Amikor eldőlt a német kérdés

Az idősebbek szeme előtt olyasféle változás lebegett negyed százada, mint ahogy Rákosi diktatúrája fordult át Kádár rendszerébe… Nem 1989. szeptember 11-én távoztak először NDK-s állampolgárok a magyar határon keresztül Ausztriába, azaz Nyugatra.

No de kezdjük az elején! A nyári Balaton volt a kettészakított német családok, rokonságok találkozóhelye, egészen a hatvanas évek közepére nyúlt vissza ez a hagyomány. Csakhogy 1989 nyarán nemcsak a Balaton volt tele úgymond keletnémet turistákkal, de éppenséggel Budapest is. Tömött vonatokon érkeztek, s jelentős részüknek már eszébe sem jutott a Balaton. Ausztria, annál inkább!

Hazafiság, ami nem működött

A keletnémet társadalom ekkorra már értesült arról, hogy Magyarország lebontotta a műszaki zárat és jelzőrendszert Ausztriával közös határán. Erről a magyar illetékesek május elején nemzetközi sajtótájékoztatót tartottak, amin ott voltak a német tévékamerák is. Persze, a nyugatnémetek…

A határt ettől még őrizte, sőt, látva a beutazó keletnémetek ezreit, fokozottan őrizte Magyarország. Csak úgy átlépni nem lehetett. Végül is több mint száz keletnémet turista valósággal „megszállta” az NSZK budapesti nagykövetségét azzal, hogy menedéket kér, mert nem hajlandó visszatérni az NDK-ba. Legfeljebb ha egyesül a két Németország… Szűrös Mátyás az Országgyűlés elnöke volt akkor. Diplomáciai pályafutása során dolgozott az NDK-ban is mint a Magyar Népköztársaság berlini nagykövete. Ő ma azt mondja, folyamatosan benne volt Kelet-Németország levegőjében a németek újraegyesítésének gondolata és vágya. A német kommunista vezetők, például a Walter Ulbricht által elképzelt és sokat hangoztatott szocialista hazafiság nem működött, ezt rendre felülírta az egyesítés gondolata.

Az akkori MDF debreceni szervezetétől származott az ötlet 1989-ben, hogy egy sajátos pikniket kellene tartani az osztrák–magyar határon Sopronpusztánál, emlékezik ma Balsai István, a Demokrata Fórum egykori prominense. A páneurópai pikniknek eredetileg az ország új keletű politikai nyitottságát, Európába való visszatérését kellett volna szimbolizálnia.

A rendezvény fővédnöke Habsburg Ottó és Pozsgay Imre lett, aki akkor az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, államminiszter volt. Szerinte a hazánkban tartózkodó NDK-turisták tudomást szereztek a tervezett rendezvényről. Szerezhettek, hiszen nem volt titok. Pozsgay Imre és Habsburg Ottó pedig megállapodtak az érintett szervezőkkel és a hatóságokkal, történjék bármi, nem lépnek fel a pikniken megjelenő keletnémetekkel szemben. Ez viszont titok volt. Méghozzá súlyos. Németh Miklós, az akkori magyar miniszterelnök másként emlékezik, mondván, közvetlenül ő adott utasítást arra a belügyminiszternek, hogy engedjék át a határon a keletnémet turistákat, itt elsősorban azokra gondolt, akik „megszállták” az NSZK budapesti nagykövetségét.

Van, aki alacsonyabbra teszi a számot, de Pozsgay Imre szerint körülbelül hétszáz-nyolcszáz keletnémet állampolgár ment át Ausztriába augusztus 19-én a páneurópai pikniken Sopronpusztánál. Moszkva hallgatott, és csendben volt az a nyolcvanezer katonája is, aki itt állomásozott Magyarországon. (Az NDK-ban huszonkét szovjet hadosztály volt ekkor, ez minimum kétszázezer embert jelentett.)

Szűrös Mátyás egyenesen Washington csillagháborús védelmi rendszeréig vezeti vissza az 1989-es eseményeket. Szerinte itt, ezen a ponton adta fel a Szovjetunió a fegyverkezési versenyt, a máltai Bush–Gorbacsov-találkozó már csak ráadás volt, ahol a politikus szerint az ellenségekből partnerek váltak. Mindeközben Moszkva kezdte leépíteni a maga világbirodalmát, visszavonult egy sor harmadik világbeli országból, ahol az úgynevezett felszabadítási mozgalmakon keresztül szerzett jelentős befolyást.

Kohl elsírta magát

Adott volt tehát az a látványosan enyhülő nemzetközi helyzet, amelyben olyan döntést hozott a magyar vezetés 1988 októberében, hogy lebontja a vasfüggönyt. Ezt először Rajkánál tette meg 1989 tavaszán egy 3,5 kilométeres szakaszon. Moszkva hallgatott. Németh Miklós több helyütt elmondta, nem sokkal korábban, 1988 decemberében járt Gorbacsovnál egy ötpontos csomaggal. A többpártrendszer bevezetése, a szovjet csapatkivonás mellett ennek része volt a vasfüggöny lebontása is. A szovjet vezető állítólag a többpártrendszer és a vasfüggöny kérdésére is valahogy úgy felelt, „ez a te felelősséged Miklós, nekem mindenhogyan megfelelő”.

A műszaki zár lebontása mellett bátorító momentum lehetett az is Pozsgay szerint, hogy 1988-ban Budapest nem adta ki azokat a „romániai” menekülteket Ceaușescunak, akiket elsősorban a Conducator brutális falurombolási akciói üldöztek át Magyarországra.

Minderről másként vélekedik Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke, aki Grósz Károlynak, az MSZMP akkori főtitkárának tanácsadója volt. Szerinte a nyugati titkosszolgálatok buzdították fel a keletnémet fiatalok tömegeit a Magyarországon át történő „disszidálásra”, arra számítva, hogy ezzel is felgyorsíthatják a szocialista blokk szétesését. Szó sem volt emberiességi gesztusról…

A magyar vezetés folyamatosan arról panaszkodott, hogy egyre nagyobb terhet jelent számára a hazánkban „ragadt” NDK-s állampolgárok elhelyezése és ellátása. Még úgy is, hogy sokat segített Kozma atya és a Máltai Szeretetszolgálat, de segítettek az egyházak, különböző intézmények, sőt egyszerű emberek is. Szűrös Mátyás szerint a bizonytalan helyzetben az NSZK és az Egyesült Államok is óvta Budapestet attól, hogy felingerelje a szovjeteket. A magyar vezetés lavírozó, tapogatózó diplomáciát folytatott.

Horn Gyula külügyminiszter – akire úgy emlékezik Pozsgay Imre, hogy korábban határozottan ellenezte a határnyitást – a piknikig az NDK-vezetéssel tárgyalt. Kelet-Berlin határozott fellépést követelt Budapesttől, amiben benne lett volna a keletnémet turisták „szervezett visszaszállítása is”. (A Stasi, a keletnémet állambiztonsági szolgálat 1984 óta irodát működtetett a magyar fővárosban, és ügynökei rendesen jelen voltak a Balatonon is.) Egy 1969-ben kötött megállapodás volt e követelések alapja, mely szerint egyik ország sem engedi tovább a másik turistáit egy harmadik államba. Csakhogy 1989 tavaszán Pozsgay Imre közbenjárásával Budapest csatlakozott a Genfi Menekültügyi Konvencióhoz. Eszerint a menekülteket nem toloncolhatta vissza abba az országba, ahonnan érkeztek… Szokatlan megoldás következett, Magyarország átmenetileg felfüggesztette az NDK-val kötött 1969-es szerződését…

A piknik után egyébként is új helyzet alakult ki. Horn Gyula augusztus végén Németh Miklóssal együtt már Bonnban járt, és közölte Kohl kancellárral, hogy Magyarország megnyitja a határt a nála „rekedt” keletnémetek előtt. Kohl állítólag könnyezett. Ez egy titkos találkozó volt, de nap­jainkra kiszivárgott, hogy Helmut Kohl Horn Gyula és Németh Miklós utazása előtt beszélt Gorbacsovval, s megkérdezte, hogy fogadja-e egyáltalán a két magyar politikust az ügyben. Ha ez így volt, akkor Kohl nyilván arra gondolhatott, hogy a kérdést – már csak súlya miatt is – magasabb szintre, talán Moszkva és Washington szintjére kellene emelni. Persze Grósz Károly is aktív volt, Thürmer Gyula szerint igyekezett elérni, hogy a probléma általános megoldása érdekében az év őszén tárgyaljon majd a magyar vezetés az NDK vezetőivel. Ezt viszont Nyers Rezső, az MSZMP elnöke lefújta…

Hamarosan eljött a Kohlnak is bejelentett határnyitás napja. Ma is titok, hogy volt-e közvetlen kapcsolat ekkor Budapest és Moszkva között az ügyben. Németh Miklós szerint a magyar vezetés szuverén döntést hozott… Azaz nem volt.

Olyan nagy szuverenitásról azért mégsem lehet beszélni. Bíró Zoltán elmondja, hogy a határnyitás előtt Horn Gyula az egyik éjjel arra kérte őt, keresse fel a hivatalában, ha lehet, most rögtön. Horn azt kérdezte Bíró Zoltántól a találkozón, hogy egyetért-e az MDF a határ megnyitásával, különösen úgy, hogy ez egyben szerződésszegést is jelent az NDK-val szemben. Az MDF egyetértett.

Vélhetnénk azt is, mivel a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai ekkor már igen előrehaladott állapotban voltak (egy héttel később, szeptember 18-án írták alá a megállapodást), a pártállami vezetés bevonta a döntésbe az ellenzéket. De vélhetnénk úgy is, hogy ez a vezetés amennyire csak lehetett, igyekezett megosztani a döntés felelősségét.

Mindenesetre a szeptember 10-ről 11-re virradó éjszakán a hazánkban tartózkodó NDK-s turisták szabadon átléphették a magyar határt Ausztria irányába. Trabantok, Wartburgok, lakókocsik, síró, megrendült emberek… Egyes számítások szerint a berlini fal lebontásáig, vagyis 1989 novemberéig ötven-százezer keletnémet polgár hagyta el Magyarországon keresztül az NDK-t. Moszkva ezúttal is hallgatott.

Grósz Károly felháborodott a határnyitáson, de felháborodott Thürmer Gyula, a tanácsadója is. Ő ma is úgy véli, Magyarország elárulta a szövetségesét, az NDK-t. Pozsgay Imre szerint a Németh Miklós által vezetett kormányban teljes volt az egyetértés a határnyitás ügyében. A pártvezetés azonban kettészakadt, ezt már Thürmer Gyula mondja. Pozsgay Imre egyébként úgy emlékszik, hogy izgatottan felhívta őt ekkoriban a nyírbátori határőrkerület parancsnoka, jelezve, hogy a szovjetek nagy sietséggel építik a térségben a műszaki határzárat és jelzőrendszert a kárpátaljai oldalon. Jó hír volt, mondja ma Pozsgay Imre, mert ezek szerint a szovjetek magukra akarják zárni az ajtót…

Horn is tudta, nincs visszaút

A határnyitást sokan úgy értelmezik napjainkban, hogy az Horn Gyula és Németh Miklós politikai vetélkedése is volt egyben. Ahogy mondani szokták: Horn vitte el a show-t, valósággal megdicsőült. Kávássy János történész szerint azonban kétségtelenül kollektív döntésről van szó, amelyben azért Németh Miklósé mint miniszterelnöké volt a legmeghatározóbb szerep. Egyébként pedig látni kell, hogy a Horn Gyula és Németh Miklós nevével is fémjelezhető politikusi kör egy új, modern image kialakítására törekedett.

Németh Miklós ma úgy emlékezik, hogy ő már azokban az időkben is az „elmozdulásról”, egy új társadalmi rendszer megteremtéséről beszélt, amely a joguralom, a demokrácia és a piacgazdaság talaján áll. Azt nem tudni, hogy Németh Miklós és Horn Gyula számolt-e a magyar határnyitás hosszabb távú következményeivel. Amit ma nemes egyszerűséggel csak a két Németország egyesülésének tekintenek, ami a szocialista blokk lebontásának is szimbóluma lett egyben.

Mindenesetre Magyarországon 1988 tavaszán megszületett, pontosabban hatályba lépett a társasági törvény, s 1989-re már javában folyt a spontán privatizáció, vagyis a közvagyon magánosítása a beavatott pártállami elit, más szóval a bennfentesek számára. Németh Miklós és Horn Gyula is tudta, bármi következhet, innen bizony már nincs visszalépés.