Belföld
A munka, amiből nem illett kiszállni
Az egyik legfontosabb érték, az új magyar önkormányzatiság alapjait is a rendszerváltozás nagy sodrásában kezdték el lerakni
A változások szabad utat engedtek a településeknek is ahhoz, hogy igazi önkormányzatokat válasszanak, s kezükbe vegyék saját közösségük irányítását. Balsai István alkotmánybíróval, az első szabadon választott kormány igazságügyi miniszterével, a nagy idők tanújával beszélgettünk minderről.
– Igaz-e, hogy a rendszerváltozás tulajdonképpen a jogászok rendszerváltozása volt? Nagyon sokan gondolják így…
– Engem s a szintén jogász Salamon Lászlót Für Lajos delegált az MDF tárgyalócsoportjába annak idején. Azt mondta, itt most jogászokra van szükség, mert az a legfontosabb, hogy megteremtsük a rendszerváltozás törvényi feltételeit. Salamon Lászlóval, aki most ugyancsak alkotmánybíró, Antall József és Szabad György mögött ültünk a kerekasztal-tárgyalások során, szó szerint a második vonalban.
– Antall milyen teljesítményt nyújtott?
– Csak felsőfokon lehet erről beszélni, az ő szellemi fölénye és kisugárzása mindvégig meghatározta a tárgyalásokat. Így lett az MDF a tárgyalások kardinális szereplője, tulajdonképpen csak a Tölgyessy Péter vezette SZDSZ-es tárgyalócsoport tudott felzárkózni valamennyire mellé.
– Meglepte önt, hogy az SZDSZ nem írta alá a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon született szeptember 17-i megállapodást?
– Nem, a köztársasági elnök megválasztásának módja végig vita tárgyát képezte, az EKA szervezeteinek nem volt kikristályosodott álláspontja ezzel kapcsolatosan. Az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá a megállapodást, de nem is vétózta meg azt, tehát nem akasztotta meg a rendszerváltozás folyamatát. A győzelem érzésével álltunk fel az asztaltól, de jóval később még sor került egy fontos tárgyalásra, itt a választókerületek kérdésében kellett megállapodnunk az állampárttal, ez már akkor az MSZP volt.
– Úgy tudni, itt elmaradt a győzelem, mert Gál Zoltánnak mint megbízott belügyminiszternek olyan tervezetet sikerült keresztülverekednie, különösen a főváros tekintetében, ami egyértelműen az MSZP-nek kedvezett…
– Rosszul tudja, itt is győztünk. Az igaz, hogy Csepelen például két választókerületet harcoltak ki Gál Zoltánék, arra gondolva, hogy az az ő terepük, a polgárinak számító XII. kerületnek viszont csak egy mandátumot adtak, noha itt ugyanannyi ember élt, mint Csepelen. Csakhogy Csepelen az egyik választókerületben SZDSZ-es, a másikban pedig MDF-es siker született. Az MSZP csak két mandátumot szerzett egyéni választókerületben az egész országban. Az egyik Szűrös Mátyásé volt Püspökladányban, a másik pedig Németh Miklósé Szerencsen.
– Vajon mi táplálta az MSZMP-s, illetve ekkor már MSZP-s illúziókat?
– Ezt én sem tudom. Mert a még 1989-ben megrendezett pótválasztásokon mindenütt az ellenzék győzött, elsöprő módon. Vagyis az MDF-es jelölt lett a befutó, illetve egy helyen az SZDSZ-es, ahol senkit sem indított az MDF. Ennek következtében a demokrata fórum képviselőcsoportot tudott alakítani a régi parlamentben, de az SZDSZ-nek is volt egy csoportja, két-három fővel.
– Önök mint jogászok milyennek látták akkor az 1949-es alkotmányt?
– Olyannak, amit sürgősen át kell alakítani, hiszen ez volt eleve az új pártok működésének és az első szabad választások kiírásának feltétele. Mindezen felül a módosításoknak meg kellett határozniuk az új államformát és a kormányformát is. Antall József szinte egy az egyben visszahozta ekkor az általa jól ismert 1946. évi I-es törvényt, az államforma a köztársaság, a kormányforma pedig a parlamenti demokrácia lett. Ezt az alkotmányt egyébként korábban is módosították. Alakítottak például egy alkotmánytanácsot, amely ha embrionálisan is, de magában foglalta a jövőbeni Alkotmánybíróság bizonyos elemeit. De csak véleményező, javaslattevő testület volt. Aztán például 1985-től kötelező jelleggel előírták a választásokon a többes jelölést, amely korábban csak egy elvi lehetőség volt.
– Komolyan gondolták mindezt, vagy csak alibiztek?
– Természetesen a pártvezetés tartotta a kezében ezt is, úgyhogy felesleges a kommentár. Bennünket, ügyvédeket hidegen hagyott az egész. Nekem például semmilyen kapcsolatom sem volt a politikával, de még civil-, azaz társadalmi szervezetekkel sem, s 1990-ig nem is vettem részt a választásokon. A többes jelölés is úgy festett, hogy adott volt egy főorvos, szembeállítottak vele egy közgazdászt, de persze mindketten keményen MSZMP-tagok voltak.
– A Kónya-féle Független Jogász Fórum munkájába sem kapcso-lódott be?
– De igen, ez 1988-ban kezdődött, már a megalakulásnál is ott voltam Salamon Lacival együtt. A fórum előképe lett többünk politikai pályafutásának is, mindannyian ügyvédek voltunk, tehát valóban független, az állampárthoz, de konkrét hivatalokhoz, állami szervezetekhez sem kötődő emberek.
– Az MDF-en belül nem tört ki vita az alkotmánymódosítás kapcsán? Mert Bíró Zoltán és környezete például alkotmányozó nemzetgyűlést akart…
– Ez egy szép, úgymond harmadikutas gondolat volt. Csak nem tudták megmondani a javaslat szülőatyjai, hogy ki vett volna részt ezen a nemzetgyűlésen, s milyen módon választottuk volna ki a résztvevőket. Főleg akkor, amikor tudtuk, hogy mindent a legszigorúbb jogszabályi és jogállami megfeleltetéssel kell csinálnunk, különben a nyakunkra lép a még mindig egzisztáló állampárt. Ugyanez vonatkozik Bíró Zoltánék másik ötletére, a kétkamarás parlamentre is, aminek egyébként magam is híve lennék.
– Az akkori alkotmánymódosítás kitüntetett módon foglalkozott az önkormányzatiság kérdésével is, ami addig épp olyan üres fogalom volt, mint a népköztársaság…
– Igen, s 1990-ben szinte egész nyáron az új önkormányzati törvénnyel foglalkoztunk, megfeszített tempóban, hogy az őszre már ki lehessen írni a helyhatósági választásokat. Az volt a cél, hogy álljanak a saját lábukra a települések, szabaduljanak meg az állam gyámkodásától s főként a direkt pártirányítástól.
– Értették akkor az emberek, hogy miről is van szó tulajdonképpen?
– Attól tartok, hogy nem mindenki. Csak a választók 63 százaléka ment el szavazni, s ez nekem is komoly csalódást jelentett.
– Féltek az emberek, vagy egyszerűen csak közömbösek voltak?
– Nemcsak az önkormányzatok esetében maradtak passzívak, de az üzemi tanácsi, a szakszervezeti s a ki tudja még miféle választásokon is… Rengeteg fórum kínált lehetőséget az igazi változtatásokra, de alig-alig mozdult a „közönség”. Nem volt meg a düh, a lendület, az akarat.
– Jól sikerült az első igazi önkormányzati törvény?
– Bonyolultnak, túlszabályozottnak tartottam. A Horn–Kuncze-kormány 1994-ben azonnal módosította is. Mi ezt akkor megtámadtunk az Alkotmánybíróságon, mert mégiscsak a saját gyermekünkről volt szó, de nem mentünk vele semmire. Általában véve is elmondhatom, hogy az MDF túl nagy elvárásokkal volt az önkormányzatisággal szemben, nehezen fogadtuk el, hogy ebbe bizony bele kell még tanulnia mindenkinek, politikusnak, polgárnak, választónak egyaránt.
– Ha már a nagy időkről beszélünk: ön paktumpárti volt? Mert többek szerint az SZDSZ-szel kötött paktum úsztatta el a rendszerváltozást…
– Az MDF-nek a szövetségeseivel együtt 62 százalékos többsége volt a parlamentben. Ha a kétharmados törvényekre tesszük a hangsúlyt, akkor mindenhez szükség lett volna az ellenzék együttműködésére. Antall csendesen csak annyit mondott, ezt így nem vállalja, kormányozhatatlan lesz az ország. Más kérdés, hogy nem tudhatta, mekkora megdöbbenést okoz majd a köztársasági elnök, Göncz Árpád politikája. Göncz régi ismerőse, barátja, ’56-os harcostársa volt Antallnak, akit igencsak meglepett, hogy az elnök személyesen megjelent a taxikból összerótt barikádokon, s biztatta a kormányellenes blokád résztvevőit.
– Mindez az 1990-es önkormányzati választások után történt. Ott az SZDSZ győzedelmeskedett. Bizonyos vélemények szerint ennek hatására robbantotta ki a taxisblokádot is, ami az önkormányzatok megkaparintása után az országos hatalmat is a szabad demokraták ölébe pottyanthatta volna. Puccsszerűen persze. Miért győzhetett az SZDSZ az 1990-es önkormányzati választásokon?
– Addigra már érzékelhető volt némi kormányellenes hangulat az országban az átalakulások, a privatizációs lépések, a munkanélküliség megjelenése és a szertefoszlott illúziók miatt az országban, nem is nagyon lehetett csodálkozni az SZDSZ sikerén.
– Mekkora kihívás volt ezekben az időkben az igazságügyi tárcát vezetni?
– Igen nagy erőbedobást követelt, s akadt benne egy-két „nemszeretem” feladat is. A paktum szellemében megtörtént a rádió- és tévévezetők kinevezése. De idővel olyan állapotok alakultak ki a médiában, hogy a miniszterelnök elhatározta, meneszti mindkét intézmény vezetőjét. Hankiss Elemérről és Gombár Csabáról volt szó. Nem mellesleg Gombárt maga Csurka és környezete ajánlotta a posztra, Hankisst pedig Antall is jól ismerte mint jelentős szociológust. A köztársasági elnök azonban nem járult hozzá a leváltásukhoz. Ment a huzavona, végül kiderült, fegyelmi jogkört gyakorol a kormány az állami média vezetői felett, s a Hankiss–Gombár kettős fegyelmi felelősségre vonásában én lettem az egyik kulcsszereplő mint igazságügyi miniszter.
– Mi volt a baj Hankiss Elemérrel? Fogta őt valamivel az SZDSZ?
– Nem volt alkalmas a feladatra, még a kormány által támasztott elemi igényeket és elvárásokat sem elégítette ki az általa vezetett televízió. Eleve jellemző volt az ott uralkodó állapotokra, hogy az MTV nem közvetítette például az első, szabadon választott kormány eskütételét, helyette inkább valamilyen kupameccset adott, hozzátenném, ez még Hankiss elnöksége előtt történt, 1990. május 23-án. Aztán jött októberben a taxisblokád, amelynek a tévés közvetítéséből egyértelműen látni lehetett, hogy kifejezetten az SZDSZ szolgálatába szegődött az intézmény vezetése. Ekkor már Hankiss irányított.
– Volt olyan pont, amikor azt érezte, ez már túl sok, hogy nem csinálja tovább?
– Nem, dehogy. A nehézségektől függetlenül boldogan tettük a dolgunkat, rengeteg feladatunk volt, törvényt kellett alkotni a nemzeti bankról, a világkiállításról, a gazdasági versenyhivatalról, a szövetkezetekről és így tovább. Ebből a menetből nemcsak nem lehetett, de nem is illett kiszállni.
– Előbbre tartana az ország ha megrendezi akkor az Expót?
– Persze. Hatalmas presztízsveszteség lett abból, hogy végül lemondtuk a Béccsel közös világkiállítást. A térség élenjáró tanulói voltunk, s az Expo ezt látványosan bizonyítani tudta volna. Hornék egyetlen lélegzettel lefújták az egészet.
– Itt ülünk az Alkotmánybíróságon, a mai ellenzék szerint ez egy visszafogott, lecsendesített szervezet. Ön is így érzi?
– Nem, mert a valóságban csak a bírák jelölésének módja változott, más nem. Az AB lényegét tekintve ugyanolyan, mint huszonöt éve. Mondják azt is, hogy erővel fel van dúsítva. Ez sem igaz, mert az 1989-es alkotmánybírósági törvény eleve tizenöt főben határozta meg a grémium létszámát. Visszatérő kérdés az is, hogy miért a parlament választja meg a testület tagjait. Hát mégis, kinek kellene megválasztania?!