Belföld

„Igenis ráférne egy reform az Akadémiára”

Demeter Márton: Mind a kutatói, mind az oktatói helyeket ismeretségi alapon, kapcsolatok révén adják, pedig elég kicsi az esélye annak, hogy éppen az én unokaöcsém a legjobb egy-egy kiírt posztra, ösztöndíjra

A magyar kommunikációkutatás egyik fiatal tehetsége közismerten nem kormánybarát, sűrűn és keményen bírálja a tudománypolitikai változásokat, most azonban arról beszélt lapunknak, hogy korántsem olyan fekete-fehér a résztvevők szerepe a Magyar Tudományos Akadémiát érintő változásokban, mint ahogy azt az MTA hangadói kommunikálják.

Demeter Márton 20190217
A szakmai kritikák figyelembevételét és az egész bűnbánati szakaszt kihagyták, csak az áldozati póz maradt – fogalmazott Demeter Márton (Fotó: Hegedüs Róbert)

–  Korábban kritizálta az akadémiai finanszírozás átalakításának módját. Kint volt a tüntetésen is?

–  Nem. De naivitás is lett volna azt hinni, hogy felemelt könyvekkel bármit el lehet érni. Az MTA-nak két lehetősége lenne: ha maga mögé tudná állítani az egész szakmát, beleértve a felsőoktatásban oktatókat és a fiatal kutatókat is, s ha – szembesülve saját sérülékenységével – önkritikát gyakorolna. Anélkül ugyanis hiteltelen az a narratíva, hogy kizárólag a tökéletes, ideológiamentes MTA-n zajlik a tudomány művelése – amit én egyetemi oktatóként egyébként kikérek magamnak –, s ennek megy neki a kormány „gőzhengere”. A szakmai kritikák figyelembevételét és az egész bűnbánati szakaszt kihagyták, csak az áldozati póz maradt. Mi viszont nagyon sokan régóta úgy gondoljuk, hogy – nem így, ahogy most történik, hanem transzparensen és konzultálva az érintettekkel, de – igenis ráférne a reform az akadémiára.

–  Mi okozza ezt a feszültséget?

–  A rendszerbe van kódolva a konfliktus: egyrészt van ez a háromezer MTA-tag kutató, aki kutatásért kapja a fizetését és nincs tanítási kötelezettsége. Másrészt vannak az egyetemi oktatók, akik főként csak tanítanak, és nincs elég magas szinten elvárt kutatási kötelezettségük. Azonban az eredményességet ösztöndíjak és pályázatok elbírálásánál kizárólag a kutatási eredmény alapján mérik. Nem nehéz kitalálni, hogy ez milyen versenyhátrányt jelent mondjuk egy tanársegédnek, aki a negyven-ötven heti munkaórányi terhelés mellett kell, hogy ugyanazt letegye az asztalra, mint egy MTA-kutató. A kutató meg könnyedén elnyer egy ösztöndíjat, akár ugyanarra a kutatásra, mint amit rendesen, munkaidőben csinál. Így kétszer kap pénzt ugyanarra a munkára. Ez érthetően sok embert zavar. Az akadémiai kutatók mindezt belülről úgy élhetik meg, hogy azért viszik el ők az összes pályázati pénzt, mert annyival jobbak mindenkinél – ami ha igaz is lenne, csak azért lenne, mert ők főállásban kutathatnak.

–  Miért nem állt akkor ön is főállású kutatónak?

–  Tíz éve dolgozom a felsőoktatásban és kutatok is, de nem láttam még példát arra, hogy bármikor meghirdettek volna transzparens módon egy kutatói állást; s akikkel beszéltem, azok mind azt mondták, kapcsolataik révén kerültek be a rendszerbe, egyik sem úgy, hogy kilincselt az önéletrajzával, majd egy bizottság átlátható módon elbírálta.

–  Ez belső szakmai problémának tűnik, miért kéne, hogy ez érdekelje a nyilvánosságot?

–  Van a közérdeket érintő vetülete is, méghozzá a felsőoktatás minőségén keresztül. Ugyanis a kutatók és az oktatók elszeparálása egymástól rendkívüli pazarlás. Hiszen a friss kutatási eredmény, az újonnan termelt tudás nem ér el a hallgatókig, mert aki felfedezte, kikutatta, az nem adja tovább, aki meg tanít, az nem kutat, és esetenként belekényelmesedik a már jól kialakított óratematikájába. A reformnak ez a része elsülhet jól, úgy, hogy átjárhatóbbá teszi a két státuszt. Mert jelenleg hierarchikus jellege is van, hogy az állítólag legjobb tudósokkal tömött MTA-n zajlik a tudástermelés – érdemi és személyes diszszemináció nélkül –, és a „futottak még” kategóriában vannak a tanárok, akiknek ideje vagy ambíciója sincs erre, látva az akadémikusok erőteljes hátszelét. A saját gyerekeim kapcsán elvárnám, hogy ne konzervtananyagból tanítsák őket, hanem a tanárai maguk is részesei legyenek a tudástermelésnek. Ehhez nem elég pár konferencia, vagy pár óra, amit néha egy-egy MTA-s valóban tart az egyetemeken – teszem hozzá, meglehetősen alacsony óradíjért, ami senkit sem motivál. Így hol hasznosul az ő friss tudásuk?

–  Például tanulmányokat meg tankönyveket írnak belőle.

–  Ha mások könyvéből tanítok, akkor én csupán egy mediátor vagyok, aki csak igyekszik átadni mások okosságát. De ez nem felsőoktatási oktatói szerep, hanem gimnáziumi. Egy felsőoktatásban tanító embernek inspirálnia kell a hallgatókat és úttörő szerepet kell vinnie, no meg nem utolsósorban fel kell tüzelnie a hallgatókat, nem olvashat fel egy darab papírról. Nyugaton vannak a lecturer – tanító jellegű – pozíciók. Tőlük kevesebb kutatást várnak el, viszont a tanári teljesítményüket mérik és számon tartják, tréningezik őket, foglalkoznak velük. A researcher, kutató pozíciókat betöltő emberektől viszont elvárják, hogy európai vagy világszintű folyóiratokba publikáljanak, az ő teljesítményüket pedig a research outputban, a kutatási eredményekben mérik. Ugyanakkor az oktatói és a kutatói szerepek nincsenek úgy elszeparálva, mint itthon, hanem csapatot alkotnak, és folyik a tudásáramlás. Itthon ennek nyoma sincs, ráadásul ezek a kutatók sem hajszolják mind a nemzetközi kiválóságot.

–  Az MTA-s kutatók?

–  Ők. Ha megnézi, hogy mi a minimum és az elvárt teljesítmény, meg fog lepődni: a hierarchia csúcsán lévő kutatóprofesszornak – mondjuk a Társadalomtudományi Intézetben – hatvan kredit a minimum teljesítménye, amit egyetlen erősebb impact factoros cikkel meg lehet ugrani. Nekem csak a múlt félévben négy ilyenem jelent meg vezető nemzetközi folyóiratokban, azaz minimum két-háromszorosát tettem le az asztalra, mint amennyit egy MTA-s kutatóprofesszortól elvárnak. Mégse hívott senki, hogy legyek kutatóprofesszor vagy akár csak egy sima tudományos munkatárs. Ha meghirdetnének verseny alapon kutatói állásokat, az elvárások alapján én például lehet, hogy jelentkeznék, és úgy vélem, akár esélyem is lehetne megszerezni egy ilyen állást – csakhogy jelenleg ezek a pozíciók nincsenek megversenyeztetve, pláne nem transzparens módon. Mellesleg az oktatókat sem motiválja semmi, nincsenek mondjuk bérezési különbségek a jobb és a gyengébb intézmények között, mint nyugaton, így sokan onnan mennek nyugdíjba, ahol tanársegédként kezdtek, ami megöli a fejlődést.

–  S gondolom, a nemzetközi versenyképességet is érinti…

–  Nyilvánvalóan, hiszen ott szinte kizárólag a kutatási kimenet számít. Vannak akadémiai kutatók persze, akik ebben jók, a Lendület például nagyon jó program, ami már nyit a nemzetközi elvárások felé. De sok fiatal kutatótársam panaszkodott nekem, hogy az állásoknál és az ösztöndíjaknál sem veszik figyelembe a nemzetközi kiválósági mutatókat, legalábbis nem minden esetben ez a prioritás. Ehelyett mind a kutatói, mind az oktatói helyeket ismeretségi alapon adják. Persze remélhetjük, hogy senki nem ajánl inkompetens embert, s persze a bizalmi szempont is fontos lehet – a politikában. A tudománynak viszont kutya kötelessége meritokratikusnak, érdemalapúnak lennie, nem pedig megbízhatóság-alapúnak, mert mondjuk elég kicsi az esélye annak, hogy éppen az én unokaöcsém a legjobb egy-egy kiírt posztra, ösztöndíjra. Transzparens kritériumrendszer kell a kutatóknál és a tanároknál is. De nálunk valahogy a verseny kultúrája nem honosodott meg, s ez független attól, hogy éppen milyen a politikai légkör – egyébként a rendszer oda-vissza átpolitizáltsága is nagyon zavar sok fiatal kutatót.

–  Van ennél jobb megoldás?

–  Persze, nyugaton a szakmai bizottság előszűri például az egy oktatói pozícióra jelentkezőket, aztán a legjobbakat versenyezteti meg egy próbaórán, ahol a hallgatók szavazata is számít. Persze ott is sokszor átbillennek a ló túlsó oldalára, amikor az egyetem szolgáltatóként tekint magára, és a hallgatói igényre a „politikai korrektség” olyan szigeteit hozza létre, amelyek ellentmondanak az egyetem eredeti szellemiségének. Ebben szerencsére mi jobbak vagyunk, itt még nincs ez az őrület.

–  Nem érez némi ellentmondást abban, hogy nemrég nyerte el a Bolyai-ösztöndíjat, s mégis azt állítja, hogy az akadémia hátrányos helyzetbe sodorja?

–  Hetedik próbálkozásra kaptam meg, véleményem szerint kevéssé transzparens és következetes pontozás alapján. Maga a rendszer is kaotikus, plusz van egy szubjektív pontkategória, ez az „összbenyomás”. Azaz a pontok húsz százaléka fölött rendelkezik az MTA-sokból álló bírálóbizottság, egy olyan versenyben, ahol 93-94 százalék alatt esélye sincs nyerni az embernek. Tudok olyan kutatót, akit korábbi konfliktusai miatt büntettek az akadémikus bírálók azzal, hogy ezt a részt lehúzták neki nullára. Az MTA tulajdonképpen azt mondja ezzel, hogy „annak adom oda a pénzt, akinek akarom”. Tizenkét évig jártam sportiskolába, s nem tudok kibékülni azzal, hogy az kapja az aranyérmet, aki két körrel utánam ér be a célba. S hát igen, amikor egy ilyen rendszer működik, elég hiteltelen, hogy éppen ők panaszkodnak, amiért hamarosan az egyetemek is pályázhatnak kutatási pénzekre, miközben eddig az egyetemi oktatók gyakorlatilag ki voltak zárva a források zöméből, az akadémiai kutatók meg sokszor két fizetést húztak ugyanazért a munkáért. Hozzáteszem, ezek nem őrületes összegek, a segédkutató meg a tanársegéd ugyanazzal a nettó 147 ezer forintos fizetéssel kezd, az ösztöndíjak sem óriásiak, ami értelemszerűen nem vonzza egyik pályára sem tömegével a tehetséges fiatalokat. Éppen ezért bármilyen reformban akkor hiszek, ha ahhoz plusz forrást is adnak. Addig viszont az akadémia is felülvizsgálhatná saját szerepét abban a kirekesztő rendszerben, amelynek az üvegplafonjáról oly sokan visszapattantunk, s akik számára a mostani áldozati szerepe is elég álságosnak tűnik.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom