Huszonöt éve kiáltották ki a köztársaságot

– Sokan állítják, hogy a rendszerváltozás a politikai elit műve volt, kihagyták belőle a népet. Igaz lenne ez?
– Dehogy! Már a nyolcvanas évek második felében óriási tömeg mozdult meg például az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen, majd 1989. már­cius 15-én, aztán Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, de a köztársaság kikiáltásánál is. Több százezer emberről beszélünk.

– Ön mikor látta be, hogy változásokra van szükség?
– A nyolcvanas évek közepén. A magyar gazdaság lejtőre került, mindenki tudta, hogy sürgősen meg kell reformálni. De tudni illett azt is, hogy egy nagy gazdasági reformot nem lehet politikai átalakulás nélkül megvalósítani. Ennyire egyszerű volt a képlet.

– Kitől származott az az ötlet, hogy október 23-án kellene kikiáltani a köztársaságot? Merthogy ez a nap pártállami felfogás szerint az ellenforradalom napja volt…
- Az időpont megválasztása kézenfekvő volt, befejeződtek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások, megszülettek a sarkalatos törvények s az új alkotmány is. Egyébként Németh Miklós kormányfő a régi, még szocialistának nevezett parlament utolsó ülésén, október 20-án javasolta ezt a napot, és azt is, hogy az Országgyűlés elnöke kiáltsa ki a köztársaságot. Úgy fogalmazott, legyen ez kettős ünnep, egyrészt a forradalom, másrészt a köztársaság kikiáltásának ünnepe, hisz megvan a megfelelő eszmei kapcsolat a két esemény között.

– Mi ütött az MSZP tagjaiba, hogy ekkor már forradalomnak tekintették ’56-ot?
– Ez is a változások, a reformfolyamatok része volt. Persze akadt néhány ember, aki kivételt jelentett. Sőt! A parlamentben furcsa szervezkedés vette kezdetét akkoriban. Életjelet adott magáról egy Országgyűlési képviselők a haza és a szocializmus megmentéséért nevű csoport. Minden honatya székére tettek egy röpiratot, amelyben arra szólították fel, hogy ne szavazza meg az úgynevezett sarkalatos törvényeket és az alkotmánymódosítást sem, ezek voltak ugyebár a rendszerváltozás legfontosabb törvényei, aztán három évre hosszabbítsák meg a régi parlament mandátumát, s távolítsák el Németh Miklóst a posztjáról, és az Országgyűlés elnökét is, aki akkor én voltam.

– Milyenek voltak az erőviszonyok akkoriban a szocialisták körében?
– A reformerek uralták a terepet, a hangulat felfokozott és várakozásteljes volt. A többség elkerülhetetlennek látta a rendszerváltozást, a többpárti demokráciára való áttérést, amire már 1989 februárjában határozatot hozott az MSZMP Központi Bizottsága.

– A keményvonalas Grósz Károly is többpártiságot akart?
– Igen, ki is mondta, elkerülhetetlen a többpártiság. Az már más dolog, hogy abban bízott, a pártok versenyében az MSZMP áll majd az élen. Később, 1989 októberében olyan elképzelés született az akkorra megalakult MSZP-ben, hogy váljék szociáldemokrata típusúvá a párt. Ebből nem lett semmi, mert nem egy reformer politikus került az MSZP élére, hanem Nyers Rezső. Ő formailag ugyan a reformerekhez tartozott, de pályája során háromszor fordított hátat a szociál­demokráciának. Először 1948-ban, amikor Rákosiékkal szövetkezett, aztán 1956-ban, amikor Nagy Imre helyett inkább a Kádár–Münnich-vonalhoz csatlakozott, majd 1989-ben, amikor kijelentette, hogy ő kommunistának tartja magát. Vitányi Iván is felszólalt az MSZP első, alakuló kongresszusán, amellett érvelve, hogy legyen utódpárt az új formáció, mert csak így tarthatja meg az MSZMP vagyonát. Ezzel el is dőlt, hogy a szociáldemokráciából nem lesz semmi.

– Önnek is volt 1956-os akciója még odakint, Moszkvában. Ezt nem olvasták a fejére a fundamentalisták a nagy változások közepette?
– Akkorra ez feledésbe merült. Én 1956-ban kint tanultam az egyetemen. Diáktársaimmal együtt elmentünk a magyar nagykövetségre, s ott az alagsorban tartottunk egy gyűlést, amely arról szólt, hogy aggódunk az otthoni események miatt, s tiltakozunk a szovjet beavatkozás ellen. Ott volt többek között Chrudinák Alajos is, aki alattam járt egy-két évfolyammal. Ő többekkel együtt a gyűlés végén ülősztrájkba is kezdett kint, a követség lépcsőjén. Persze a KGB is képviseltette magát… Ki akartak rúgni az egyetemről, de a rektor megmentett. Amikor végeztem, és hazajöttem 1959-ben, viszont attasé helyett csak segédattaséi rangban kezdhettem dolgozni a külügyben, csökkentett fizetéssel.

– 1989. október 23-án déli tizenkét óra volt, amikor kiállt parlamenti dolgozószobájának erkélyére. Milyen érzés volt?
– Sütött a nap, szép idő volt, több mint százezer ember figyelt rám odalentről. Óriási éljenzésben törtek ki, amikor azt mondtam Üzenet a nemzethez című beszédemben, hogy mától kezdve az ország neve és államformája Magyar Köztársaság. Amikor viszont odaértem a szövegben, hogy változatlanul jó együttműködésre törekszünk nagy szomszédunkkal, a Szovjetunióval, éles fütyülés kezdődött. Csak akkor nyugodtak meg a kedélyek, amikor hozzátettem, az Amerikai Egyesült Államokkal is. Lehet, hogy most azt hiszik, hazabeszélek, de ez egy különleges történelmi pillanat volt, a rendszerváltozás egyik legemelkedettebb pillanata. Vajon túlzottan érzelmes vagyok-e, ha azt mondom: az én pályafutásomnak is ez volt a csúcsa?