk kívül még vannak pszichológusok, akiknek a tevékenysége ugyanarra a diplomára épül, és az alkalmazott módszereink is összekötnek bennünket. Ha egyetlen nagy szervezetbe tömörülnénk, jobban tudnánk érvényesíteni az érdekeinket akár a kormánnyal szemben is. Nem harcolni akarunk persze, hanem a szakmát képviselni. A kamara ugyanakkor létrehozna egy közhiteles nyilvántartást is, amelyben minden olyan pszichológus szerepelne, aki praktikusan ebből a munkából él.

– Ilyen most nincs?

– A már említett, az orvosi kamarához tartozó klinikai kollégák esetében létezik ez a regiszter, ám ez csupán egy kisebb részét jelenti a szakmának. Nagyjából ezerháromszáz fő tartozik oda, míg összességében több mint ötezer pszichológus nyújt jelenleg valamiféle szolgáltatást hazánkban. Becsléseim szerint a leendő kamarának akár nyolcezer tagja is lehet majd. Ha elérhető lenne egy átfogó nyilvántartás, úgy bárki utánanézhetne a területen tevékenykedők szakmai előéletének, képzettségének, jogosultságának. Mindezek tükrében ráadásul át lehetne tekinteni az esetleges oktatási és szakmai tapasztalatokat, illetve igényeket is. Ráadásul a kétségtelenül meglévő tagolódás ellenére sok az átfedés, amit szintén figyelembe kellene venni.

– Visszatérve a sarlatánokra: van képük arról, hogy társadalmi szinten mennyire jelentenek komoly problémát az efféle visszaélések?

– Ez nehezen megmondható, mivel azt, hogy ki és hogyan svindlizik, egyelőre nem látjuk. Rögzítsük: jelenleg még azt sem tudja egy átlagember ellenőrizni, van-e a felkeresett szakembernek diplomája. Bizonyos esetek ugyanakkor rendszeresen előjönnek, a pszichológiai társaság etikai bizottsága pedig gyakran szembesült olyan problémákkal, amelyeket egy kamara jobban tudna kezelni.

– Mire gondol?

– Ha például egy pszichológussal egy munkahelyen gond volt, az ottani vezető írt a társaságnak, az etikai bizottság pedig nekiállt kivizsgálni az ügyet. Csakhogy az illető ekkor kilépett, így már nem vonatkozott rá az etikai bizottság döntése. Persze olyan is előfordult, hogy egy vállalatvezető a titoktartási kötelezettség körébe tartozó információkat akart kicsikarni egy kollégából. Egy kamara mint hivatalos szervezet az ilyen jogtalan elvárásoknak is könnyebben tudna ellenállni.

– Kötelező lenne a tagság?

– Csak azok esetében, mint említettem, akik pszichológiai szolgáltatást nyújtanak. Tagság nélkül valóban nem lehetne – úgymond – rendelni, de egy egyetemi oktatónak például nem lenne kötelező belépnie.

– A konkrét törvénytervezet már tavaly megszületett, de kormánydöntés azóta sincs róla. Hol tart most a kamara ügye?

– A mostani, immár a harmadik próbálkozás, hogy a koncepció a kormány, illetve a parlament elé kerüljön. A jelek szerint a döntéshelyzetben lévők sem kellően tájékozottak az ügyben. Évtizedek óta küzd a szakma – rendszertől, kormánytól függetlenül – egy ilyen testületért. Magyarországon huszonegy hivatásnak van kamarája, a pszichológusoknak pedig többek között Ausztriában, Romániában, Szlovákiában, Csehországban vagy éppen Horvátországban. Számomra egyértelmű, a szakma döntő többsége hazánkban is az ügy mellett áll.

– Azért akadnak ellenzők. Egy minapi fórumon elhangzott, hogy – némi leegyszerűsítéssel - a kormány karámba akarja terelni a pszichológusokat.

– A kamara létrehozása során elsőként két testület alakulna, egy előkészítő bizottság és egy úgynevezett szakmai tanács. Az első a pszichológusok egy komoly civil szervezetének képviselőiből állna fel, az utóbbi pedig egyfajta ellenőrző szerepet töltene be. A szakmai tanács öt tagja közül kettőt az Emberi Erőforrások Minisztériuma, kettőt a pszichológusok valamely szervezete, egyet pedig a Magyar Tudományos Akadémia delegálna. Mindez komoly szakmai kontrollt jelentene. Aztán lennének területi tagozatok, amelyek az oda bejelentkezettek arányában küldenének képviselőket a közgyűlésbe. Ez a testület választaná meg aztán teljesen demokratikusan, nem a kormány sugallatára, a kamara elnökségét, illetve elnökét. Ám a vezetőséget külön is ellenőrizné még egy testület.

– Pedig hallani arról, hogy már meg is van, kit vagy kiket szeretne a kormány a kamara élén látni.

– Nem azon múlik, ki lesz a főnök, hogy bárki, én vagy akár a miniszter mit gondol, hanem az a lényeg, hogy miként döntenek majd a küldöttek. Ilyen egyszerű.

– Szintén felróják a kamaráról szóló előterjesztés kapcsán egyesek, hogy rengetegszer szerepel benne a büntetés szó. Valóban sokszor. Miért?

– A törvény az előbb említett kialakítás részleteivel kezdődik, ám kétségtelen, van benne szó a minőségbiztosításról, meg az etikai standardokról. Bizony ha egy tag nem tud igazodni a közösen megfogalmazott normákhoz, legsúlyosabb esetben meg kell válni tőle. Ám attól demokratikus egy szervezet, ha a különböző fegyelmi eljárások és büntetések nem önkényesek, hanem jól szabályozottak. Ehhez fellebbezési lehetőségeket is biztosítani kell, meg többszintű eljárást. De a cél semmiképpen sem a büntetés, hanem a védelem, ezért pontosan, precízen le kell írni minden részletet. Hozzáteszem, a kamara a már most szabályozott keretek között dolgozó munkatársak működésébe nem akar beleszólni, nem venne el szerzett jogokat sem. Csak egy pluszt jelentene a szakma életében, nem akarja felforgatni az eddigi kompetenciákat. Hovatovább a kettős kamarai tagság sem jelenthet problémát, van erre is példa szép számmal. Megjegyzem, természetesnek tartom a kialakult vitákat, jómagam próbáltam is ezekben mindig részt venni. Le kell ülni megbeszélni a dolgokat.

– Felmerült, hogy ősszel nemzeti konzultáció is lehet a témában. Jó ötletnek tartja?

– Ez a szerveződés érinti a magyar társadalmat, így fontos lehet az emberek véleménye is. A részletekről nem tudok, ám annyit elmondhatok, ha a szakma a saját köztesület mellett érvel, nem kötelező vétójogot adni a szélesebb közvéleménynek. Ráadásul a kamara a beszedett tagdíjakból, tehát nem az adófizetők pénzéből működne.

– Mennyire lett politikai ügy ebből a kérdésből?

– Azt tudom mondani, hogy a pszichológusszakma alapvetően egységes, közösen tudunk fellépni bizonyos ügyekben, nem politikai, legfeljebb szakmai szempontok mentén vannak közöttünk viták. Például a Magyar Pszichológiai Társaság is mindig el tudott vonatkoztatni az egyes tagok közéleti szimpátiájától. Még valami. E társaság felsőoktatási tanácsa, amelyben a pszichológusdiplomát kiadó hazai képzőhelyek vezetői foglalnak helyet, nemrég közös levélben fordult a humántárca vezetéséhez, megfogalmazva, üdvözölnék a kamara létrejöttét. De csak úgy, hogy az valóban egy pszichológusérdek-védelmi testület, s nem a kormány fiókszervezete lenne. Ez egy újabb, egyértelmű jelzés.