Hadijelvényünk, a kereszt

Erdő Péter: Szent II. János Pál pápa azt mondta: Az egyház útja az ember. Amilyen az ember, olyan módon kell a küldetésünket teljesíteni (Fotó: Varga Imre)

– Bíboros úr, arra kérjük, kalauzoljon, vezessen végig minket a keresztúton. Mit kell megértenünk, pontosan látnunk, és egyáltalán, mit jelent számunkra ma a kereszt?

– Nagyböjt utolsó napjaiban, illetve húsvétkor úgy tudunk igazán ünnepelni, ha Krisztus tanítványainak a szemével kísérjük végig az eseményeket.

– Honnan tudjuk pontosan, ők mit éltek át?

– Egyrészt az Újszövetség könyveiből, másrészt az ősegyház életét dokumentáló egyéb mozzanatokból, a hagyományból. És tudjuk abból a kulturális és vallási környezetből is, melyben az egész eseménysor lejátszódott. Tehát nem arról van szó, hogy valaki meghalt, s aztán kialakult a környezetében az a csodálatos felismerés, hogy feltámadt a halottak közül. Ez önmagában még nem magyarázná, hogy kirobbant a tanítványokban a hit, és egy olyan vallás keletkezett, mely aztán eljutott a Föld végső határáig. Arról van szó, hogy felismerték: Jézus a Krisztus. Isten a föltámadással igazolta azt a názáretinek nevezett férfit, akit ők ismertek, sőt, követtek, s noha római módra, megszégyenítően és nyilvánosan kivégezték, mégis ő a Messiás.

– Mi kellett ehhez a felismeréshez?

– Először is ennek a fogalomnak az ismerete. Nem véletlenül mondja Szent Pál húsz évvel a történtek után, hogy ez a pogányoknak ostobaság. Mert mi az, hogy Messiás? Aki nem várta őt, annak először is meg kellett magyarázni, mit jelent ez a zsidóság számára, majd azt, hogy a valódi Szabadító ezek szerint nemcsak egy népet szabadított fel, s nemcsak a politikai elnyomás alól, hanem az egész emberiséget. Mitől mentett meg? A bűntől, annak minden következményétől, így magától a haláltól is. Ettől kezdve az evangélium üzenete erőt ad. A húsvéti hit ennek a megértését jelenti, hiszen akkor mindennek számomra is jelentősége van, a halál után én is feltámadhatok, ha Krisztushoz kapcsolódom. Az örök boldogság reménye ez.

– A feltámadás előtt azonban ott van a kereszt és a szenvedés. Miért?

– Valóban. Ezért mondja ugyancsak Szent Pál, hogy ez botrány. A győzelmes, szabadító király, akit maga Isten küldött, hogyan lehet vesztesként közszemlére kitéve? Úgy, hogy a valódi harc nem ezen a Földön zárul, az Isten és az ember párbeszéde túlmutat az emberi élet keretein, sőt, a történelmen is. Akkor viszont a Jézushoz kapcsolódó embernek, illetve közösségnek egészen váratlan és mindennél hatalmasabb reménység jelenik meg az életében. Kétségtelen, ott van a kérdés: miért kellett ehhez a szenvedés? Ez azonban Isten titka, de ha úgy tetszik, éppen ez az igazolás, amelyet a nagypénteki liturgiában himnuszként énekel az egyház: királyi zászló jár elöl, keresztfa titka tündököl, melyen az élet halni szállt, legyőzte holta a halált. Ez a hadijelvény maga a kereszt. Isten ugyanis úgy akarta kimondani a végső szót, hogy mindent vállalt, ami az ember életében szenvedés lehet. Persze ami Jézus szenvedéséből hiányzik, mint például az öregkor, azt mi kiegészíthetjük testünkben, az egyház és az emberiség javára. Hiszen mi is hivatást kaptunk arra, hogy hozzá társuljunk a szeretetben, a feltámadás reményében.

– Az evangéliumban olvassuk, Krisztus azt is mondja: aki nem veszi fel keresztjét, s nem követ engem, nem lehet a tanítványom. Hogyan lehetséges ez?

– Ez olyan összefüggésben hangzik el, hogy Jézus megjövendöli a saját szenvedését, és Szent Péter megpróbálja minderről lebeszélni. Erre válaszolja, s mondja a tanítványoknak: félreértitek az egészet. Vállalni kell a szenvedést – ami nem azt jelenti, hogy önmagában is érték lenne, hanem csak akkor, ha a másik ember és az Isten iránti szeretet fejeződik ki általa. Innentől kezdve a mai ember számára mindez rendkívül erős üzenetet jelent: nem a fizikai kényelmetlenség, nem a fáradság vagy akár a fájdalom a legnagyobb rossz a világon, s tudni kell, az ember nemcsak a pillanatnyi jó közérzet kedvéért él, hanem örök hivatása van. Vagyis egy nagyobb összefüggésben érdemes látni az életünk mozzanatait. A szenvedésnek igenis van és lehet értelme, érdemes áldozatot hozni a másikért vagy valami nemes célért, lemondani magunkról, az önző törekvéseinkről egy nagyobb jó érdekében. Az egész értékrendünket megszólítja ez a probléma, azért, hogy meg tudjuk találni az értelmet az amúgy elkerülhetetlen szenvedésben is. Krisztus személye, példamutatása maga jelenti a választ számunkra. Ha ő az emberiség boldogságáért vállalta mindezt, nekünk, hozzá kapcsolódva, lehetőségünk van hasonló módon megélni a megpróbáltatásokat. Szoktam járni súlyos betegekhez, akiknek emberileg nézve túl sok reményük már nincs az életben. Mégis, amikor Jézusról beszélünk, felcsillan a szemük, felajánlják a szenvedésüket, így valamiféle értelmet nyer az állapotuk. Ez hatalmas élmény. Közösséget teremt.

– Krisztus háromszor esett el a kereszttel. Mit szimbolizál ez?

– A kereszt, illetve a keresztút éppen azt a feszültséget hordozza, ami lenyűgözte az első keresztényeket. Egyszerre történelmi esemény, és kaput nyit egy titokzatos valóság felé. Az, hogy Krisztus kegyetlenül megkorbácsolt vállára teszik a keresztet, melyet aztán már nem is bír vinni, kínos közelségbe hozza azt a néhány száz métert, amin végig kellett mennie a brutális kivégzés helyére. Látjuk mindebben, hogy mi is elbukhatunk, fizikai vagy lelki értelemben, van olyan teher, amit nem tudunk elviselni. De utána mégiscsak fel lehet kelni. Jézus az Atya iránti szeretet, az isteni terv iránti hűség által kapta az erőt, hogy végigmenjen ezen a borzasztó úton. Nekünk szintén lehetőségünk van arra, hogy igazodjunk a Teremtő tervéhez. Fontos szempont ez, mivel sokan, akik nem ismerik a kereszténységet, azt feltételezik, hogy mi azt állítjuk, amit helyesnek tartunk, azt már tökéletesen meg is valósítottuk. Ám korántsem leszünk hibátlan emberek attól, hogy megkeresztelkedünk vagy templomba járunk. Annyi történik, hogy onnantól kezdve az ember vállalja a küzdelmet, melyben lehetnek bukások és megtántorodások is. De a cél világos. És Isten segítsége kíséri az embert.

– Ki lehet a mi életünkben Cirenei Simon, aki átvette a keresztet Krisztustól?

– Mindannyian lehetünk. A test tagjai felelősek egymásért, arra vagyunk hivatva, hogy segítsünk másokon. Ennek a keresztény közösségben lehet komoly megtartó ereje. Természetesen a szentségi élet, a bűnbocsánat és az újrakezdés lehetősége, a kegyelmi erőt adó Eucharisztia, mindez nélkülözhetetlen segítséget jelent. Így aki ebben közreműködik, mind Cirenei Simon valahol. Az ő alakja ugyanis egy állandó hivatást is kifejez.

– Veronika kendője, a síró jeruzsálemi asszonyok, majd Szűz Mária, Jézus anyja a kereszt alatt – csodálatos képek. Mit jeleznek ezek a találkozások?

– Utóbbiban egyértelműen és tisztán megjelenik az anyai szeretet, valamint Mária különleges szerepe, hiszen ő az, aki igent mond az angyali üdvözletre, s aki később nemcsak a népszerű prófétát kíséri útján, hanem akkor is Krisztus mellett van, amikor az már szégyenteljes, sőt, veszélyes kiállás lehet. A halálig hű szeretet képe ez. A sirató asszonyok az evangéliumok leírása idején már komoly prófétai, történelmi tapasztalatot is jelentenek, hiszen ebben a gyászban már mintha benne lenne a Jeruzsálem pusztulása miatt érzett szomorúság is. A korabeli keresztények is siratták ugyanis a szent várost, amit a rómaiak leromboltak. Ez fontos elem a történetben, ami Isten szolidaritását is jelzi népével, illetve az emberiséggel. A harmadik, szintén együttérző találkozás azért olyan emlékezetes, mert már a keresztény ókortól él a meggyőződés, hogy Jézus arcának vonásai fennmaradtak – például azon a bizonyos kendőn. Természettudományos bizonyíték erre nincs, ereklyeként azonban már egészen korán tiszteltek egy, jelenleg Manopellóban lévő, kagylóselyemből készült kendőt, melyen felfedezhetők a torinói leplen lévőhöz hasonlatos, megkínzott arc vonásai. Ősi, jámbor vágy Jézus arcának meglátása, ez később a festészetben is megjelenik. Az ember szíve mélyén ott él az Istennel való személyes találkozás iránti sóvárgás.

– Mi lehet Isten szándéka azzal, hogy nem lehet úgymond konkrétabb, kézzel foghatóbb a vele való találkozás?

– Lehet, hogy Jézus arcát mi emberi, fizikai valójában nem látjuk, ám a kortársai látták. Benne a kinyilatkoztatás teljessége érkezett el, ez a kereszténység lényegi meggyőződése, általa Isten szól hozzánk. Ha látni akarjuk, rá kell tekintenünk, amit mi a tanítványok tanúságtétele nyomán tehetünk meg. Mindenesetre még mindig az emberi megnyilvánulások alapján rajzolunk magunknak képet arról, hogyan szeret bennünket az Isten. Ez szintén a húsvéti titok része: egy emberi sorson keresztül fejeződik ki az Atya emberiség iránti elköteleződése.

– Ma hogyan találkozhatunk a feltámadt Krisztussal?

– Ahogy az emmauszi tanítványok története mondja, háromféleképpen. Olvashatjuk a Bibliában, hogy a tanítványok elindultak haza, miután megtörténtek az események, készültek szomorúan visszatérni a mindennapi életükhöz. Hozzájuk szegődik azonban egy idegen, aki megmagyarázza nekik az írások értelmét, azt, hogy a jövendölések a Törvényben és a proféták írásaiban róla, Krisztusról szóltak. Vagyis mindezeknek meg kellett történnie. Magyarán: a Szentírás megvilágítja a húsvéti eseményeket. Aztán Jézus étkezés közben megtöri a kenyeret, éppen úgy, mint az utolsó vacsorán – ebben pedig a tanítványok felismerik. Találkozhatunk tehát Krisztussal az Eucharisztiában. Majd később, a közösségben is elmondják örömüket, ami számunkra is lehetőség az egyházban. Tehát Krisztussal találkozhatunk a Szentírásban, az Eucharisztiában és az egyház közösségében.

– Napjainkban azonban igen más társadalmi és emberi viszonyok között élünk. Gyorsan változik a világ. Hogyan lehet ezt az örömhírt ma továbbadni?

– Szent II. János Pál pápa azt mondta: az egyház útja az ember. Amilyen az ember, olyan módon kell a küldetésünket teljesíteni, az ember valóságát korról korra változó viszonyok között kell tisztelni és megszólítani. Ma audiovizuális korban élünk, mondják, ez visszahat magára az emberre is: nehezebben vonatkoztat el, alkot fogalmakat, vállalkozik elvont érvelésre és következtetésre, olvas végig hosszú szövegeket. Helyette szinte jelképekben, rövid jelenetekben, nagy érzelmi hatású szimbólumokban szeretünk kommunikálni, mégpedig igen gyors ütemben. Ez a világ azonban nem idegen a kereszténységtől, már a kezdet kezdetén is a szimbólumok ereje segítette a hit terjedését. Maga a kereszt is ilyen, hiszen egyrészt tényleges eszközt mutat, másrészt, ha a felső szárát kicsit kikerekítve rajzoljuk, akkor az ősi egyiptomi Nílus-kulcsot látjuk. Ami már Krisztus idejében is háromezer éve az élet jelképe volt. Ha így vesszük: a kereszt a kulcs, ami megnyitja számunkra a valódi életet. Ezt akkoriban sokan átérezték. Ma modern szimbólumok segítségével is kell beszélnünk, akár a mozgóképek nyelvén. De Jézus ennek is a mestere volt, hiszen elmondta például az irgalmas szamaritánus történetét, majd nem azzal zárta, hogy ebből az következik, ilyen és ilyen erkölcsi törvényei vannak az emberi viselkedésnek, hanem azt mondta: menj, és cselekedj hasonlóképpen! A hitünk minden emberi képességhez szól, így is kell továbbadni. Ebben minden eszköznek megvan a helye, a nyelvezet keresése örök feladat – most különösen is sürgető, egyházunk erre nagy erőket fordít. Meg kell ugyanis nyitni a hit teljes gazdagságát az emberiség előtt.

– Szomorú jelenség eközben, hogy a keresztényeket napjainkban ismét erősen üldözik a világ különböző pontjain.

– Ennek a megjövendölése is ott van az Újszövetség lapjain. Krisztus azt mondja a tanítványainak, nem lehet különb a tanítvány a mesterénél, „titeket is üldözni fognak”. Így is történt, hiszen valamilyen üldözés mindig ott volt az egyház történetében. Ma azt érezzük aggasztónak, hogy nagyon sok helyen egészen vad formában is megjelenik ez, és fontos, hogy egy test vagyunk, nem lehet megsebezni egyik tagot sem anélkül, hogy az egésznek ne fájjon. Bizony fáj, hogy valahol keresztényeket pusztán keresztény mivoltuk miatt hátrány, megkülönböztetés vagy meghurcoltatás ér. Csupán szerény emberi eszközeink vannak a segítségre, de ezekkel mindenképp élni kell. Először is: tisztában kell lenni azzal, mi történik, nem szabad elhallgatni, szóvá kell tenni. És talán van egy mélyebb üdvtörténeti üzenet is. Ritka ugyanis ma a világban, hogy csak egy keresztény felekezetet üldöznek valahol. Mintha ez a történelmi nyomás a vértanúság ökumenizmusát erősítené, a felismerést, hogy bár sok mindenről nem egyformán gondolkodunk, mégis összetartozunk. Ezt is észre kell vennünk, keresni kell mindig az idők jeleit, a nagyobb szolidaritás és az egység biztosan fontos következmény lehet.

– Hol zajlik leginkább ez az üldöztetés?

– Ha onnan indulunk ki, hány embert ölnek meg azért, mert keresztény, akkor is egy elképesztő számot kapunk. Vannak hírforrásaink, például a Fides missziós hírügynökség vagy a Hitterjesztési Kongregáció. A tömeges gyilkosságok színhelye többnyire Afrika, Ázsia és az Iszlám Állam környékén lévő területek.

– Mennyit számít, hogy a magyar kormány vállalta az üldözött keresztények megsegítésének az ügyét?

– Említettem, rendkívül fontos nyilvánosan is beszélni erről a jelenségről azért, hogy ne lehessen bármit megtenni úgy, hogy közben senki észre nem veszi. Amennyiben sikerül szélesebb körben a jelenleginél nagyobb érzékenységet kialakítani, annak lehet hatása. Ha kellő számban állnak ki az üldözöttek mellett, az általában hozzájárul a megmenekülésükhöz is akár, erre vannak történelmi példák. Úgy vélem, a nemzetközi szintű figyelemnek és az elkötelezettségnek kellene tovább erősödnie.

– Húsvét az ünnepek ünnepe, amikor Jézus Krisztus keresztre feszítését, kínszenvedését, halálát – és feltámadását ünnepeljük. Miért és hogyan születik a fájdalomból öröm és örök vigasz?

– Önmagában a szenvedés még nem üzenet, de ha az a szeretet kifejeződése Isten iránt, aki viszontszeret, hiszen feltámasztotta Krisztust, akkor az már valóban ünnep. A keresztben éppen ezért nem a halál, hanem a remény jelét látjuk. Húsvét ünnepe annyira alapvető, hogy nem lehet kiemelni egyetlen szempontot sem, ami az egészet jellemezné. A liturgiában talán mégis, ha van keresztelő húsvét előestéjén vagy éjszakáján, az a csúcspont, ami kezdettől fogva kifejezi, hogy mi is alámerülünk a halálba Krisztussal, úgy, hogy aztán vele együtt lépjünk be az örök boldogságba. Megrendítően szép, ha felnőttek is keresztelkednek, akik ezt tudatosan vállalják, s fel is készülnek erre a szövetségre. Mindenesetre egész hitünk ezen a húsvéti misztériumon alapszik. Szent Pál mondja is: ha nincs feltámadás, hiábavaló a hitünk. A keresztények kezdettől minden vasárnap Krisztus feltámadását ünnepelték. Valerianus császár üldözése idején Dionüsziosz, az egyiptomi Alexandria püspöke, akit a hatóságok felszólítottak, ne hívja össze a gyülekezetet, ellenállt a tilalomnak, mert világosan látta, hogy az egyház nem élhet Krisztus feltámadásának ünneplése nélkül. Ma is így kell ünnepelnünk, hogy az Eucharisztia mindig megújulás legyen. A kereszt jele védelmez, megóv bennünket, ez nem mágia, hanem azt jelenti, hogy ha Krisztus segítségét kérjük ezzel a jellel, akkor az Ő megváltó áldozatából szeretnénk részesülni. Ez a feltámadás.