Belföld

Felmenő rendszerben lehet hálapénzmentes kultúrát kialakítani

Ónodi-Szűcs Zoltán: Nagyot léptünk előre, de olyan sokáig ismételgettük a bérproblémákat, hogy most nem hisszük el a valóságot

Nem egy olyan nyugat-európai ország van, ahol kevesebb orvossal látják el az egészségügyet, mint nálunk. Annyi a különbség, hogy ezeken a területeken vannak egyetemi végzettségű szakdolgozók, akik olyan feladatokat végeznek el, ami nálunk orvosi diplomához kötött – mondta lapunknak Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyért felelős államtitkár, aki Magyarországon is ebbe az irányba tolná el az ellátási rendet. A kórházakkal kapcsolatban megjegyezte, „mindenki tudja, hogy cselekedni kell”, ám ehhez olyan lépéseket kellene megtenni az intézményekben, amelyek „nem mindenki számára kellemesek”.

Ónodi-Szűcs Zoltán 20161223
A kórházi kancelláriát meghekkelték – mondta az államtitkár (Fotó: MH)

– Igen sűrű év zárult le…

– Ismeri a viccet? Hány fekvőtámaszt tud megcsinálni Chuck Norris? Az összeset!

– Chuck Norrisnak érzi magát?

– Nem! De annak örülök, hogy átestünk a tűzkeresztségeken, és még állunk. Sokan azt mondták, hogy ne vállaljunk fel semmilyen változtatást, mert az a biztos. A tanácsokat nem fogadtam meg, sok érzékeny problémába álltunk bele, ezek után pedig úgy érzem, mindenki kezdi megérteni, miért küzdünk. Nagyon fontos, hogy nem hagytuk magunkat kiszorítani a beteg mellől. Az éppen aktuális politikai ellenfél általában azt játssza, hogy a beteg mellé áll, és úgy tesz, mint aki az ő érdekében áll ki a döntéshozókkal szemben. Ezt az emberek gyakran el is hiszik. Az elmúlt egy év viszont éppen azért volt eredményes, mert ezúttal az ellenfeleinknek ez nem sikerült.

– Miből szűrte ezt le?

– Például abból, hogy még mindig az államtitkárság élén állok. Természetesen könnyebb lett volna, ha nem piszkálok bele semmilyen ügybe, ami évtizedek óta feszíti a rendszert. Fontos látni azt is, hogy jelenleg nincs olyan probléma, ami a Fidesz-kormány alatt jött volna létre. Ellenben az idők során erős hálózatok alakultak ki az ellátórendszerben – kezdve a háziorvosi rendszertől a kórházi ellátásig –, és ezek meg is merevedtek. Egy olyan korban, amikor változik a lakosság összetétele, fejlődik a technológia és a gyógyítás minden szegmense, mi egy elavult, húsz-huszonöt évvel ezelőtti struktúrához és felfogáshoz ragaszkodunk. Ezen borzasztó nehéz változtatni, rengeteg apró ügyet kell végigcsatázni, hogy lépésenként változzon a helyzet. A fejszés módszerben pedig nem hiszek, nem működik.

– Azt mondta, érzékeny problémákhoz nyúlt hozzá az év során. Mire gondol?

– A budapesti kórházi ellátás átszervezését mindenképpen ide sorolnám. Biztosan emlékeznek az emberek a Péterfy Sándor utcai kórházból indult tüntetésekre vagy a János-kórház melletti szimpátiaakciókra. A változtatások viszont valóban arról szólnak, hogy a fővárosi intézmények is megkapják azt, amit a vidéki kórházak, amelyekben ötszázmilliárd forintért fejlesztettünk. Ehhez viszont érteni kell azt is, hogy nem tudunk 3D-nyomtatóval egyik napról a másikra kórházakat felhúzni. Egyébként izgalmas időszak elé nézünk, hiszen minden alkalommal, amikor változik valami és költözni kell, az felkavarja az indulatokat.

– Az indulatoknál maradva, sok cikk jelent meg az utóbbi időben arról, hogy a kórházigazgatók csak felsőbb engedéllyel és ellenőrzéssel nyilatkozhatnak, de a saját dolgozói­kat is korlátozzák ebben. Így van?

– Nemcsak most, mindig is volt rendje annak, hogyan kell nyilatkoznia egy kórházigazgatónak. Voltam én is a GYEMSZI-nél és az ÁEEK-nél, és még ha nehéz is elhinni, a cikkeimet és nyilatkozataimat a megjelenés előtt akkor is egyeztettem. Ez nem újdonság. Az más kérdés, hogy valaki nem tud azzal azonosulni, hogy intézményvezetőként, szakemberként, és nem magánemberként kell viselkednie. Egyetlen multinacionális cégnél sem lenne lehetséges, hogy valamelyik leányvállalat munkatársa úgy nyilatkozzon, hogy az ne ment volna végig a felsőbb szintek kontrollján. Érzékeltem, hogy ezt a kérdést felizzították, de biztos vagyok abban, hogy az Emminek sem érdeke, hogy a lakosságot érintő problémák és kérdések megválaszolatlanok maradjanak.

– Beszélt arról, hogy úgy érzi, nem szorultak ki a betegek mellől. Mi a helyzet a kórházigazgatókkal, milyen a kapcsolata velük?

– Hogyha ezt az évet nézem, a kórházi kancelláriát meghekkelték, ezt kár lenne véka alá rejteni. Hangsúlyozom, nem azzal volt a gond, hogy kifogásokkal éltek, inkább azzal, néhányan azt várták tőlem, hogy a kórházi szektorból keressek szövetségeseket a rendszer kialakításához. Ez ahhoz lett volna hasonló, mintha a bankadó bevezetéséhez a bankszövetségtől kértük volna a módszertan kidolgozását. Lehet, hogy a rendszer kidolgozásakor technikai hibát vétettem, elképzelhető, hogy előbb kellett volna megállapodnom tíz kancellárral, majd ezt tényként közölni a kórházigazgatókkal. Ellenben úgy döntöttem, hogy előbb az elveket fogadtatom el a kórházszövetséggel, itt csúszott el a kérdés. A célok viszont nem változtak, kell egy nagyon erős ellátásszervező rendszer. Ezt pedig senki nem vitatja. Az egyszerűbb megoldás helyett viszont most egy hosszabb, nehézkesebb úton indulunk el.

– Éppen az idei hetvenmilliárdos kórház-konszolidáció kapcsán maguk a kórházigazgatók fogalmazták meg, hogy nem elég a pénz, rendszerszintű változás kell, hogy ne termelődjenek újra az adósságok. Hogyan képzeli el jelenleg az ide vezető utat, ha a kancellária tervét elnapolták?

– Megint azt a játékot kezdtük el, hogy olyan döntéseket kellene meghozni az intézményekben, amelyek nem mindenki számára kellemesek. Mindenki tudja, hogy cselekedni kell, azzal viszont senki nem akar szembesülni, hogy ehhez olyan lépéseket is meg kell tenni, amelyek adott esetben egy kórház vezetőjének a renoméját, népszerűségét csökkentik a dolgozói körében. Tehát tiszteletben tartva, hogy az intézményvezetőnek az alkalmazottaival szemben is lojálisnak kell lennie, mégiscsak azt kellene képviselnie, ami az ágazatnak is érdeke. A munkavállalók helyzetéért pedig elsősorban a kamaráknak és a szakszervezeteknek kell küzdeniük.

– Maradva a témánál, a béremelések kérdésében idén született megállapodás, amely több mint kilencvenezer dolgozót érint. Az egészségügyi kollektív szerződésről azonban folynak a tárgyalások az érdekvédőkkel, még nem zárult le a folyamat. Mikorra várható végleges lezárás?

– Valóban, az idei év nagy vívmánya az új szakdolgozói bértábla, amelyben széthúztuk a bérsorokat, tehát mindenki a képzettségének és a munkában eltöltött éveinek megfelelően kapja a fizetését. A tárca álláspontja az, hogy a minimál-béremelést követően is szeretnénk ezeket az értékarányokat megtartani, hiszen végre vannak perspektívák az egészségügyben: ha többet dolgozom, többet tanulok, többet is keresek vele. A Nemzetgazdasági Minisztériummal zajlanak a tárgyalások, hogy meglegyen a forrás ahhoz, hogy ezek a szintek ne csússzanak újra össze.

– A kollektív szerződés részeként elkezdtek tárgyalni az ágazatban dolgozó, ám nem egészségügyi, hanem műszaki dolgozók béremeléséről is. Mikorra lesz ennek eredménye?

– A kérdés összesen huszonhatezer dolgozót érint, közülük legalább tizenhétezer minimálbérért dolgozik vagy garantált bérminimumot kap. A minimálbér-emelés számukra a megoldás egy részét jelenti, így pedig tízezer fő alá szűkül azoknak a száma, akiknek egyéni megoldást kell találni a bérrendezésére. Ez viszont nagyrészt a kórházigazgatók feladata lesz, mivel nem tudunk minden esethez külön jogszabályi lábat rendelni. A teljes folyamatot szeretném minél hamarabb lezárni, de attól tartok, hogy a tárgyalópartnereimnek az az érdekük, hogy ez minél tovább tartson. Ám a helyzet mindenképpen jobb annál, mint hogy a tárgyalóasztal helyett az utcán beszélgessünk. A baj csak az, hogy a másik oldalon többen nem voltak hajlandók egy asztalhoz leülni. Azt tapasztaltam olykor, hogy az egyes érdekvédők néha nagyobb ellentétben voltak egymással, mint velem, nem tudtak egységbe kovácsolódni. Ez pedig tökéletes lenyomata annak, hogy mennyi ellentmondással küzd ma Magyarországon a rendszer.

– Milyen visszajelzéseket kap a már elindult béremelésekről?

– Nagyrészt pozitívak a visszhan­gok. Éppen valamelyik nap olvastam arról, hogy egy egészségügyi elemző úgy nyilatkozott, mintha nem akarná elhinni a számokat, pedig azok valósak. Például a szakorvosok esetében, akik összességében két ütemben több mint kétszázezer forintos alapbéremelést kapnak. Félre ne értse, nem gondolom azt, hogy ez elég, és hogy most hátradőlhetünk. Ennek ellenére azt tapasztalom, hogy olyan so­káig ismételgettük a bérproblémákat, hogy most nem hisszük el a valóságot. Nagyot léptünk előre, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy még ez sem enged kilépni bennünket a bér- és humánerőforrás-krízis, valamint hálapénz háromszögből.

– Utóbbira mi a megoldása?

– A paraszolvenciát nem lehet jogszabályokkal megszüntetni. Aki hozzá van szokva az ilyenformán befolyó többletbevételéhez, azt nem fogom tudni rávenni arra, hogy kevesebből gazdálkodjon. A fekete pénzzel pedig a fehér pénz nem tud versenyezni, mert sokkal drágább. A hálapénz mint alternatív ösztönző nem segítség az ágazatnak, sőt, megrontója mindennek, amiben szeretnénk változást elérni. Logikus, hiszen ha én valakit rá akarok venni arra, hogy csináljon meg valamit két forintért, ő viszont máshonnan kap hármat, akkor miért választaná az általam felkínált utat? Erre megoldás az lehet, ha felmenő rendszerben alakítjuk ki a hálapénzmentes kultúrát. Ilyen már létezik is, a rezidensösztöndíj-rendszer, amelyben vállalják a résztvevők, hogy nem fogadnak el hálapénzt. Tehát az újonnan belépőknek adunk olyan béreket és körülményeket, hogy ne akarjanak paraszolvenciából élni.

– Említette az orvos- és szakdolgozóhiányt is, egy korábbi interjújában pedig azt mondta, hogy nincsen akkora hiány belőlük, mint ahogyan azt sugallja a közvélemény, a gondot inkább az okozza, hogy vidék és főváros között rossz az eloszlás, inkább utóbbi felé húznak a munkavállalók. Kifejtené ezt?

– Nem egy olyan nyugat-európai ország van, ahol kevesebb orvossal látják el az egészségügyet, mint nálunk. Annyi a különbség, hogy ezeken a területeken vannak olyan egyetemi végzettségű szakdolgozók, akik olyan feladatokat végeznek el, ami nálunk orvosi diplomához kötött. Huszonhét éve van Magyarországon diplomásápoló-képzés, ám nincs hozzárendelve egyetlen olyan kompetencia sem, amit ne végezhetne el egy középiskolát végzett szakdolgozó is. Az az átrendeződés, amely ezen a területen nyugaton már lezajlott, nálunk el sem kezdődött. Az alapellátás például tipikusan ilyen terület lehet, a változtatás viszont azért lesz nehéz, mert meg kell értetni majd a háziorvosokkal, hogy nem a kezüket akarjuk megkötni, hanem a terheiket csökkenteni. Muszáj ebből eredményt kovácsolni, hiszen a lakosság öregedése és a krónikus ellátásra való igény növekedése miatt a mindenkori kormányzat erre rá fog szorulni. A tanulmányok szerint a diplomás szakdolgozói gárda a krónikus ellátásból fakadó terhek nyolcvan százalékát át tudná venni. Ehhez kapcsolódik az a még ránk váró feladat is, hogy a háziorvosok – szakvégzettség megléte mellett – olyan vizsgálatokat is elvégezhessenek a beteget az alapellátás szintjén tartva, ami egyébként beutalásköteles lenne. Ebben egyébként a már bevezetés előtt álló EESZT (Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér) is nagy segítséget fog nyújtani.

– Milyen formában?

– A rendszer bevezetése mindenképpen eszköz lesz arra, hogy tisztábban lehessen látni, hogyan is zajlik pontosan a betegellátás. Jelenleg rengeteg kompetencia az orvoshoz kötött, aminek az oka az, hogy így tud érintkezni a beteggel, így pedig paraszolvenciához is jut. Az EESZT olyan formában változtat majd ezen, hogy például egy recept megírásához nem kell majd találkozni a kezelőorvossal, nem kell várakozni a rendelőben, mivel az e-recept formájában el lehet majd érni. Így pedig, ha felismerjük és megfelelően pótoljuk azokat a helyzeteket, amikor nem szükséges egy rendelőbe beülni vagy egy kórházba bemenni, akkor lehet, hogy kevesebb beteg lesz. Vagy ha a szakellátás hajlandó lenne néhány privilégiumot átadni az alapellátásnak, ők pedig ugyanígy kiadnának a kezükből feladatokat az egyetemet végzett ápolóiknak, lehet, hogy nem lenne ekkora a szakemberhiány. Az EESZT sok olyan kérdést vet majd fel, amelyet most már nem lehet kikerülni, beszélni kell róla.

– Mi lesz a jövő év legfőbb fela-data?

– Elsősorban a betegbiztonság. Az uniós projektek kiírásaiból is jól látszik majd, hogy házon belül is ez a kérdés a fejünkben a legelső helyre került. A másik nagy feladat a humánerőforrás-krízis kezelése lesz. Ahogy már említettem, el kell indulni az egyetemet végzett szakdolgozók irányába, különben nem fogunk tudni megbirkózni a krónikus betegek ellátásával. Illetve van még egy feladat: meg kell akadályoznom azt is, hogy a politika különböző szereplői rövid távú céljaik érdekében riogassák az embereket. Ez a legnehezebb része a munkámnak.