„Kéznél levő kormány” Moszkvából

„Számunkra a háború legdrámaibb mozzanata az ezeréves magyar állam összeomlása volt. Kísérteties fél évet élt át az ország 1944 őszétől 1945 tavaszáig: ahogy a front végiggördült rajta, úgy zúzta szét hivatalait, intézményeit, a közigazgatást, a rendészetet, a közgazdaságot és a társadalmat. Ezerkilencszáznegyvenöt a magyar történelem cezúrája” – írta a hetven évvel ezelőtti nemzeti tragédiáról utolsó, Magyarország megszállása című könyvében Kovács Imre, a magyar népi mozgalom és a nemzeti ellenállás, majd a demokratikus emigráció egyik legkiemelkedőbb író-politikusa. Ennek a fél esztendőnek csupán egyik állomása volt az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány létrejötte 1944. december 21–22-én, amit a marxista-leninista propaganda és történetírás az új, „népi demokratikus”, szabad és független Magyarország megszületéseként ünnepelt évtizedeken át. Holott a jelzők közül valójában csupán az első felelt meg a valóságnak. Az új Magyarország ugyanis legfeljebb korlátozott demokrácia volt – az is csupán két évig, a kommunista puccsig –, szabad és független ország pedig csak négy és fél évtized után, 1990-ben lett.

Mi történt hetven éve? Miután Horthy Miklós kormányzó átállási kísérlete október közepén kudarcba fulladt, és a német megszállók által támogatott nyilasok Szálasi Ferenc vezérletével átvették a teljhatalmat, nyilvánvalóvá vált, hogy egész Magyarország a két totalitárius nagyhatalom egymásnak feszülő, pusztító erőinek hadműveleti területévé válik. Bár a kormányzó által felhatalmazott delegáció október 11-én, Moszkvában aláírta az előzetes fegyverszüneti egyezményt, Horthyt október 15-i proklamációja után a németek erőszakkal lemondatták és családjával együtt elhurcolták, így a rádióban általa bejelentett fegyverszünet nem léphetett életbe. Már csak azért sem, mert a kormányzóra, mint államfőre és legfőbb hadúrra felesküdött katonai parancsnokok kevés kivétellel engedelmeskedtek a Horthy által miniszterelnökké kinevezett Szálasi Ferenc „nemzetvezetőnek”, aki a magyar haderőt a németek rendelkezésére bocsátotta.

Igaz, Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, az 1. magyar hadsereg parancsnoka Horthy proklamációja után szűkebb törzsével Kárpátalján átment az oroszokhoz, de hadserege nem követte. Moszkvában azt remélték, hogy a magyar tábornoknak sikerül áthoznia jelentős magyar alakulatokat, és az önként jelentkezőkből egy felszabadító hadsereget szervez, de miután a terv nem sikerült, Moszkvába rendelték, ahol újabb feladata egy „szabad” magyar kormány összeállítása volt. Az előkészületekbe a még szeptember végén Horthy által Moszkvába küldött Faragho-féle fegyverszüneti bizottságot is bevonták. Faragho Gábor csendőrtábornok mellett Vörös János vezérezredes, volt vezérkari főnök is átjutott az arcvonalon, és Moszkvában Horthy tisztázatlan „felhatalmazása” alapján magának követelte az államfői jogok gyakorlását.

A szovjet politikai vezetés – amelyet Molotov külügyi népbiztos, a második világháborúhoz közvetlenül vezető, hírhedt Molotov–Ribbentrop-paktum egyik aláírója képviselt – folyamatosan sürgette a Moszkvában tartózkodó magyar tábornokokat, polgári és kommunista politikusokat, hogy mielőbb hozzanak össze egy „szuperdemokratikus” kormányt, amelyikkel fegyverszünetet köthetnek. A hetekig tartó kombinálás és egyezkedés végén, december 6-án Molotov megint magához kérette a magyar társaságot, és közölte velük azt a kormánylistát, amelyet a moszkovita Gerő Ernő javasolt, s amit a tábornokok és a polgári politikusok is elfogadtak, így másnap vonattal elindulhattak Magyarországra. Ekkorra már a kommunista párt Moszkvában kijelölt vezetői Szegeden megalakították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot (MNFF).

Ilyen előzmények után indult meg a „felszabadult” területeken az új hatalmat teremtő munka. A szovjet megszálló hatóságok ellenőrizték, a legtöbb esetben nem megfelelő emberekből megalakított helyi „nemzeti bizottságok” irányításával december közepén a tiszántúli és Duna–Tisza közi városokban és a nagyobb községekben – az MNFF programja alapján, közfelkiáltással – „megválasztották” a képviselőket az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, amelyben a baloldal volt abszolút többségben. A december 21-i debreceni alakuló ülésen a kétszázharminc tagú testület magát nyilvánította a nemzet akaratának kifejezésére „egyedül hivatottnak”, és a magyar állami szuverenitás „kizárólagos képviselőjének”, majd másnap „megválasztotta” a Moszkvában kijelölt kormányt, amelynek elnöke – taktikai okokból – nem kommunista lett, hanem a szovjetekhez átállt Dálnoki Miklós Béla tábornok.

Kovács Imre „kéznél levő kormánynak” titulálta a tizenkét tagú kabinetet, amelybe tagjainak többsége moszkovita kommunistaként vagy a moszkoviták bábujaként került be, azért, hogy teljesítse Sztálin utasításait. Hetven évvel ezelőtt tehát két idegen, megszálló hatalom által fenntartott két bábkormány létezett Magyarországon. Az első valóban szabad nemzetgyűlési választásokat csak majdnem egy évvel később, 1945. november 4-én tartották meg, amikor a magyar nép több mint fele a polgári demokratikus Független Kisgazdapártra szavazott, a kommunista pártra pedig csak tizenhét százaléka. A náciktól és nyilasoktól megszabadult ország sorsáról azonban nem a magyar választópolgárok, hanem a moszkvai vezetők és az itteni helytartóik döntöttek 1944 végétől csaknem fél évszázadon át.