Amikor az ész a fontos, nem a haj

Fiatalok a fővárosi Várkert Bazárnál, az egykori Ifipark előtt. Működött a „három T” elve (Forrás: Fortepan)

A dokumentumban a kvázi cenzorként ténykedő, egyébiránt pedig rendkívüli tájékozottságról tanúbizonyságot tevő ifjú pártkatona azt is megállapította, hogy az előadókkal szembeni esetleges retorziókat a dalszövegek vizsgálatával lenne érdemes elérni, előbb azonban elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy minden harmadik koncert után felelősségre vonást lehetett volna kezdeményezni, azonban ez csak az esetek egy-két százalékában következett be.

A diszkóval ellentétben a kemény rockkal szemben a KISZ hivatalos álláspontja ellenséges volt, mondván, az összeegyeztethetetlen a szocialista társadalommal, ugyanakkor – érdekes módon – a kommunista ifjúsági szervezet reformszárnya rendezvényei népszerűsítése és a koncertbevételek növelése érdekében felkarolta az irányzatot.

Mindez és sok egyéb érdekesség Csatári Bence nemrég megjelent, az Ész a fontos, nem a haj című, hiánypótló kötetéből derül ki. A Nemzeti Emlékezet Bizottság kutatójaként is tevékenykedő szerző már korábban is publikált tanulmányokat, írt cikkeket a Kádár-rendszer nem túlzottan ismert könnyűzenei politikájáról, ám ezúttal az olvasó egységes és átfogó képet kap erről a viharos, ellentmondásokkal terhelt időszakról.

A könyv az 1957-es évvel indít, amikor még javában zajlottak a forradalom utáni megtorlások. A kádári kultúrpolitika híres és hírhedt főalakja, Aczél György azonban csak később, 1968-ban rögzítette a Rákosi-érához képest kétségtelenül enyhébb kulturális alapelvet, ami a könnyűzenére is állt: „Világosan kell meghatároznunk kulturális munkastílusunk jellemzőit; […] a támogatásnak, a tűrésnek és a tiltásnak azokat az elveit, amelyek[et] az alkotóműhelyeken belül és azokon kívül, tehát az országos közvélemény előtt érvényesítünk.” Ez volt az úgynevezett „három T” elve, amely – mint később ő maga fogalmazott – az évtizedek során szinte szólásmondássá vált.

Csatári Bence szerint a kötet elsősorban a történeti dokumentumokon keresztül igyekszik bemutatni azt az 1989-ig tartó monolit politikai rendszert, amelyben a „könnyűzenei élet az állampárti kultúrpolitikai elvárások keretei között zajlott – vagy legalábbis kellett volna zajlania – Magyarországon”. Fontos körülmény, hogy az intézkedések helyi szinten is eltérhettek egymástól, annak ellenére, hogy a kultúrfelelősöknek ugyanazt az ideológiát kellett volna követniük. A könnyűzenéhez való hozzáállás ráadásul többször módosult, természetesen a szocializmus eszmeisége általános vezérelveinek megsértése nélkül. Így fordulhatott elő, hogy egyes műfajokat először még tiltottak, néhány évvel később viszont mégis engedélyeztek, igaz, csak a „megtűrt” kategóriában – ez pedig a hatalomnak az új zenei irányzatokhoz való késedelmes igazodását mutatja.

A rendkívül olvasmányos alkotás egyik erénye, hogy olyan esetekről, eseményekről is beszámol, melyek azzal együtt, hogy korábban ismeretlenek voltak, mint cseppben a tenger, kiválóan érzékeltetik az egész szisztéma silányságát.

A zenészek megélhetéséhez elengedhetetlenül szükséges engedélyeztetési procedúra során még azzal is meg kellett barátkozniuk, hogy nemcsak a saját számaikat, hanem akár Elton Johnét is elutasíthatják a főhatalmasságok. Ez utóbbi Lerch Istvánnal, a V’Moto-Rock billentyűsével és egyik zeneszerzőjével esett meg, aki a sok kudarc után megunta a sanzonbizottság kiskirálykodását, és saját nevén beadta az ítéletet mondó plénumnak a brit híresség egyik slágerét. A döntnökök nagy tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot, és ismét elutasították Lerch Istvánt, ezúttal egy világszerte ismert énekes–zongorista dalával.

Ilyen és ehhez hasonló esetek garmadája fordult elő abban a furcsa, közel sem egyértelműen megítélhető Kádár-korszakban, amelyben néhány monopolcég vezetőinek és hivatalnokainak jó- vagy rosszindulatán múlt minden zenész sorsa, megélhetése és karrierje vagy akár rövid távú érvényesülési lehetősége. A mai viszonyok között józan ésszel szinte fel sem fogható, hogy mindössze néhány tucat négyzetméteren döntöttek egy egész ország beat-pop-rock zenei életének alakulásáról.