Belföld
„Az ő halála mindenki élete lett”
Krisztus feltámadásának örömhíre hatja át mindenszentek ünnepét a hívő keresztények, valamint a földi, „küzdő egyház” számára
A halottak tisztelete ősi cselekedet, a mi kultúránkban ilyenkor szokás felkeresni szeretteink sírját, virágot és mécsest elhelyezni rajta (Fotó: Hegedüs Róbert)
„Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen, és én feltámasztom őt az utolsó napon” – mondja Jézus János evangélista szerint, biztatásul tanítványainak, illetve kétezer esztendő elmúltával valamennyiünknek. A keresztény tanítás alaptétele ugyanis, hogy az emberi élet nem ér véget a halállal, feltámadásával Isten fia mindenki számára megnyitotta az üdvözülés lehetőségét.
November 1-jén azokat ünnepli az egyház, akik biztosan éltek ezzel a lehetőséggel. Vagyis az összes szentet, valamennyi megdicsőült lelket, akikről sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Mindenszentek a kötelező egyházi ünnepek közé tartozik, ezért a hívek számára előírás a szentmisén való részvétel.
A püspöki konferencia lapunknak is elküldött tájékoztatója felidézi: keleten már 380-ban megülték, minden vértanúról megemlékezve. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápa révén került be, aki – miután megkapta a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont – 609. május 13-án Mária és az Összes Vértanúk tiszteletére szentelte fel. III. Gergely pápa (731–741) szélesítette az ünneplendők körét: a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét. November 1-jére IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep. Ezen a napon a már mennybe jutott, illetve üdvözült hívek közösségének, a diadalmas egyháznak a közbenjárását kéri a földön élő lelkeket egybefogó, küzdő egyház.
Másnap, halottak napján aztán a katolikusok ünnepélyesen megemlékeznek valamennyi elhunytról, különösen is a tisztulás állapotában levő, szenvedő lelkekről. A halottak tisztelete ősi cselekedetét, amelynek minden nép a maga módján tesz eleget, ilyenkor szokás meglátogatni szeretteink sírját, s virágot és mécsest elhelyezni rajta.
Az egyház a kezdetektől fogva imádkozik az elhunytakért, de csak Szent Odilo clunyi apát kezdeményezésére lett ünnep a tizedik században, majd terjedt el szélesebb körben. Szent Ambrus püspök, testvére haláláról elmélkedve így foglalta össze a keresztény tanítást: „Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.”