Intézményessé tett bosszú

Közvetlenül a második világháború után a hazai kommunista párt kulcspozíciókat szerzett a koalíciós kormánystruktúrában, s létrehozta az intézményes bosszúállás kereteit is. Csak 1950 áprilisáig hatvanezer embert állított bíróság elé, e perekben négyszázhetvenhét halálos ítélet született, melyekből száznyolcvankilencet végre is hajtottak. De beszélni kell arról a kétszázezer német nemzetiségiről is, akiket kiűztek az országból 1946-tól kezdve, illetve arról a hatvanezer magyar állampolgárról akiket pedig ez idő alatt internáltak. Az internálások, kitelepítések oka sokszor csak az volt, hogy az illető lakását kiszemelte magának egy kommunista középvezető.

Fogalmat alkothatunk a hazai kommunista rendszer mibenlétéről, ha tudjuk, hogy egy 1953-as belső jelentés szerint 40 734 fő volt börtönben akkor politikai okokból. Az ugyancsak 1953-ban meghirdetett amnesztia összesen – ez nemcsak börtönből való szabadulást jelentett – hétszázhatvankétezer embert érintett.

A forradalmat követő kádári bosszú idején, pontosabban 1956 és 1966 között négyszázhetven halálos ítéletet hoztak a bíróságok, ebből háromszázhetvenkettőt végre is hajtottak. Az ’56 miatt kivégzettek száma ebből körülbelül kétszázhuszonöt-kétszázharminc főre tehető, bár voltak eljárások amelyekben politikai vádakat szándékosan köztörvényes vádakká alakítottak át. Azoknak a pontos számát ma sem tudni, akik a Katpol, az ÁVO, majd az ÁVH brutális kihallgatásai közben haltak meg.

A forradalom utolsó politikai foglyai, mint például Wittner Mária az 1970-ben, illetve a hetvenes évek legelején szabadultak. A hazai kommunizmus (szocializmus) mindvégig fenntartotta elnyomó jellegét, az állambiztonsági szolgálat 1989 decemberében szervezte be utolsó ügynökét.

Szólni kell arról a hétszázezer magyar emberről, akiket a Szovjetunió valamelyik táborrendszerébe, például a Gulagra hurcoltak kényszermunkára. Háromszázezer magyar ember sohasem tért vissza onnan.