Belföld
A város, amit hetven éve kíméletlenül halálra ítéltek
Bár a világháború egyik legnagyobb csatája itt zajlott, Budapest védelmének, de elfoglalásának sem volt stratégiai jelentősége
Budapest élte a maga megszokott életét 1944. december 24-én is, mintha mi sem történt volna. Jártak a villamosok, játszottak a mozik, nyitva voltak az éttermek, az emberek karácsonyi bevásárlásaikat intézték. Úgy tettek, mint akit nem érdekel, hogy majd két hónappal korábban, november 4-én jelent meg az első szovjet harckocsi a magyar főváros határában, s ezzel megkezdődött a második világháború egyik legpusztítóbb küzdelme, történetesen Budapestért.
Hetekig csak a város külső védvonalán, a jól kiépített Attila-vonalon folyt a harc. Ám december 24-én, mások szerint viszont csak december 25-én, karácsonykor bezárult a szovjet ostromgyűrű a magyar főváros körül. Mindenesetre december 24-én Budán, a Szép Ilona remíznél posztoló magyar rendőr arra lett figyelmes, hogy mintha a semmiből jött volna, hirtelen felbukkant a közelében egy T-34-es. Ez már a szovjet harcfelderítők tankja volt…
Természetesen nem ment el a budapestiek esze, amikor a város lakossága még így is abban bízott, hogy megússza a szovjet megszállást. A második világháború keleti frontjának krónikája már addig is bővelkedett az olyan gigászi harcokban, amelyekben végveszély fenyegetett egy-egy nagyvárost, de az végül mégis túlélte az ostromot. Ilyen volt mindenekelőtt Leningrád, de Moszkva is.
Egészen 1944 szeptemberéig a magyar lakosság még azt sem hitte el, hogy a Vörös Hadsereg valaha is magyar földre léphet. Úgy gondolták az emberek, hogy a Kárpátok jól védhető vonalán sikerül majd megállítani a szovjet előrenyomulást. Az egyszerű embereknél csak a magyar katonai vezetők voltak optimistábbak, úgy okoskodtak, hogy a Vörös Hadsereg képtelen lesz használni a páncélosait a hegyek között, a gyalogságra marad a harc java, azzal pedig elbírnak a magyar és a német védők. Csakhogy 1944 augusztusában jött a román kiugrás, s ettől minden megváltozott…
Véres verseny
Mindszenty József veszprémi püspök, de Serédi Jusztinián bíboros is azt javasolta Szálasi Ferenc nemzetvezetőnek, hogy nyilvánítsa nyílt várossá Budapestet, amely elkerülheti ezzel a pusztító ostromot. Szálasi és környezete hajlott is a dologra, de a döntés Hitler és a német katonai vezetés kezében volt. Ők pedig nem nyílt várossá, ellenkezőleg, erőddé nyilvánították a magyar fővárost, amelynek ettől kezdve Festung Budapest lett a neve a német katonai kommunikációban. De a szovjet vezetés is fontos döntés előtt állt. Vagy bekeríti a szükséges erőkkel, s blokád alatt tartja a várost, főerőivel pedig továbbhalad mellette, vagy megáll, és megostromolja. Sztálin október végén az ostrom mellett döntött. Egyrészt presztízsokokból, másrészt azért, mert azt remélte, hogy ha elesik Budapest, a magyarok valóban kilépnek a háborúból, ami Horthy Miklós kormányzónak október közepén nem sikerült.
A magyar fővárosért folytatott harc száznyolc napig tartott, a háború egyik leghevesebb küzdelme volt, az úgynevezett közvetlen ostroma ötvenkét napot vett igénybe. Budapest pusztulását csak a földdel egyenlővé tett Varsó és a teljesen szétlőtt Sztálingrád pusztulásához szokták hasonlítani. Arról nem is beszélve, hogy a csata, de még inkább az azt követő megszállás, illetve a Vörös Hadsereg egységeinek átvonulása micsoda szenvedést hozott a város polgári lakosságára zabrálásaival, kegyetlenkedéseivel, a nők tömeges megerőszakolásával.
De térjünk vissza a bekerítéshez. Budapestnek és védőinek naponta száz tonna ellátmányra volt szükségük. Ezt kezdetben uszályokon próbálták leúsztatni a Dunán a bekerített városnak a németek, de ez kevés sikerrel járt. Maradt a légihíd. Először a lóversenypályán szálltak le a szállítógépek, majd amikor elesett a pesti hídfő, akkor a Vár alatti Vérmezőn landoltak a vitorlázórepülők, amelyeket a Luftwaffe-pilóták hiányában sokszor a Hitlerjugend tizenöt-tizenhat éves repülősei vezettek. De amint – katonai szakszóval – belőtte a Vérmezőt a szovjet tüzérség, már csak a konténeres ledobás lehetősége maradt. A rakomány az esetek jelentős részében rossz helyre érkezett, s a szovjetek kezébe került, máskor pedig kitüntetésekkel és óvszerekkel rakták tele a konténereket a szállítmányt indító németek, mintha a védőknek most épp ezekre lenne a legnagyobb szükségük.
A szovjet katonai vezetés eredetileg a nagy októberi szocialista forradalom évfordulójára szerette volna úgymond átnyújtani a bevett Budapestet mint ünnepi ajándékot Sztálinnak. A 2. és a 4. ukrán frontnak menetből kellett volna elfoglalnia a magyar fővárost, de Budapest fő védelmi rendszerén, a jól kiépített Attila-vonalon elakadt a Vörös Hadsereg támadása. Moszkvában ekkor született meg a döntés a magyar főváros bekerítéséről. A hadműveletbe bevonták Tolbuhin marsall 3. ukrán frontját is, innentől kezdve véres, áldozatokat nem ismerő versengés alakult ki a 2. ukrán frontot vezető Malinovszkij és Tolbuhin között.
Különös hadifoglyok
A védők, azaz a német és magyar erők létszáma hetvenezer fő volt, a támadó szovjet erők pedig több mint 150 ezer katonájukkal kezdték a harcot, létszámuk fokozatosan emelkedett. Malinovszkij csaknem kétszázezer védőt jelentett Moszkvának, azaz egy erős és szívós sereget, ezzel igazolta kudarcait és késlekedéseit Sztálin felé. Ennek az lett a következménye, hogy a város eleste után szinte válogatás nélkül fogták le a civil férfiakat Budapest utcáin a szovjetek, s hurcolták hadifogságba. Malinovszkij így akarta bizonyítani Sztálinnak, hogy igazat mondott a védők magas számáról. A német–magyar védősereg a valóságban nemcsak alacsony létszámú volt, de igencsak vegyes erőkből állt. Ráadásul fegyverzet tekintetében is mélyen alatta maradt a szovjet támadóknak, akik egy csatarepülő hadtestet is „felzárkóztattak” a város ostromához. Ehhez jön még, hogy a budai oldalon csak hevenyészett, rögtönzött védvonalakat építettek ki a német és magyar erők, mert eredetileg nem számítottak a bekerítésre.
A pesti oldalon folytatott harcok igen kemények voltak. Érdekes, de a lakosság csak ekkor keresett menedéket az óvóhelyeken, a házak pincéiben. A Keleti pályaudvarnál zajló összecsapásokban román erők is részt vettek, ezek Sova tábornok csapatai voltak. A szovjet vezetés rosszallva figyelte őket, mert úgy tűnt, ha felfedezik a magyarok, hogy román egységekkel állnak szemben, akkor a védők sokkal hevesebben küzdenek.
Január 18-án reggel német műszaki egységek az Erzsébet és a Lánchidat is felrobbantották, ez azt jelentette, hogy Pest elesett, s a harc áttevődött a budai oldalra. Itt a szovjetek számára először a Kelenföldnél húzódó vasúti töltés, ahogy ők nevezték: a Domba jelentett komoly akadályt. Volt olyan támadás, amelybe dühükben a tábori kórházból előrángatott sebesültjeiket is rohamra küldték.
A budai oldalon történt a parlamenter Osztapenko kapitány tragédiája, még december végén. A szemben álló német erők parancsoksága rádión leadta a berlini vezetésnek az Osztapenko által hozott szovjet ultimátum szövegét, s várt a válaszra. Osztapenkot addig ásványvízzel kínálták. Mire megjött a válasz, lejárt a szovjet ultimátum, s Osztapenko visszafelé tartó dzsipjére tüzet nyitottak a sajátjai, nyilván nem tudva, ki ül az autóban, s milyen autó is az. Osztpenko meghalt. Igaz és becsületes katonahalállal. Alakját és emlékét viszont egy durván eltorzított legenda felépítésére használta fel a szovjet propaganda. Csak a rendszerváltás körüli időkben derült ki az igazság…
Kicsit hasonló a másik szovjet parlamenter, Steinmetz kapitány esete is december 29-én, Vecsésnél. Őt sem a német, illetve magyar védelem lőtte le a kezében tartott fehér zászló ellenére, hanem a kocsi, amelyben ült, aknára futott.
Árulás történhetett
A szovjet nyomásnak csak ideig-óráig tudtak ellenállni Budán is védők, végül visszaszorultak a Várba, illetve közvetlen környékére. Vészesen fogyott a gyógyszer-, a lőszer- és az élelmiszerkészletük, s a német parancsnok, Pfeffer-Wildenbruch SS- tábornok hiába kért újra és újra engedélyt Berlintől a kitörésre,
Hitler mindig azt üzente: kitartani! Az elcsigázott és éhező katonák harci morálja csökkent, különösen akkor, amikor értesültek róla, hogy megtorpant a Konrad III., vagyis a felmentésükre indított német támadó hadművelet. Pfeffer-Wildenbruch végül Hitler engedélye nélkül döntött, február 11-re tette a kitörés időpontját…
Nyilvánvaló, hogy árulás történt. Este nyolc órakor zúdult alá a magyar és német katonatömeg a Várból a Széll Kálmán tér, illetve a Széna tér irányába, az orosz tüzérség azonban rögtön reagált, hajszálpontossággal. Már napokkal korábban olyan pozíciókat vettek fel a szovjet alakulatok, amelyekből kitűnt, tudják, hol zúdul majd lefelé a kitörő embertömeg. Mészárszékké vált a környék. Gosztonyi Péter hadtörténész szerint körülbelül 22 ezer katona vállalkozott a kitörésre, de vannak források, amelyek negyvenezer főre teszik a számukat. Vérüktől lett iszamos az Olasz fasor (ma Szilágyi Erzsébet fasor).
Viszonylag sokan érték el mégis a Buda környéki erdőket, őket viszont ott vadászták le a szovjetek. Összesen 785 fő azoknak a száma, akik elérték végül a harminc-negyven kilométerre levő német vonalakat.
Az árulás tényét igazolja, hogy egy türelmetlen német egység este nyolc óra helyett már hatkor aláereszkedett a Várból. Parancs és engedély nélkül. Csakhogy ez a csoport nem a Széna tér, hanem a Vár másik oldalán levő Déli pályaudvar irányába nyomult előre, s csupán szórványos lövésváltásokba bocsátkozott a meglepett szovjetekkel. Szinte teljes létszámával át tudott jutni az ostromgyűrűn.
Budapest február 13-án esett el. Hídjai romokban, épületeinek majd harminc százaléka szintén megsemmisült. Körülbelül huszonötezer budapesti civil halt meg a harcok következtében, ötvenkétezer megsebesült. A szovjet katonák közül nyolcvanezren estek el, s 240 ezren sebesültek meg. A magyar és a német védők 48 ezer halottat és 26 ezer sebesültet veszítettek.
Úgy tudni, Hitlert nem rendítette meg Budapest szomorú sorsa. Elvégre nyert 108 napot. Azt remélte, hogy a Dunántúlon s mindenekelőtt a Balaton környékén fel tudja tartóztatni a szovjet előrenyomulást. Egyes történészek szerint azonban katonailag nem volt értelme Budapest védelmének, de elfoglalásának sem.
Alapvetően a fő szovjet támadási irányban, a lengyel alföldön dőlt el minden. Ott pedig Kurszk, vagyis 1943 nyara óta szinte folyamatosan offenzívában volt a Vörös Hadsereg.
A gettó német megmentője
Gerhard Schmidhuber tábornok, a német 13. páncéloshadosztály és egyben Pest akkori katonai parancsnoka megtudta, hogy a nyilasok pogromot akarnak rendezni a budapesti gettóban 1945. január 15-én. Magához kérette a terv kitervelőit, s megtiltotta nekik az akció végrehajtását. Azt a német SS-őrmestert pedig, aki együttműködött a nyilasokkal, letartóztatta. Majd saját katonáira cserélte le a gettó nyilas őrségét, megmentve ezzel az ott összezsúfolódott hetvenezer zsidót a pusztulástól.
A szovjet csapatok két nappal később, január 17-én, rövid harcot követően fölszabadították a pesti gettót.