„Jár mementó a kommunizmus által megnyomorított százezreknek is”

Szakály Sándor: Vakvágány volt az 1945 utáni időszak, bármit is hitt akkor a társadalom (Fotó: Csudai Sándor)

– Harag és elfogultság nélkül, újra- és átgondolni az elmúlt százötven évet, ezt a célt tűzte ki a tavaly januárban indult Veritas Történetkutató Intézet. Egyelőre mennyire sikerült?

– Lehet újat mondani a történetírásban, meghaladni az előző időszak teljesítményét, a huszadik századi történelem kapcsán pedig ez különösen is igaz, hiszen évtizedekig nem hiteles képet rajzoltak meg róla. Kiemelném a két világháború közötti időszakot, az 1956-os forradalmat vagy akár az 1945 utáni éveket. Úgy látom, bár ez nem jutott el mindenkihez, tudtunk némileg módosítani a képen, s legalább megjelenhettek olyan kutatási eredmények, amelyek kicsit más színben tüntetik fel például a numerus clausust, máshová helyezik a hangsúlyokat a felelősség és a háborús bűnök tekintetében. A feledés homályából vissza tudtunk hozni olyan jelentős államférfiakat, mint Apponyi Albert vagy Széll Kálmán. Ha pedig a kultúráról van szó, Klebelsberg Kuno vagy éppen Hóman Bálint igenis sokat tett ezen a téren, mégis keveset lehetett hallani róluk. Elhanyagolta a magyar történetírás a Tanácsköztársaság százharminchárom napját is, pedig enélkül nehezebb megérteni az azt követő évtizedeket.

– Mire gondol?

– A két világháború közötti korszak antiszemitizmusa, noha ezt egyesek vitatják, bizonyíthatóan összefüggésben van Kun Béláék tevékenységével. Hiába próbálták megkövezni Romsics Ignác kollégámat, barátomat, attól még igaz: bár a magyarországi zsidóság nem értett egyet a kommunisták céljaival, a közvélemény előtt, a vezetők személye miatt, mégis kvázi ugyanazt jelentette a bolsevik és a zsidó. Eközben Weiss Manfréd a háta közepére kívánta Szamuely Tibort és társait, sőt a szegedi jómódú zsidóság még támogatta is a Horthy nevével fémjelzett Nemzeti Hadsereget. Ebben a kérdésben is lehetne még tisztábban látni, illetve fontos végre egyértelműsíteni, hogy 1848–49-cel vagy 1956-tal szemben a Tanácsköztársaságot nem leverték, hanem megbukott.

– Negyvenöt évig nyilván mást kellett gondolni ezekről a kérdésekről, ám a rendszerváltoztatás óta elvileg szabad a vélemény és a kutatás. Miért van szükség akkor két és fél évtized után arra, hogy helyre tegyenek bizonyos dolgokat?

– Haladtunk azért 1990 óta, sőt már kicsit korábban is, de van itt egy probléma. Sokan, akik a hatvanas, hetvenes években leírtak bizonyos, ma már vállalhatatlan dolgokat, végre szembenézhetnének önmagukkal – elismerve persze, hogy volt nyomásgyakorlás. Nem kell itt Canossát járni, de nem biztos, hogy ma is érvényes a „Horthy-fasizmus” kifejezés használata. A történészek jó része ezt nyilván nem fogja megtenni, ahogy mások se nagyon.

– Azért a kilencvenes évek elején elképzelhetetlen lett volna, hogy szobrot kap Bethlen István, pár éve ez is megtörténhetett. Ez jelez némi változást a két világháború közötti évtizedek megítélésében.

– Kétségtelen. A gond mégis az, hogy amikor egy adott kort vizsgálunk, kevesen vagyunk képesek arra, hogy figyelembe vegyük: ma már jóval több körülményt és következményt tudunk, amit akkor nem tudtak az érintett döntéshozók. Márpedig ez fontos szempont. A történész nem lehet bíró, nem ítélkezhet. Mi azt nézzük meg, hogy a döntéshozó előtt volt-e alternatíva. Ahogy Bárdossy László miniszterelnök mondta: felelős vagyok, de nem vagyok bűnös. Az ugyanis egy másik kategória.

– Mégis kivégezték, mondván, háborúba vitte nemzetét a szovjetek ellen.

– Mindig mondtam, a magyar igazságszolgáltatás szégyene a népbíráskodás korszaka, igaz ez az 1956 utáni évekre is. Megjegyzem, az ebben való részvételt sokan nem vállalták, így nem is lehetett karrierjük.

– Pénzzel tömik ki Orbán történészeit – írták a minap önökről. Foglalkozik még az ilyen támadásokkal?

– Nem különösebben. Akik ilyeneket írnak, kilencvenkilenc százalékban nem is beszélnek velem, nem olvasnak tőlem semmit. Előfordult, olvasói levélként megjelentetett gondolataimból meghatározó mondatokat húztak ki, egy másik, nagy múltú „szociáldemokrata” napilap pedig le sem hozta a reakciómat. Azt elfogadom, hogy nem szimpatizálnak velünk, de legalább az érveimnek helyet adhatnának. Az úriember nem jobb- vagy baloldali kategória.

– A kormányt azzal is szokták vádolni, hogy a Horthy-korszakot élteti.

– Korántsem hibátlan, de nem is olyan fekete az említett időszak, mint amilyennek sokáig bemutatták. Tisztázzuk: a Trianon utáni kivéreztetett állapotból mégiscsak figyelemre méltó fejlődést sikerült elérni. Mind az oktatás, mind a kultúra, mind a gazdaság terén sikerült felzárkózni, megjegyzem, nem voltunk akkor annyira lemaradva Európától, mint most. A revízióban eközben minden magyar állampolgár, református, zsidó vagy éppen szociáldemokrata egyetértett. Utóbbiak még 1938-ban is mentek európai testvérpártjaikhoz lobbizni a magyar ügy érdekében. A nemzeti érzelem nem lehet jobb- vagy baloldali kategória, és akkoriban még ezt nem írta felül az internacionalizmus vagy a globalizáció.

– Mondják, mindez mégis a holokauszthoz és a világháborúhoz vezetett. Ebben van igazság?

– Egyáltalán nem, ez teljes tévedés, nincs ilyen összefüggés.

– Ha már itt tartunk: Hóman Bálintnak legyen szobra?

– Volt egy Nobel-díjas norvég író, Knut Hamsun, aki az elismerését annak idején, tisztelete jeléül megküldte a náci Joseph Goebbelsnek. A norvég kormány 2009-ben emlékmúzeumot épített Hamsunnak, ami ellen zsidó és izraeli szervezetek tiltakoztak. Lehet ünnepelni az írót anélkül, hogy elfogadnánk politikai nézeteit, mondta erre a norvég külügyminiszter. Tehát egy ember tevékenységét lehet úgy értékelni, hogy közben nem fogadom el minden lépését. Van-e egyáltalán olyan személyiség a történelemben, aki tökéletes volt? Lehetetlen. Bizonyos politikai erők ma is úgy gondolják, csak azoknak lehet szobruk, akiket ők elfogadnak. Nem kell Hómannal egyetérteni, de bizonyosan sokat tett a magyar kultúráért, a művészetekért és a tudomány sikereiért, eredményeiért. Méltó utóda volt Klebelsberg Kunónak. Számos esetben egyébként az ellene vitázók nem jól ismerik a vonatkozó forrásokat. Nem csoda, hiszen Horthy Miklóstól is rendszeresen idézik az 1944. március 19-i koronatanácsi ülésen elhangzott szavait, bizonyítandó, tudott a zsidóság megsemmisítésének terveiről. Csakhogy ilyen kitétel a hiteles jegyzőkönyvben nem szerepel.

– Hóman azonban részt vett a zsidótörvények kidolgozásában, legújabban ezt róják fel neki.

– Csakhogy nem vett részt, ez is tévedés, ahogy azt Ujváry Gábor kollégám már többször cáfolta. Egyesek nem tények alapján dolgoznak. Lehet valakinek bármilyen nézete, de azon ne vitatkozzunk, hogy mik a tények. Például, ha százkilencvennyolcezer fő volt a magyar királyi 2. honvéd hadsereg élelmezési létszáma 1943-ban a fronton, akkor nem maradhattak kétszázezren a Donnál. Az más kérdés, hogy helyes volt-e katonákat küldeni, belépni a háborúba, erről lehet vitatkozni. De egy szakember megbélyegzése, az ellehetetlenítés mondvacsinált okokból, az elfogadhatatlan. Úgy vélem, lehet szobra Hóman Bálintnak Székesfehérvárott.

– És a Gulagra elhurcoltaknak?

– A kommunizmus által megnyomorított százezreknek is jár egy mementó, ezzel tartozik a társadalom. A Szabadság téren van már több alkotás, de ez is odaférne. Olyan pedig nincs, hogy egyeseknek lehet emlékező helyük, másoknak nem. Mindenkinek joga van emlékezni.

– A Veritas levéltári feladatokkal való bővülése, a kárpótlási iratanyag átvétele miatt is sokat támadják mostanában az intézetet. Hol tart ez a folyamat?

– Zajlik az átadás-átvétel. Érdekes érv amúgy a kritikusok részéről, hogy nem értünk a levéltárakhoz, miközben Zinner Tibornak, Ujváry Gábornak, Hollósi Gábornak és Ligeti Dávidnak is komoly tapasztalata van ezen a téren, s némi levéltárosi tapasztalattal és gyakorlattal magam is rendelkezem. És még valami. Arról van szó, hogy ezt a dokumentációt egyik levéltár sem akarta átvenni, noha jelentős forrásanyagról van szó, a huszadik század magyar történelméről, így a földkárpótlásokról, a téeszesítésekről vagy éppen a munkaszolgálatosok ügyeiről rengeteg mindent megtudhatunk belőlük. Komoly feladat, szép, korszerű és jól használható levéltárat kell kialakítani.

– Eldőlt már, hogy hol?

– Még nem, a helyszínre a nemzeti vagyonkezelőnek kell javaslatot tennie. Nemsokára ez is kiderül. Ötven-hatvan személyt kell elhelyezni benne, no meg a tizennégy kilométernyi iratanyagot.

– Hamarosan, december 8-án újabb konferenciát rendeznek, ezúttal a második világháború utáni évekről. Volt akkor, ha rövid ideig is, demokrácia Magyarországon?

– Azok közé tartozom, akik szerint nem, mivel 1945 után megszállt ország maradtunk, korlátozott szuverenitással. Ez a párizsi békeszerződés hatályba lépéséig még normális is volt. Valóban elindult egyfajta demokratizálás, ám ennek a kezdetektől határokat szabott a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, pontosabban annak szovjet vezetése. Ha a szovjetek érdeke úgy kívánta, hogy horthysták, kisgazdák és kommunisták is benne legyenek a kormányban, akkor erre tettek „javaslatot”, lásd az Ideiglenes Nemzeti Kormány összetételét 1944–1945-ben. Függetlenül attól, hogy 1945 novemberében a kisgazdák elsöprő, ötvenhét százalékos választási győzelmet arattak, a kormány összetétele olyan lett, ahogy azt Vorosilov tábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke „jónak vélte”. Maradnia kellett a koalíciónak, és a megszállók ragaszkodtak Tildy Zoltánhoz is. Mindszenty József hercegprímás volt az, aki először jött rá: a kommunistákkal nem lehet kompromisszumról beszélni. Az ellenzéket ledarálták, de voksolást nem tudtak nyerni, még csalással sem 1947-ben. Teherán, Jalta és Potsdam után a nagyhatalmak nem kívántak változtatni a kialakult helyzeten, az amerikaiak ebbe tehát sem 1947-ben, sem 1956-ban nem folytak bele. A konferencián lehet szakmai vita erről, de szerintem vakvágány volt az az időszak, bármit is hitt akkor a társadalom. Nem volt fény az alagút végén.

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások emlékére holnap Szabad választás – Szabad a választás? címmel konferenciát rendez az Országház felsőházi termében a Veritas Intézet. Az eseményt Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke nyitja meg. A rendezvényen felszólalnak a korabeli események élő szemtanúi, így Horváth János, az 1945. évi Nemzetgyűlés tagja, az Országgyűlés 1998–2014 közötti képviselője, valamint kortársként Boross Péter volt miniszterelnök. A széles körű szakmai eszmecsere előadói között hallhatjuk Gyarmati Györgyöt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját, Baráth Magdolnát, az ÁBTL osztályvezetőjét, továbbá Varga Zsuzsát és Szerencsés Károlyt, az ELTE Bölcsészettudományi Karának docenseit és a Veritas Intézet tudományos munkatársait, Kiss Dávidot és Sáringer Jánost is. (LMA)