„Hű, nem is lesz egyszerű ez a mai nap”

Középiskolás voltam, amikor néhány tanárom már mert mesélni a forradalomról. Hárman közülük, talán most először, megnyíltak. Az ő történeteik következnek.

Sztálin szilánkjai
Maródi István
Maródi István, aki mezőgazdasági géptant tanított, így mesél az októberi napokról: „Két-három nappal előtte jöttek Gödöllőre a Petőfi körösök Szegedről, előadásokat tartottak, megkértek bennünket, szedjük össze, milyen reformokat valósítanánk meg az egyetemen, a mezőgazdaságban. Október 23-án jöttek be a műszaki egyetemisták, elmondták, hogy délután szolidaritási nagygyűlést tartanak Pesten, és hívtak bennünket is. A Petőfi térre hirdették a gyűlést. A tanulmányi osztály, a párttitkárral, Virág (!) Árpáddal egyetértésben engedélyezte, hogy elmenjünk, még HÉV-et is ingyen biztosítottak. Vittük a pontjainkat is, közte azt, hogy az agronómus elnevezést változtassák agrármérnökké, ami így ’56-os vívmánynak tekinthető.

Mi értünk először a Petőfi-szoborhoz, a műszakiak csak utánunk jöttek, úgy nézett ki, mintha mi kezdtük volna az egészet. Egyre többen csatlakoztak, megtöltötték a teret, jött Sinkovits Imre is és szavalt. Nyolcas sorokba rendeződve mentünk a Bajcsy-Zsilinszky út felé, hátul szokás szerint mi, agrárosok. Egyszer csak visszanézek és azt látom, hogy nincs vége a menetnek, csak jöttek az emberek és jöttek a rigmusok is, hogy »Ruszkik haza!«, »Erdélyt vissza!« »Magyar ruhát a magyar katonának!«, »Rendezzék az uránügyet!«, »Nagy Imrét a kormány élére!« Hű, mondom az évfolyamtársamnak, nem is lesz egyszerű ez a nap! Az erkélyekre is kiálltak az emberek, kitették a zászlókat is, de felcsavarták őket, így nem látszott a Rákosi-címer. Később megjelentek a lyukas lobogók is.

Zúgott, zörgött, kiabált minden, mire a Nyugatihoz értünk, bedugult a város. A Margit hídhoz két óra alatt értünk el. Mire a Bem-szoborhoz értünk, vége volt a nagygyűlésnek, most mit csináljunk? Valaki elkiáltotta magát, »Menjünk a Parlamenthez, beszéljünk Nagy Imrével!« Fogtuk magunkat, át a Parlamenthez, a tetején még világított a vörös csillag. Akkor elkezdte a tömeg kiabálni: »Vörös csillagot kapcsold le! Vörös csillagot kapcsold le!« Hatalmas üvöltés volt, amikor kialudt. Egyszer csak azt kezdtük el kiabálni, hogy »Nagy Imre jöjjön ki! Beszéljen velünk!« Nem hagytuk abba, kénytelen volt kijönni. Nagy üvöltés, hurrá, de nem mondott semmi nekünk tetszőt. Kifütyültük. Ekkor kezdték el kiabálni, hogy a Sztálin-szobrot ledöntötték, menjünk, döntsük mi is. »Vesszen Sztálin! Vesszen Sztálin!« üvöltötte a tömeg. Mire odaértünk, a nyakán kötél volt és dömper húzta. Szólt a kövön, mint a nagyharang, rúgták, köpködték az emberek. A Nemzeti Színház előtt verték szét szilánkokra. Ha leesett róla egy darab, verekedés volt érte. Nekem is volt egy szilánkom, dicsekedtem is vele, el is lopták a szobámból.

Mikor visszamentünk, már tudtuk, hogy valami történt a Rádiónál. Másnap bementünk Pestre, a Keletinél nem láttunk semmi változást, mentünk a Rákóczi úton, mire egyszer csak megjelent három ruszki tank. Az egyik le is adott ránk egy sorozatot. Akkor már találkoztunk fegyveresekkel, ők mondták, hogy csepeli munkások osztották a fegyvereket a Sztálin csizmái mellett. Az éjjel betört kirakatokat nem bántották, láttunk meglincselt, lábánál fogva felkötött ávóst, a fizetése ott volt a fejénél, azt írták mellé: »Ennyit keresett rajtunk.« Ebédre visszamentünk Gödöllőre, akkor közölték, nem lesz tanítás. Másnap hazamentem Hévízgyörökre. Október végén mentem vissza az egyetemre, ahol fegyveres őrséget szerveztek. Ekkor, egy próbariadó alkalmával halt meg az egyik évfolyamtársam, mert beakadt az ajtófélfába a dobtáras géppisztoly súlyzára és a fegyver elsült. Két napig volt felravatalozva.

Az agrárosok őrcsapatot szerveztek és a kistarcsai börtönt védték, ide vitték a párttitkárokat, ávósokat, akik sírtak, könyörögtek. És bizony az őrök nem csak egy-egy pofont osztottak ki nekik. Én ebből kimaradtam, mert hazamentem, illetve lementem Máriabesnyőre, ahol a kolostorból kollégiumot csináltak. Oda kellett tüzelőt gyűjteni. Később az volt a feladatunk, hogy gyűjtést szervezzünk a harcolóknak, hogy élelmiszerrel lássuk el a pestieket. Táblában adták a szalonnát az emberek, naponta mentek a szállítmányok.

Aztán az egyik reggel három harckocsi fordult szembe az egyetemmel, és szabad elvonulást ígértek. Másnap jöttek a teherautók, és mondták, hogy aki részt vett fegyveres harcban, őrséget adott Kistarcsán, az menjen, menjen külföldre. Januárban elkezdődött a tanítás, csak beszélgettünk, hogy MÚK, márciusban újra kezdjük, de nem kezdtük újra. Az biztos, hogy akkor október végén és november elején zengett egész Pest. Tiszta napok voltak. Megismételni soha nem lehet.”

A boldogság mögött
(Takács Lászlóné Novák Éva)
Biológia-tanárnőm, Takács Lászlóné Novák Éva, messzebbről kezdi történetét és azzal, hogy „aki nem élte át, hogy mi hajtott bennünket, annak fogalma sincs arról, hogy milyen indulatok, érzelmek feszültek bennünk, hogy ezt megtegyük”. És ül a tanárnő kedvenc karosszékében és mesél, csillog a szeme és ökölbe szorul a keze, és már nem is a tanárnő ül ott, hanem egy kislány. A kislány fél, hétéves és retteg, mert tudja, hogy jönnek az oroszok. Jönnek, és nem felszabadítanak, hanem megszállnak, tudták, hogy megerőszakolják a nőket, ezért rejtegették nővéreit a szalmakazalban. Az apja hentes és mészáros, kocsmája is van. A bíró utasítja az apját, hogy eressze le az összes bort, nehogy az oroszok berúgjanak és még nagyobb bajt csináljanak. A katonák jönnek, látják a sok kiengedett bort, keresik a kocsmárost, aki kislányát kézen fogva megy a tisztek elé, mert tudja, hogy a gyerekeket nem bántják az oroszok és akkor talán őt se. Szót nehezen értenek, kisebb gyűrű gyűlik köréjük és ma sem tudja, hogyan szaladtak el. „Azt az érzést sohasem felejtem, amikor rádöbbentem, hogy hétévesen az életemért kell futnom.”

Így futottak bele a Rákosi-rendszerbe. Az apját kuláknak nyilvánították, és végignézték, hogy a kocsma összes berendezését elvitték, a családi házba pedig állami hivatalt telepítettek. Vallásos család voltak, rettenetesen fájt nekik az egyházüldözés, Mindszenty bebörtönzése is. Nyolcadik után, mint kulákgyerek, nem tanulhatott tovább. Nézte, ahogy az osztálytársai gimnáziumba mennek, ő pedig sírt. Az apja azonban nagyobb összegű békekölcsönt jegyzett, ezt elmondta a párttitkárnak, aki kijárta, hogy felvegyék a mezőgazdasági technikumba. Novemberben. Itt figyelt fel rá, a hároméves iskola utolsó évében, egy keszthelyi tanfelügyelő, aki megkérdezte tőle, hogy nem lenne-e kedve továbbtanulni. „Álmomban sem gondoltam volna, hogy én még ezek után továbbtanulhatok, nagyon boldog voltam.”

A Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémián a boldogság mögött rájött, tudta mindenki, hogy a szakemberek színe-javát menesztették, elkergették az országból, hogy zajlanak a kitelepítések. Így jött el ’56. „Az eufória volt. Sokszor hálát adtam a Jóistennek, hogy meghagyta, hogy ezt megérjem, meg hogy átéljem. Hogy nekem, egy kis visszahúzódó, szerény, a családjához ragaszkodó lánynak ebben része legyen.”
Jöttek Pestről a hírek, hogy tüntetnek az egyetemisták, és a kollégiumban hallgatták a Szabad Európát, „és egyszerre belénk csapott a felismerés, hogy ha nem lennének itt az oroszok, akkor ezektől a kínszenvedésektől megszabadulnánk”.

A karosszékben most egy gyönyörű tizenkilenc éves lány ül, aki arról mesél, hogy forradalmi bizottságot hoztak létre, diákok, tanárok együtt. Ahogy jöttek a hírek a harcokról, elhatározták, hogy segítenek a pesti diákoknak. Elmentek a laktanyába, ahol fegyvereket kaptak és fegyvertartási engedélyt. A magyar katonaság jó része átállt, sok helyi is csatlakozott hozzájuk. „Ez olyan érzés volt, amit szavakkal leírni nem lehet. El sem tudtam képzelni magamról, hogy egyszer az életemet akarom áldozni valamiért. Hogy van olyan cél, amiért itt akarok hagyni mindent, még a családot is. Minden mindegy volt, csak menjünk már és segítsünk.”

Akkor már folytak a harcok, az óvári gazdászokba belelőttek. Megegyeztek a buszosokkal, hogy mennek Pestre, de „a sofőrök Fehérvárig vállalták volna a fuvart, utána már nem, mert akkor már biztosan szétlőttek volna bennünket”. Ekkor döntöttek úgy, hogy szobrot emelnek. „Azt hiszem, sehol máshol az országban nem emeltek Szabadság-szobrot. A szobrot egy keszthelyi mesterrel készíttettük el, egy Oravecz nevű, jó kiállású fiú volt a modell. Életnagyságú volt, gipszből készült. Föltartott kezében fáklya helyett zászlót tartott. Kitettük a főtérre a templom elé. Őrséget álltunk mellette, kétóránként váltottuk egymást, puska a vállon. Jó lenne tudni, hogy mi lett vele.”

„Halottak napján, mert az új kormány megalakulása miatt azt hittük, győzött a forradalom, kimentünk a temetőbe. Egész Keszthely ott volt. Én annyi boldog embert még nem láttam. Aztán jött november 4., a megtorlás, elvittek diákokat, tanárokat, mindenkit hazaküldtek, márciusig otthon voltunk.” És már megint a tanárnő ül a székben, de a szeme még mindig tizenkilenc évesen csillog, és tudom, be sem kell hunynia, hogy a lelke visszataláljon abba az októberbe és abba a boldog temetőbe.

Szuez és a sarkköri paradicsom
Tamás József (Fotók: Varga Imre)
Osztályfőnököm, Tamás József 1956 februárjában diplomázott Gödöllőn, utána Mezőlakon kapott gyakornoki állást. Azt mondja, ott az események elkerülték. November negyedike után egy héttel, erre pontosan emlékszik, a menyasszonyához ment Gézaházára, a Bakonyba. Akkor fogták el az oroszok. Szerencsém volt – mondja –, valamit beszéltem oroszul is, így nem bántottak. Persze ehhez az orosztudáshoz kellett az is, hogy a háború alatt három „ruszkit” szállásoltak be hozzájuk, tőlük tanulták nagybátyjával együtt a nyelvet. A Petőfi Körről korábban tudomást szerzett, és október 23. után rádión, amit szintén az oroszoktól vett, követte a híreket. Az első napokban vidéken nem történt semmi, bár Mezőlakon nagy volt a rendetlenség, mert a mezőlakiak minden kidobáltak a pártirodából. Vasvillával persze. Dolgoztak az emberek a nyakig érő sárban, és akkor is, amikor november 4-én beállítottak a tankok.

Gézaházára vonattal ment, az erdőben fogták el egy talált puska miatt. Az orosz parancsnokságon elmagyarázta, hogy semmi köze a fegyverhez, és amikor arról érdeklődtek tőle, hogy „Itt van-e Szuez?”, rávágta: „Itt!” Az éjszakát egy turistaházban töltötték, de az oroszok itt is megjelentek, ittak, a vendégház ebédlőjét szétverték és menyasszonya munkatársnőjét keresték, a Marit. „De Mari kiszökött a házból és az éjszakát a kéményhez lapulva töltötte – meséli a tanár úr –, mindenkinek őt kellett keresni, nekem is, még egy puskát is adtak. Annyi volt az orosz az erdőben, hogy Veszprémvarsány felé menet úgy éreztem, sorfal között megyek Pápára.”

Tamás József Bíró István történetét is elmesélte, aki sokáig levelezett egy finn lánnyal, és úgy gondolta, hogy a forradalom után kimegy hozzá. A határon azonban meglőtték, így sebesülten Ausztriába, majd Olaszországba került. A kórházba ellátogatott az olasz köztársasági elnök felesége, aki szimpatikusnak találta a fiatalembert. Így amikor Bíró István megtudta, hogy Finnország nem fogad be menekülteket, telefonon valahogy elérte és a segítségét kérte. Meg is kapta, akárcsak egy hét múlva az olasz állampolgárságot. A finn lányt elvette, a sarkkörön túl telepedett le, ahol egy mezőgazdasági intézmény vezetője lett. Ott tanította meg a finneknek, hogyan kell paradicsomot termeszteni.

Apám nyolcéves volt és sok mindent nem értett még az életből. De a tankokra, sok tank volt, emlékszik. Forgott az egyik lövegtornya, csikorgott. És a börtön mögötti utcában nagy tűz égett, mintha könyveket égettek volna. Öreganyámhoz ment a városba, aki a Csemegében dolgozott. A tankok mellett mentek haza. Csak a kapuban engedték el a kezét. Fájt. Otthon a Szabad Európát hallgatták, és Cseke Lászlót, aki a híreket mondta, meg hogy kinek sikerült átjutni a határon. A nővére és a nagyanyja, aki Bécsben született, Nyugatra készült, a rokonok minden vonatnál várták őket hetekig. Az öregapja nem akart menni, nem tudta, mi lesz az új házzal. Így a család maradt, szegény öreg meg 1958-ban a mennybe disszidált. De apámban benne maradt a mehetnék. Évekkel később anyám nagybátyja, aki ’56-ban emigrált, hívta Hollandiába, de utazás helyett szekrénysort kellett venni, ami hónapokig porosodott a padláson. Ezt csak kamaszfejjel tudtam meg, és akkor értettem meg, hogy miért nem szerettem soha azt a ronda bútort.