Belföld
Az alapítók nem akartak alkut kötni
Bíró Zoltán: Soros György azt mondta, hogy szeretné anyagilag támogatni az MDF-et, és mi éppenséggel rá is szorultunk volna erre

Bíró Zoltán emlékeit is ebbe a sorba kell állítani, annál is inkább, mert a rendszerváltozás legnehezebb, egyben legmozgalmasabb időszakában ő volt az MDF ügyvezető elnöke. Most a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) főigazgatója.
- Huszonöt évvel ezelőtt ekkor már reményteli hangulatban volt a társadalom, hiszen átlépett az mindig is álságosnak tekintett népköztársaságból az igazi köztársaságba. Ön viszont nem várta meg ezt a diadalt, a köztársaság kikiáltása előtt két nappal lemondott a Magyar Demokrata Fórum ügyvezető elnöki posztjáról. Miért? Hiszen az MDF volt a rendszerváltozás legfőbb ereje.
- Lemondtam, mert féltettem az MDF esélyeit az első szabad parlamenti választásokon. Csurka Istvánt, Csoóri Sándort és engem is antiszemitizmussal vádolt az SZDSZ, ráadásul mindenki tudta, hogy én korábban az MSZMP tagja voltam, és úgy gondoltam, hogy ezt felhasználhatják az MDF ellen a kampányban, kár lenne tehát kockáztatni ezzel a párt sikerét. Különösen úgy, hogy az SZDSZ markáns antikommunista szlogenekkel tört előre. Egy Nyugaton élő barátom itt járt Magyarországon a kampány idején, lovat akart vásárolni. Azzal hívott fel egy este, hogy Zoli, a Hortobágyon még a csikósok is SZDSZ-esek! Hát igen, sokakat megtévesztett a Tudjuk, merjük, tesszük hármas jelszava. Látod, még a csikósokat is, válaszoltam a barátomnak. Én még az egyetemről ismertem az SZDSZ prominenseit, tudtam, hogy a marxizmustól kezdve a maoizmuson át a liberalizmusig mindent kipróbáltak. És tudtam, hogy nagyjából ennyit is ér a szavuk.
- Nem lehetett volna leleplezni őket?
- Ez már az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) megalakulásánál is felvetődött, de mi, a „lakitelekiek”, vagyis az „ősfórumosok” nem tudtunk mit tenni. Az MDF tagjainak jelentős része abban a hitben élt, hogy semmi más sem fontos, csak az, hogy az ellenzék közösen mutasson erőt az MSZMP-vel szemben. Kevesen látták, hogy milyen veszélyeket rejt az SZDSZ-szel való együttműködés, és azt sem, hogy értelmetlen a szövetkezés, mert az MSZMP már a padlóra került. Nem tudtuk meggyőzni a tagságot arról sem tehát, hogy nem az MSZMP, hanem az SZDSZ a Magyar Demokrata Fórum veszélyesebb ellenfele.
- Ön ezért nem tette be a lábát az EKA, majd pedig a nemzeti kerekasztal-tárgyalásaira? Ami valljuk be, elég furcsa volt a legerősebb ellenzéki párt vezetőjétől…
- Ezt üzenetnek is szántam, mégpedig mindenkinek. Nem volt értelme annak, hogy az MDF az SZDSZ-szel, illetve más kisebb ellenzéki pártokkal összemosva politizáljon. Tartottam tőle, hogy az SZDSZ arra használja fel a kerekasztal-tárgyalásokat is, hogy fokról fokra átvegye az irányítást. Azért gondolkodtak folyton efféle akciókban, mert nem volt igazi tömegbázisuk, tehát csak alkukkal, mesterkedésekkel tudtak domináns pozícióba kerülni.
- Az MDF elnöke tehát nem járt a tárgyalásokon, de vajon milyen híreket kapott róluk?
- Az történt, amire számítani lehetett. Egy kártyaasztallá alakult az egész, különféle alkuk köttettek, és olykor a pártérdekek, sőt, a nemzeti érdekek fölé nőttek a személyesek. Eredetileg Für Lajos volt az MDF delegációvezetője a tárgyalásokon, de megfeküdte a gyomrát mindaz, ami ott folyt. Visszalépett, és ekkor javasolta a helyére Csoóri Sándor Antall Józsefet.
- A szavaiból úgy tűnik, mintha igencsak megvetné az alkukat. De miért is ne játszhatnának szerepet az alkuk egy politikai folyamatban?
- Nem az alkukkal van baj, hanem azzal, ha az egyezségek, kompromisszumok elérik a politikai, ebből kifolyólag pedig a gazdasági korrupció határát.
- Önnel vagy önökkel, a „lakiteleki alapítókkal” senki sem akart alkut kötni?
- Dehogynem. Próbálkozott velem Soros György és Mark Palmer, az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövete is. Soros azt mondta, szeretné anyagilag támogatni az MDF-et, és mi éppenséggel rá is szorultunk volna erre. Megkérdeztem tőle, mi a feltétele a támogatásnak? Mire azt mondta, felesleges az MDF és az SZDSZ önálló léte, tessék egyesülni! Én itt le is zártam a megbeszélést. Palmer pedig az elnökségi ülésünkre jött el még az Ó utcai barakkunkba. Minden nyugati állam nagykövetét igyekeztünk meghívni oda, ő volt az első a sorban. Palmer kerek perec kijelentette, hogy az SZDSZ-t támogatja, és örülne, ha szövetséget kötnénk. Hozzátette azt is, hogy az SZDSZ kampányát segíti majd. Ebédre is meghívott engem, ahová Joó Rudolffal együtt érkeztünk. Palmer mindjárt azzal a kérdéssel kezdte, hogy milyen mértékű az antiszemitizmus az országban, és hogy áll ezzel az MDF, és így tovább. Már akkor is ez ment. Különben ahányszor nyugati újságírókkal találkoztam az MDF elnökeként, ők is mindig ezzel kezdték. Sőt, már az első lakiteleki találkozó másnapján is erről beszélt Kasza László a Szabad Európa Rádióban, aztán az amerikai sajtó átvette tőle a stafétabotot. Palmer ügyvivője egyébként ott volt a legtöbb MDF-es rendezvényen, például a Jurta Színház-beli összejöveteleinken is. Neki pontosan tudnia kellett, hogy fantomokat kergetnek.
- Azt mondta, hogy az MSZMP a padlón volt már. De hiszen Grósz Károly, a párt főtitkára végig abban reménykedett, hogy ha többpártrendszer lesz Magyarországon, akkor is az MSZMP viszi majd a prímet.
- Ezt még 1988-ban gondolhatta. A következő évre, azaz 1989-re nyilván szertefoszlottak az illúziói, akkor már csak az átmentésben reménykedhettek az állampárti vezetők, mint ahogy sikerült is ez nekik a gazdaságban vagy a médiában, a közigazgatásban, a minisztériumi apparátusokban. A politikai hatalomról viszont nem álmodozhattak tovább. Persze lehet, hogy Grósz nem ébredt fel, de a legtöbb MSZMP-s prominens igen. Új stratégiát dolgoztak ki, közeledni próbáltak bizonyos ellenzéki pártokhoz, többek között az MDF-hez. Még Horn Gyula is így tett, a demokrata fórumot azonban ez hidegen hagyta, annyira eltért az eszmeisége a kommunistákétól.
- Ez Pozsgay Imre személyére, azaz a négyigenes népszavazás problémájára is igaz volt?! Mert itt éppen azzal vádolta a fórumot az SZDSZ, hogy egy kommunistát akar a köztársasági elnök székébe ültetni.
- Valóban ilyen demagóg szólamokkal jöttek elő a szabaddemokraták, jóllehet mindenki tudta, hogy Pozsgay már hosszú évek óta szemben állt az MSZMP, majd az MSZP politikai felfogásával, főként az ő demokratikus és népi, nemzeti elkötelezettsége miatt. Az ezzel járó veszélyeket és kockázatokat is vállalta. Mindenesetre Göncz Árpádnál sokkal komolyabb és fajsúlyosabb államelnök lehetett volna. Ráadásul a négyigenes népszavazással nemcsak Pozsgay Imrét kérdőjelezte meg az SZDSZ, de végső soron elérte, hogy a saját embere üljön az elnöki székbe. Mintegy kiegyensúlyozva ezzel az MDF választási győzelmét. Nagy hibának tartottam a demokrata fórum által meghirdetett népszavazási bojkottot. Mert így nem mentek el voksolni a fórum szimpatizánsai, következésképpen nem is befolyásolhatták érdemben az eredményt.
- Mi történt önnel, miután lemondott az MDF ügyvezető elnöki posztjáról 1989. október 21-én?
- Az elnökség tagja maradtam, de Antall József ügyesen felmorzsolta ezt a testületet. Csoóri Sándort a Magyarok Világszövetségéhez küldte, Für Lajosból honvédelmi minisztert csinált, Csurka Istvánt pedig sarokba szorította az „aláírásügyével”… Nekem már korábban is gyanús volt, hogy Csurka bizonyos vitákban meg sem szólalt, noha fontos kérdésekről volt szó. Miért – kérdeztem magamban. Aztán kiderült, hogy már ott lebegtették a feje fölött Damoklesz kardját. Jeszenszky Géza olyanokat mondott, hogy most járt Amerikában, és ott Csurkát antiszemitának tartják, tehát javasolja az elnökségből való kizárását. S így tovább. Csurka akkor szabadult meg ettől az egésztől, amikor ő maga nyilvánosságra hozta végre a kartonját. Ettől kezdve viszont keményen szembement Antall Józseffel.
- Azt nem tudni, hogy ön és Antall között volt-e nagyobb konfliktus, de az közismert, hogy nem jöttek ki egymással. Mi volt az oka ennek?
- Korábban nem volt semmi gond, de amikor a párt elnökeként kezdett politizálni, akkor láthatóvá vált, hogy csak ugródeszkának tekinti az MDF-et politikai karrierjében. Háttérszervezetnek, amely a politikai pályafutásához asszisztál. Rendkívül idegesítették a lakiteleki alapítók, ő nem volt köztük, inkább a pártokat járta, hogy hol juthatna fontosabb szerephez. Megjelent a kisgazdáknál, de ott nem osztottak neki olyan lapot, amilyenre vágyott, látta, hogy az MDF lesz a befutó, felénk orientálódott. Pedig érezhetően más volt az ízlése, a politikai felfogása. Mi, a régiek csapatban dolgoztunk, így is hoztuk meg a döntéseinket. Ő viszont az egyszemélyi vezetést erőltette. És úgy érezte, hogy ebben többen is gátoljuk őt, itt elsősorban Csurkára és rám gondolt.
- Mi az, amiben leginkább eltért a lakiteleki alapítók és Antall József politikai felfogása?
- Mi például semmiképp sem kötöttük volna meg a paktumot az SZDSZ-szel. Szerintünk enélkül is lehetett volna kormányozni, persze már nem olyan kényelmesen. Egyébként szóba sem került, hogy a lakitelekiek valamelyike ülne a miniszterelnöki székbe. Úgy voltunk vele, ha Antall József lett az MDF elnöke, akkor természetes, hogy ő lesz a kormányfő is. Persze rögtön kiütköztek a hibái. Teljesen magára hagyta például a gazdaságot, beleértve a privatizációs folyamatot is. Sőt, kifejezetten ellene volt a privatizáció parlamenti ellenőrzésének. A KDNP-s Pálos Tamásék egy parlamenti delegációval felkeresték az ÁPV Rt. akkori vezetését, hogy ellenőrizni szeretnék a privatizációt. Erre azt a választ kapták, hogy szó sem lehet róla, mert ez a demokrácia és a szabadpiac megkérdőjelezése lenne.
- Vajon a taxissztrájknak nevezett puccskísérlet is azért következhetett be, mert az ellenfél felismerte a kormányzó MDF leggyengébb pontjait?
- Nem lehetett nem felismerni. Nekem már a kormányzati személyek kiválasztásánál is rossz előérzetem volt. Igaz, a kabinetben nem ült egyetlen korábbi MSZMP-tag sem, Antall mindig is dicsekedett ezzel. De a szélesebb értelemben vett apparátus hemzsegett tőlük. Legyen elég Szilvásy György személyére utalnom. A rendszerváltás 1989-ben már nem azon a pályán mozgott, amin mi elindítottuk.
- Az alkotmányozó nemzetgyűlés ötletét mindenki Bíró Zoltán nevéhez köti. A legtöbben szép gondolatnak, de kivitelezhetetlen javaslatnak tartják. Mondván, hogy ki vett volna részt benne, és milyen jogi alapon hívták volna össze…
- Olyan jogi alapon, ahogy a Nemzeti Kerekasztalt is összehívták. Egy kivételes és nagyarányú politikai, gazdasági, társadalmi szerkezetváltás megengedte volna, hogy az első lépés – történetesen az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása – ne legyen „jogszerű”, de társadalmi és össznemzeti elfogadottsága okán minden jogszerűvé és legitimmé váljék, ami belőle következik. Nem volt meg az akarat, valljuk be. Az MSZMP-s Fejti György szeretett volna tárgyalni az MDF-fel még 1989 tavaszán. Én Csurkával akartam elmenni a találkozóra, és az volt a kérésünk Fejti felé, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés kérdése legyen az az alap, ahonnan elindul a megbeszélés. Kapásból rávágta, hogy arról szó sem lehet.
- Csalódottság van a hangjában. Ma hogy látja a rendszerváltozást?
- Csupán az MSZMP-vel, majd az MSZP-vel való kiegyezés volt a célja, amely megteremti a parlamenti demokrácia formális alapjait. Az apró módosítások politikája zajlott, és az előző rendszerhez képest valóban létre is jött a demokrácia formális jogrendje. Minden fél kerülte a komoly, súlyos ütközéseket. A privatizációról például szó sem esett az egyezkedésekben, de más fontos kérdésekről, például az igazságtételről sem. Ez a kettő eleve el is döntötte az ország sorsát.
- A RETÖRKI kutatásaiban is nyilvánosságot kap majd mindez?
- Persze. Épp most jelentettük meg Kahler Frigyes könyvét az igazságtétel elmaradásáról. Csak azt vállaljuk, amit tényekkel tudunk igazolni. Egyébként senki sem fékez vagy dirigál bennünket. Hagynak minket dolgozni.