Három év az NDK-ban

–  Kalandvágyból ment az NDK-ba dolgozni?

–  Azért ennél összetettebb volt a motivációm.

–  Azaz?

–  A történet azzal indult, hogy 1968 februárjában akkori osztályfőnökünk az egri Dobó István Gimnázium és Szakközépiskolában – egyébként az 1936-os berlini olimpián a vívóválogatott tagja volt – közölte velünk, egy nemrégiben kötött államközi szerződés alapján három évre a Német Demokratikus Köztársaságba lehet menni dolgozni. Nos, ő azt mondta, fiúk, ez egy másik ország, más kultúra, meg lehet a német nyelvet tanulni, embereket megismerni, így annak, aki nem akar érettségi után egyetemre-főiskolára menni, mindenképpen érdemes belevágni. Vonzó volt az is, hogy az ember vehetett egy MZ motorkerékpárt.

–  És mi volt még, ami erre az útra vitte?

–  Édesapám a háború végén amerikai hadifogságba esett, s rengeteget mesélt az osztrákokról és a németekről, arról az alaposságról és precizitásról, ami ma is annyira jellemző rájuk. Ugyancsak sokat nyomtak a latban az egykori Budapesti Nemzetközi Vásáron látott német termékek, de leginkább a motorok és a gépkocsik. Egy, már kint dolgozó ismerősöm beszámolói is ösztönzőleg hatottak az ottani lányokról.

–  Tehát jelentkezett…

–  Igen. A szerződés aláírása előtt volt egy sor erkölcsi és orvosi vizsgálat. Akadt egy falumbéli fiatalember, aki tett valami, igazából súlytalan dolgot, ami miatt lehúzták a nevét a listáról.

–  Mikor indultak?

–  Pontosan emlékszem, 1968. október 17-én. Az első csoport, és mi, a másodikak voltunk az igazi „hősök”, az utánunk következőknek már könnyű dolguk volt. Akkortájt történtek a „sajnálatos csehszlovákiai események” és annak nyomán a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása, aminek következtében minket az éj leple alatt „csempésztek” át Csehszlovákián.

–  Beszélt valamennyire németül?

–  Alig. A Heves Megyei Tanács indított ugyan egy gyorstalpaló tanfolyamot, de az nem sokat ért.

–  Hová kerültek?

–  A szászországi Karl-Marx-Stadtba, azaz a régi Chemnitzbe.
A szálláshelyünk egy tizennégy emeletes magasházban (Hochhaus) huszonhat négyzetméteres garzonlakás volt, és négyen éltünk benne, de voltak szerencsésebbek, akik egy új lakótelepen, már háromszobás lakásban kaptak elhelyezést hatan. Rögtön az első napon elmentünk sétálni, s szembejött velünk két lány, egy barátom, Lajos az egyiket megszólította, később ő lett a felesége.

–  Mi volt az ön munkája?

–  A kötőgépgyárba (Strickmaschinenbau) kerültem radiálfúróra. Ez a TEXTIMA-tröszthöz tartozó üzem akkoriban jól menő cégnek számított, számos országba exportálta a termékeit. A fizetésem ötszázötven márka lett, és már akkor ötnapos munkahétben dolgoztunk, ha nagyon ráhajtottunk, akár nyolcszázötven márka is bekerült a borítékba. Egy 0,33-as sör negyvennyolc, egy kávé harminc pfennigbe került, egy rántott szelet körettel három márka ötvenbe – jól éltünk, kár lenne tagadni. Az államközi szerződés szerint három esztendőt lehetett dolgozni, ezt kivételes esetben egyszer lehetett hosszabbítani. Fontos megjegyezni, végig figyeltek minket. Egyszer valaki megkérdezett egy idősebb német kollégát, mikor volt jobb, Hitler vagy Ulbricht alatt – két hét múlva hazaküldték a túl kíváncsi illetőt.

–  Barátsággal fogadták önöket a németek?

–  Tartózkodóan, de azért egy-két hónap után már befogadtak minket. Ennek ellenére akadt olyan is, akivel a munkaügyeken túl három esztendő alatt sem sikerült közelebbi kapcsolatba kerülni.

–  Mit hozott haza a sok élményen kívül?

–  Például egy MZ motorkerékpárt. A gyári mintaboltban, Zschopauban 2850 márkáért jutottam hozzá az álmomhoz 1969 áprilisában. Az összehasonlítás miatt nem árt tudni, hogy akkor egy Trabant négyezer-ötszáz, egy Wartburg pedig nyolcezer márkába került… Fényképezőgépet, fotólabort és sok mást is hoztam. Életem legszebb három évét töltöttem az NDK-ban, ezért egy percig sem sajnálom, hogy kimentem. Végigjártuk az ország jelentősebb városait, a világhírű múzeumokat, nyaraltunk a tengernél, olyan helyeken, ahová akkoriban csak kevés magyar fiatal juthatott el. Fiatalok voltunk, csodálatos volt.