Belföld

A szabadság továbbadott tapasztalata

„Az események újramesélése, a történelem személyessé tétele erősebbé és mélyebbé teheti a kapcsolatot a múlt és a jelen között”

Talán meglepő, de az 1956-os forradalommal kapcsolatosan mai napig sem alakult ki teljes, össznemzeti vagy más szóval össztársadalmi konszenzus. Ráadásul úgy véljük, mindent tudunk már a forradalomról, úgy is mint a rendszerváltozás és az új Magyarország szellemi és morális kútforrásáról, mégis rengeteg, tisztázandó kérdés vár még az ’56-ot kutató történészekre. Erről beszélgettünk Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével.

Kiss Réka 20141020
Kiss Réka: A forradalmi szolidaritás nem érthető az ötvenes évek rejtett közösségi erőtartalékai nélkül (Fotó: Kövesdi Andrea)

– A Nemzeti Emlékezet Bizottsága programjában többek között az szerepel, hogy vizsgálja és megmutatja a magyarországi kommunizmus által elkövetett bűnöket. Foglalkoztak már az 1956-ot követő megtorlással?

– A bizottság alapvető feladata, hogy a kommunizmus által létrehozott pártállam felépítését, az ebben érvényesülő pártirányítást, tehát magát a struktúrát és annak működését vizsgálja. Különös érdekességet ad a dolognak az a párhuzamosság, hogy formailag létezett egy államszerkezet, de ennek megvolt a pártapparátusban kiépített tükörképe, sőt, a pártapparátusé volt a meghatározó szerep. Mi azt szeretnénk megmutatni, hogy hol és miként születtek ebben a struktúrában például a megtorlással kapcsolatos döntések, hogyan kapták meg a végrehajtók az adott utasításokat, s így tovább.

– Nevekről, arcokról, személyekről is lesz szó?

– Természetesen, hiszen a történelmet emberek alakítják. Most a még élő Biszku Béla van a közbeszéd fókuszában, de Kádár János és mellette például Apró Antal, Marosán György, Münnich Ferenc s mások is jelentős szerepet vittek a megtorlásban. Ők már nem élnek, de ettől függetlenül a történelmi felelősségüket be kell mutatni. A forradalomnak is voltak arcai és a megtorlásnak is voltak arcai. A 2016-os évfordulós évben ezekre az arcokra szeretnénk ráirányítani a figyelmet, miközben a megtorlás egész döntési és végrehajtási mechanizmusát is be kell mutatni.

– Lehet, hogy az átlagember most azt kérdezi: minek? Hiszen úgy érzi, szinte már mindent ismer ebből a korból.

– Történészként úgy látom, sok még a nyitott kérdés. Hadd utaljak az egyik legismertebb ’56-os perre, Tóth Ilona és társai perére. A medika két vádlott-társát 1957. június 26-án végezték ki. A per elsőrendű vádlottja, Tóth Ilona kivégzését azonban csak két nap múlva, június 28-án rendelték el. Miért? Az újabb kutatások alapján tudjuk, hogy az a két nap a háttérben folyó politikai egyeztetésekről szólt. De azt nem tudjuk, hogy konkrétan kik között folytak az egyeztetések, ki milyen álláspontot képviselt a legfelsőbb szinten Tóth Ilona halálos ítélete kapcsán.

– Eltelt huszonöt év a rendszerváltozás óta. Eddig miért nem néztek utána ennek a történészek?

– Megpróbáltak, noha nyolcvankilenc után mindmáig sok új dokumentum kerül napvilágra, mégis hiányoznak alapvetően fontos iratok. Az imént egy ’56-os per nyitott kérdését említettem. Azonban legalább olyan fontos volna a megtorló perek szisztematikus összehasonlítása. Tudjuk, hogy több mint 23 ezer politikai jellegű ügyben született bírósági ítélet a forradalom után. Ezekről azonban nem készült átfogó nyilvántartás. Máig hiányzik egy teljes körű ’56-os per-kataszter, amely az áldozatok adatai mellett kitér a megtorlásban részt vevők személyi körére is. Egy ilyen adatbázis összeállítása nemcsak azért fontos, mert rendszerezett ismeretanyag állhat majd rendelkezésünkre a megtorló perekben szerepet játszó ügyészekről, bírákról, népi ülnökökről, valamint az egyes perek menetéről, de segítségével könnyebben lehetne válaszolni olyan kérdésekre is például, hogy hasonló tényállás esetén mennyire különböző ítéletek születtek. Miként volt lehetséges, hogy ugyanolyan vádtípus esetén az egyik esetben néhány éves börtönbüntetést, máskor pedig halálos ítélet kapott a vádlott? Egy ilyen összevetés a megtorlás homályban lévő, rejtett mechanizmusaira világíthatna rá.

– Hiányzó iratokról is beszél. Miért, hová tűnhettek ezek, netán Moszkvába?

– Szinte biztosra vehető, hogy a Tóth Ilona-ügynek is lehetnek szovjet dokumentumai, akárcsak az egész forradalomnak, s az azt követő megtorlásnak. Egy történésznek ezek nyilvánvalóan rendkívül érdekes olvasmányok lehetnének.

– Tartani lehet attól, hogy lassan elkopik 1956 emléke. Koptatják a napi pártharcok, az egzisztenciális nehézségek, a kívülről érkező támadások…

– Tény, hogy a forradalom óta többszörös generációváltás történt már, és kérdés, hogy miként őrizte meg, s adta tovább az újabb generációknak ’56 történeteit, szellemét és emlékét a családi és a kisközösségi emlékezet. A mi szüleink és nagyszüleink nemzedékének még van személyes élménye ’56-ról. Az én apám például tizenhárom éves gyerek volt, s egy vidéki városban élte át a forradalom eseményeit. Öccsével együtt ott volt a politikai foglyok szabadon bocsátását követelő tömegben a börtön előtti tüntetésen, személyesen tapasztalta meg, milyen az, amikor fegyvertelen emberekre sortüzet lőnek. Ezek a történetek folyamatosan jelen voltak az otthoni beszélgetéseinkben, talán ezért is kutatom szívesen ezt a korszakot. De azt hiszem, a családok még sok ilyen elmesélt vagy el nem mesélt történetet őrizhetnek. Nem volna haszontalan meghirdetni egyfajta „utolsó tanúk” programot, ahol a nagy történeti események mellett az emberek személyesen megélt tapasztalataira lennénk kíváncsiak.

– Önök nemrég jártak Lengyelországban, a már évek óta működő testvérszervezetüknél. Ott hogyan megy mindez?

– Nagyon végiggondolt, szervezetileg is kimunkált módon épülnek egymásra a tudományos kutatások, a széles körű, tudományos ismeretterjesztő projektek, s az embereket aktívan megszólító programok. Többéves, akár húsz–harminc főt is magában foglaló kutatói csoportok eredményei jelennek meg a többkötetes, tudományos igényű művektől az ismeretterjesztő kiadványok széles tárházán át egészen az óvodásoknak szánt kirakós játékokig. A lengyel közelmúlt szinte minden fontos eseményét feldolgozták ilyen formán. És ehhez szervesen illeszkednek azok a programok, amelyek a személyes történetekre fókuszálnak. Úgy érzem, hogy az események újramesélése, átélhető történetek beemelése a nagy történeti folyamatokba, úgy is mondhatnám, a történelem személyessé tétele erősebbé és mélyebbé teheti a kapcsolatot múlt és jelen között.

– Át lehet venni nálunk is a lengyel módszereket?

– Ilyesmire törekszünk mi is a 2016-os évfordulóra készülve. Arcokhoz, sorsokhoz kötni ’56-ot. A forradalomnak nem volt egy központi vezető személyisége, Németh László ismert fordulatával élve szoktunk „vezér nélküli forradalomról” beszélni. A szimbolikus „hatodik koporsó” azonban tele van kiváló emberekkel, erős jellemű, ámbár nagyon eltérő felfogású és életpályájú karakterekkel. Iván Kovács László, Angyal István, Kósa Pál, Péch Géza, Szobonya Zoltán, Toracz Sándor, Gönzi Ferenc vagy Gulyás Lajos személyiségének, sorsának bemutatása egyszerre adhat arcot ’56-nak, és mutathatja meg ’56 sokarcúságát. A névsor nagyon eltérő életpályákat, világnézeteket és politikai meggyőződéseket takar, ami közös, hogy mindnyájan börtönbe, majd akasztófára juttatott mártírjai lettek a forradalomnak.

– Azt mondta, nagyon messze járunk a lengyelektől ezekben a kérdésekben. Mi az oka ennek?

– Sok tényezőt lehetne említeni. Az egyik, hogy a forradalom emléke a rendszerváltozás után bekerült az aktuálpolitika terepére. Nagyon sokféle elképzelés kapott hangot 1956-ban, a Kádár-rendszer azonban tabusította a forradalmat, és így az októberi–novemberi napokban megkezdett polémiákat nem lehetett itthon folytatni. Az elfojtás évtizedei után, az egykori viták a rendszerváltozással újra előjöttek. Ez törvényszerű volt, ugyanakkor nehezítette a forradalom emléke körüli társadalmi konszenzus kialakulását, mondjuk úgy kanonizálódását. Azt remélem, hogy ’56 megkapja majd az őt megillető helyet a társadalmi köztudatban.

– Előkerülhetnek még abszolút új kutatási eredmények a forradalom kapcsán? Korábban interjút készítettünk önnel, s akkor a vidék forradalmáról beszélt, jóllehet addig úgy tudtuk, hogy igazán fontos dolgok csak Budapesten történtek a forradalom idején.

– A már említett átfogó perkataszter például újszerű dolog lehetne. Fehér folt egyelőre az is, hogy milyen formái voltak a Rákosi-érában a rejtett ellenállásnak. És itt nemcsak az alföldi tanyavilágban szerveződő Fehér Gárdára gondolok, hanem a kisközösségekben tovább élő szellemi ellenállásra is. Többek között például a kis egyházi közösségekre, s az ezekből épülő hálózatok szerepére. Tudjuk, hogy a berendezkedő kommunista hatalom felszámolta az egyesületeket, a civilszervezeteket, de az egyházközségek az ötvenes években is továbbműködtek, és gyakran csöndes, de nagyon szívós munkát végeztek. A forradalom napjaiban megtapasztalt széles körű szolidaritás nem érthető meg az ötvenes éveket túlélő rejtett közösségi erőtartalékok nélkül.

– A Nyugat ötvenhatos szerepét is vizsgálják majd? És persze azt a csalódást is, amit a magyaroknak okozott?

– Több kutatás is foglalkozott már azzal, hogy a hidegháború időszakában mit gondolt a Nyugat a Szovjetunióról, s hogyan születtek e tudás fényében az akkori vezetők döntései. Világos, hogy a Nyugatnak nem volt meg a kellő ereje, hogy megváltoztassa az Európában kialakult status quót. Miközben szinte irreális várakozásokat keltett a magyarokban, reálpolitikai döntéseket hozott a nagyhatalmi egyensúly fenntartására. Vizsgálandó kérdés az is, hogy milyen információi voltak Washingtonnak a magyar társadalom forradalom előtti állapotáról, milyen információkra alapozva hozta meg döntéseit.

– A bizottság kutatja majd annak a besúgóhálózatnak a történetét, amelyet éppen a megtorlás kapcsán épített ki a Kádár-rendszer a forradalom részvevőinek megzsa­rolásával?

– A bizottság törvény szerinti elsődleges feladata a pártállami hatalmi struktúra felépítésének, működésének és személyi körének bemutatása, az ügynökkérdést éppen ezért ebben az összefüggésben érdemes vizsgálnunk. Valóban fontos kérdés, hogyan épül fel újra a pártállami ügynökhálózat, s ebben a kiépítésben benne van a zsarolás megannyi formája a perektől kezdve a munkahelyi elbocsátásokon keresztül, a gyermek továbbtanulásának, egyetemi felvételének ellehetetlenítéséig. Ez egy komplex rendszer a társadalom megfélemlítésére, elhallgattatására, s a hatalom által kínált kompromisszumok elfogadására a túlélés reményében. Az ügynökügy valóban ’56 egyik ma is nyitott kérdése. Ha ennek a mélyrétegeit is meg akarjuk érteni, akkor itt sem spórolhatjuk meg az egyéni tevékenységek feltárását. Ismerjük például annak a „profi” fogdaügynöknek a pályáját, akinek a jelentései Péch Géza kivégzéséhez vezettek annak idején. És ismerünk olyan megzsarolt értelmiségieket, akik aláírtak, mert nem bírták már a börtön borzalmát, aztán minden erejükkel próbáltak valahogy kibújni a belügy követelései alól.

– Az nem is olyan nagy újdonság már, hogy egyes kutatók szerint a KGB robbantotta ki a magyar forradalmat. A berlini felkeléssel elcsapta Ulbrichtot mint sztálinista bábot, s ez volt a terve Rákosival is. Csakhogy nem ott állt meg a KGB-s gőzhenger, ahol szerették volna, azaz a reformoknál, hanem veszedelmesen tovább rohant.

– Itt arra kell figyelni, hogy a hatalom miközben a társadalom szinte minden csoportjának alapvető sérelmeket okozott, nem érzékelte a társadalmi ellenállás valós mértékét. Voltak tervek a krízis kezelésére, egyfajta rendszerkorrekcióra. De rosszul mérték fel a helyzeteket, hibás döntések sorozatát hozták. Csak egy példa: Apró Antal felfegyverzett fiatal munkásokat akart az utcára küldeni még a forradalom előtt. Igaza lett, valóban fiatal munkások jelentek meg az utcákon, de a fegyvert elnyomóik ellen fordították. Rákosiék jelentős társadalmi csoportokat sértettek meg, lelki és fizikai értelemben is lehetetlenné téve őket. Korlátozták az embereket nemzettudatukban, szólásszabadságukban, vallásszabadságukban, tulajdonukban s így tovább. Ez elegendő dühöt és indulatot indukált ahhoz, hogy kitörjön a forradalom, ehhez nem kellett a KGB. Az már más kérdés, hogy a KGB végig itt volt a forradalom alatt, sőt, ismert, hogy Szerov tábornok, a KGB vezetője október elején már inkognitóban Budapestre érkezett. Reméljük, egyszer még többet tudunk majd a szervezet valós tevékenységéről.

– Ma is megvan a magyarok akkori szabadságvágya?

– Meg, persze. A közép-európai térségben minden generációnak másként kellett küzdenie a szabadságáért, de minden nemzedéknek meg kellett érte küzdenie. Ez közös, generációkon átnyúló tapasztalat.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom