Gyertyaláng az elhunyt szerettekért

Meg is válaszolta saját felvetését: a szentek bizonyosan nem szorulnak rá a mi magasztalásunkra. Viszont, a mi hasznunk, ha „róluk megemlékezve, tiszteljük őket”.

Krisztus ugyanis ígérete szerint „átalakítja gyarló testünket, és saját megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá, erre kell vágyódnunk teljes igyekezettel és biztos reménnyel”. Az ezredéves tanítás szerint ezért van óriási szükségünk a szentek közbenjárására, hogy „amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten ajándékba adja meg nekünk”.

Amikor az apát erről értekezett, már évszázadok óta november elsején ünnepelte az egyház mindenszentek napját. Ahogy számos keresztény jeles nap, korábban ez is pogány alapokra épült, és így kapott új értelmet. A kelták Samhainkor az új esztendőt köszöntötték, hiedelmeik szerint az előző évben elhunytak lelkei ezen az éjszakán vándoroltak át a túlvilágra, megzavarva az élők nyugalmát. A keresztény közösségek azonban, nagyjából a hetedik századtól, ekkor, illetve a római Feralia-emléknaphoz kapcsolódóan kezdték el ünnepelni az eltávozott katolikus szenteket.

Emléknapnak III. Gergely pápa tette meg, de egyetemes ünneppé csak később, IV. Gergely pápa idején, 835-ben lett, és ekkor került november első napjára. Ezzel együtt Jámbor Lajos császár az egész Frank Birodalomban hivatalosan is elismertette. A hagyomány szerint aztán VI. León bizánci uralkodó terjesztette ki az ünnep hatályát a vértanúkról minden szentre. A latin elnevezés ennek megfelelően ez lett: Festum Omnium Sanctorum, azaz minden szentek ünnepe. A katolikus és az ortodox keresztény egyházak ünnepe Magyarországon 2000-től újra munkaszüneti nap.

A tartalom tehát hosszú évszázadok óta változatlan, ennek lényegére Ferenc pápa egyik szentbeszédében világított rá, amikor úgy fogalmazott, „Krisztus vére tett bennünket igazzá, és nyitotta ki az égbolt kapuit előttünk.” Úgy fogalmazott, ha azon testvéreinkre gondolunk, akik már a mennyországban vannak, tudjuk, hogy ez azért van, mert Krisztus vére tisztára mosta ruhájukat. Ez a mi reménységünk is. Ha életünk során Krisztussal haladunk, nem fogunk csalatkozni.

E mondatokkal a pápa a Jelenések könyvére is utalt, amely az égbe jutott szenteket minden népből és törzsből származó, fehér ruhába öltözött, megszámlálhatatlan seregként írja le. Ők azok, akik kezükben pálmaággal, hangosan dicsérik az Istent, s akik a „nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében”.

Míg az egyház tanítása szerint mindenszentek a megdicsőült egyház, addig november másodika halottak napja, a szenvedő egyház ünnepe. Több mint ezer év óta november 2-án az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért imádkoznak a keresztények. Ezen a napon sokan gyertyát, mécsest gyújtanak szeretteik emlékére, és felkeresik a temetőkben hozzátartozóik sírját. Hazánkban ez az ünnep fokozatosan vált a katolikusból általános, a felekezetektől független nappá. A reformáció több egyháza is elfogadta, az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerték. Az evangélikusok mindenszenteket és a halottak napját is megtartják, ugyanabban az időpontban, mint a római katolikusok, bár nem tartozik a fő ünnepeik közé.

A reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az elhunytakról. Ezen a napon tehát a nekünk fontosak emlékének adózunk, értük imádkozunk, a feltámadás és az örök élet hitével. A régi babona szerint azért gyújtunk nekik gyertyát, hogy bolyongó lelkük visszataláljon nyughelyükre. Ám ahogy a szentek dicsérete is sokkal inkább a dicsérők számára fontos, úgy az örök fényességet jelképező láng az itthon maradottaknak is valódi vigaszt nyújthat.