Keresztényként mindig kell, hogy legyen remény az emberben

otó: Varga Imre)

– Milyen állapotok vannak jelenleg az iraki Erbílben és környékén, milyen helyzetben vannak az ottani keresztény közösségek?

– Az eredetileg is ott élő keresztények aggódnak a harcok, a pusztítás és persze az egész régió sorsa miatt, amely, mint azt tudni lehet, káoszban ég. Ugyanakkor ott vannak már az országon belül lakóhelyüket elhagyni kényszerültek, akiknek szélsőségesek korábban lerombolták az otthonukat, s el kellett menekülniük. Ez a közösség rengeteget szenvedett, semmijük sem maradt, elveszítették a munkájukat, a lakóhelyüket, táborokban vagy az egyház által bérelt házakban élnek, teljes mértékben segítségre szorulnak, miközben várják a lehetőséget, hogy amint lehet, hazatérhessenek. Istennek hála, néhányuk már megtehette ezt, a folyamatot az érintett épületek rendbetételével szeretnénk is erősíteni. Több falu azonban továbbra is vár Moszul városának, illetve környékének az Iszlám Állam megszállása alól történő felszabadítására. Arra pedig már rájöttünk, hogy nem érdemes az iraki államra várni az otthonok, az iskolák vagy éppen a kórházak renoválása kapcsán.

– De látni már valamennyire az esélyt az újrakezdésre?

– Ami az anyagiakat illeti, azt mondanám, hogy az egyház, illetve a nemzetközi katolikus segélyszervezetek segítsége révén a keresztény menekültek némileg jobb helyzetben vannak. Azért is, mert imádkoznak értük. Ugyanakkor újabb kihívásokkal kell szembesülnünk. Ahogy említettem, nem tudni, ki kompenzálja majd az érintetteket, ki fogja rendbetenni a földig rombolt településeket, illetve azok intézményeit, kialakítani újra a szükséges infrastruktúrát. Az állam kénytelen továbbra is költeni a háborúra is, nincs pénze. Ráadásul a felszabadított keresztény települések az úgynevezett vitatott területen vannak, Kurdisztán és Bagdad között. Ha ezt az ügyet nem sikerül tárgyalásos úton rendezni, akkor ebből újabb erőszakos konfliktusok lehetnek, amivel szintén szembe kell néznünk. Már 2004-ben elveszítettük az itteni keresztény közösségek csaknem felét, az amerikai inváziót követően ugyanis közvetlen üldöztetést szenvedtünk el, templomokat bombáztak, papokat, püspököket, hívőket öltek meg vagy raboltak el, 2010-ben pedig újabb elképesztő vérengzést tartottak a radikális iszlamisták a bagdadi keresztények körében. Az Iszlám Állam nyilvánvalóvá tette: „hitetlenek” számára nincs náluk hely, ezért rengetegen kényszerültek ismét elmenekülni. Mára kevesebb mint háromszázezer keresztény maradt a korábbi másfél millióból. Ha megint háború lesz, kétségessé válik a megmaradás is.

– Mire elég ebben a helyzetben a magyar kormány mostani támogatása?

– Ez egy nagyon erős üzenet, először is a szolidaritásé. Továbbá annak a nyílt és egyértelmű felismerése, hogy igenis vannak, akiket meghurcolnak a hitük miatt, s ezzel emlékezteti a világot az üldözöttek iránti morális felelősségre. Szembesít a kérdéssel: csak imádkozunk az ott élőkért, vagy teszünk is valamit? Reméljük, a magyar kormány eljárása egyfajta modell lehet más országok számára is, hogy lépjenek. Nem mellesleg ez a mostani segítség legalább négyszáz család életét változtathatja meg, nagyon is értékeljük, és bízunk benne, többen követik majd ezt a példát.

– Európa vezetői az elmúlt években inkább mintha a bevándorlók befogadására, sőt meghívására koncentráltak volna, mintsem az érintettek helyben való megsegítésére. Mit tapasztaltak ez ügyben?

– Nagy veszteség lenne a Közel-Kelet számára, ha elhagynák a keresztények, a jezidik és a többi közösség. Történelmi szereplői ők ezeknek a vidékeknek. Nem jó az a politika, amely nem ott próbálja megoldani a problémákat, ahol azok keletkeztek. Persze, emberi jog a migráció, ezt nem lehet megakadályozni. De ha minden gondot kiemelünk a kontextusából, az nagyjából olyan, mintha a sebész a testen kívül kezelné a belső sérülést. Nem lehetséges. Az erőszak okait kell hatástalanítani, meg kell próbálni kialakítani a párbeszéd tereit, de mindenekelőtt meg kell állítani a fegyverkereskedelmet, ezt a gonosz üzletet, amely rengeteg ártatlan ember életét követeli. Annyi mindent kellene tennie a nyugati világnak, mielőtt magához hívja a migránsokat, mondván, majd itt békében élnek. Itt következik aztán az integráció kérdése. Akik ugyanis jönnek, hozzák magukkal az eltérő kultúrájukat, mentalitásukat, sőt, akár a saríát is, azaz a muzulmán törvénykezést. Ha felmérést készítene fiatal muszlimok körében arról, elfogadnák-e ezt a szabályrendszert az életük meghatározó részeként, meglepődne, hányan mondanak igent.

– Miért? Mi lehet ebben a vonzó?

– Azt hiszik, szükségük van egy térképre az életükhöz, ami nélkül nem találják az irányt. A saría szerinti életet hirdetők azt mondják, mindenre van megoldásuk, minden nehéz-ségre. A lusta, egyúttal kilátástalansággal küzdő fiatal pedig könnyen igent mond erre. Az sem mellékes, hogy nagyon férfias szerepet kínál ez a világ. Óriási kihívás integrálni az európai környezetbe ezeket az embereket, ezért érdemes hosszú távon gondolkodni ebben a kérdésben.

– Van tapasztalata az iszlámmal való párbeszédről és az együttélésről. Mit javasol?

– A vallásközi párbeszéd egy folyamat. A különböző konferenciák, workshopok és szemináriumok is segíthetnek, ezek egyfajta emlékeztetők. De ezen dolgozni is kell, leginkább az oktatás terén, úgymond, változtatva a tananyagon. Az emberre a média, a kultúra és az iskola van leginkább hatással, és az erőszak már sokszor az utóbbi szinten megjelenik. Pedig szomszédok vagyunk, sőt, minden kisebbség, így a keresztények, már az iszlám előtt a Közel-Keleten éltek.

– Mostanában sokat vitázunk az alapvető értékekről. Ön szerint Európa még keresztény?

– Attól függ, melyik része. Itt, Magyarországon egyértelműen éreztük a keresztény szellemiséget, az értékek védelmét, ahogy azt is, hogy az önök országa vállalja a felelősséget Európa figyelmeztetésére is ebben a tekintetben. Európa ugyanis elveszítette az identitását. Mindig kell valaki, aki rámutat a keresztény gyökerekre, amelyeket óvni kell, nem megtagadni.

– Pünkösdöt ünneplik a hét végén a hívő keresztények. Hol látja ma a Szentlélek működését?

– Talán meglepően hangzik, de Isten felhasználta az Iszlám Állam gonoszságát, hogy emlékeztessen mindenkit a személyes hit fontosságára. Szembesített ugyanis a kérdéssel: Krisztust választod, vagy nem? Az érintett családok megtagadhatták volna a hitüket, muszlimmá lehettek volna, de ők úgy döntöttek, méltóságukat megtartva Krisztussal tartanak. Ez óriási jel. Ugyanakkor ez a horror egyúttal rengeteg emberben élesztette fel a szolidaritás érzését, annak tudatát, hogy egyek vagyunk, ezért dolgozni kell az üldözöttekért, segíteni őket személyesen. Kiderült mindezen keresztül az is, hogy igenis létezik gondviselés, valamint jóság és törődés a sérültek iránt. Személy szerint is megtapasztaltam Isten atyai gondoskodását, ami nem volt könnyű, hiszen rengeteg volt a kihívás, a kérdőjel, olykor még a düh is előjött. De a fájdalmas nap végén mégis azt tudom mondani: élünk és megoszthatjuk a hit apró cselekedeteit a testvéreinkkel. Fontos tudni, nem Isten hagyta, hogy a sok szörnyűség megtörténjen, de amikor megtörtént, az emberek között volt, velük tartott e fájdalmas úton a kereszttel. Mondtuk is az egyházhoz fordulóknak, akik kérdezték tőlünk, hol van Isten, hogy: köztetek. Ezért kértük őket, engedjék meg, hogy szolgáljuk őket, mert ezzel Istent is szolgáljuk.

– Akkor tehát bizakodó?

– Mindig az vagyok. Keresztényként mindig kell, hogy legyen remény az emberben. Ugyanakkor imádkozunk is érte az Úrhoz, hogy legyen erősebb ez a remény.