Belföld
A magyart a magyar ellen fordították
Éppen ma tíz éve annak, hogy a nemzet életének újabb sorsfordító pillanatához érkezett, ám az anyaország elbukott ezen a vizsgán
Emberek a Parlament előtt a szavazás estéjén. A részvételi adatok már a kudarcról árulkodtak (Fotó: MTI/Honéczy Barnabás)
A 2004. december 5-i népszavazáson a kettős állampolgárság ügye volt a fontosabb, azt hittük, enyhíthetünk végre Trianon gyászos következményein. Gyurcsány Ferenc, az akkori miniszterelnök és a balliberális politikai tábor azonban mindent megtett a referendum sikere ellen. Ők értek révbe. Igaz, ma már joggal állíthatjuk, hogy azóta rendbe jött minden, hiszen a Fidesz–KDNP 2010-es választási győzelme után az új parlament szinte első dolga az volt, hogy az egyszerűsített honosítási eljárás törvénybe foglalásával elérhetővé tette a magyar állampolgárságot a csaknem hárommillió határon túl élő magyarnak. A lelkeken ejtett sebek azonban csak nagyon nehezen gyógyulnak…
Színt vallott a Fidesz
Kádár módfelett féltette nevével fémjelzett rendszerét. A pártvezetésben mindenki azt vallotta már az 1960-as években is, hogy nem a húsáremelés vagy a lakáshiány, hanem a feléledő nemzeti gondolat, s a nemzetegyesítés vágya miatt szerveződhet leginkább egy elfojthatatlan, rendszerellenes politikai mozgalom idehaza. A határainkon túli magyarok ügye elsősorban ezért lett tabu a Kádár-rendszerben. Ennek a következménye, hogy felnőtt egy generáció, amelynek szerényen iskolázott rétegei a legőszintébb módon csodálkoztak azon, hogy „milyen sokan” beszélnek magyarul a csehszlovák vagy a román határ másik oldalán. De csodálkoztak azok az egyszerű katonák is, akik 1968-ban nyomultak be a Magyar Néphadsereg egységeivel a Felvidékre, hogy teljesítsék internacionalista kötelezettségüket. Az ottani magyarok felszabadítóként üdvözölték őket.
Át kellett tekinteni ezt a leckét ahhoz, hogy érzékeljük, mekkora súlya volt a 2004. december 5-re kiírt népszavazásnak, amely két, egymástól független kérdésről szólt. Az egyikben arról kellett dönteniük a szavazóknak, hogy elvetik-e a kórházak privatizációját, a másikban pedig arról, hogy megkaphatják-e a magyar állampolgárságot is a határon túli magyarok. Az MVSZ, vagyis a Magyarok Világszövetsége már az 1990-es évek közepén figyelmeztetett arra, hogy meg kellene találni végre azt a formát, amely a családi, baráti, rokoni kötelékeken túl immár jogi értelemben is kapcsolatot teremt az anyaország és a határainkon túli magyarok között.
A Fidesz vezette kormány lépett elsőként az ügyben, amikor 2001-ben az Országgyűlés elé terjesztette az úgynevezett státustörvényt. Ez a jogszabály munkavállalási, utazási, oktatási, kulturális és egészségügyi területen igyekezett addig nem létező kedvezményeket nyújtani a külhoni magyaroknak. A törvény szimbóluma egy új okmány, az útlevélhez igencsak hasonló magyar igazolvány lett.
Ennek az igazolványnak az erejét szinte első intézkedéseinek egyikeként korlátozta a 2002-ben hivatalba lépő Medgyessy-kormány. Kovács László szocialista külügyminiszter volt az intézkedések gazdája és motorja, ekkoriban hangzott el tőle a „merjünk kicsik lenni” című külpolitikai útmutatás is. Ne feledkezzünk meg arról az „ünnepi” találkozóról sem, amely 2002. december 1-jén zajlott le a Kempinski Hotelben, Budapesten. Adrian Nastase akkori román kormányfő, valamint Medgyessy Péter és Kovács László koccintott itt Erdély elcsatolásának nyolcvannegyedik évfordulójára. Nem zavartatva magukat az odakint tüntető tömegtől…
A Magyarok Világszövetsége túl akart lépni végre az amúgy is meggyengített státustörvényen. Ezért 2003-ban aláírásgyűjtést kezdeményezett egy olyan népszavazás érdekében, amely a külhoni magyarok állampolgárságáról döntött volna. Az MVSZ ötszázezer aláírásra számított, ehelyett „csak” 320 ezret tudott összegyűjteni, de ez is megijesztette a Medgyessy-kabinetet.
A Fidesz 2004 áprilisában vallott színt először teljes nyíltsággal, Orbán Viktor ekkor erősítette meg, hogy a külhoni magyarságnak kettős állampolgárságra van szüksége. Mindazonáltal látni lehetett, hogy a Fideszt is meglepte az MVSZ váratlan kezdeményezése. Kövér László arról beszélt az év nyarán Tusványoson, hogy nem készültek hatástanulmányok, elemzések és prognózisok a népszavazással, pontosabban a kettős állampolgársággal kapcsolatosan. Több jobboldali, főként civil fórumon is felvetődött a kérdés, vajon minden tekintetben felkészült-e a magyar társadalom a népszavazásra. Azaz ismer-e minden érvet, amely a külhoni magyarok kettős állampolgársága mellett szól, s képes-e azonosulni ezekkel az érvekkel. És szükséges-e foglalkozni ezzel a kérdéssel, vagy jobb lenne megvárni a polgári erők választási győzelmét, s akkor egy kormányrendelettel vagy egy egyszerű parlamenti többségi szavazással is el lehet intézni a kérdést. Ahogy ez több országban is történt.
A dolgok azonban ekkor már haladtak a maguk útján. Mádl Ferenc köztársasági elnök október 24-én kiírta a külhoni magyarok kettős állampolgárságáról tartandó népszavazást, s az időpontját – a kórház-privatizációról szóló népszavazással összekapcsolva – szintén december 5-re tette. Innen már tényleg nem volt visszaút…
Nem volt már idő
Az MSZP az év november 2-án bejelentette, hogy nem támogatja a külhoni magyarok kettős állampolgárságának ügyét. Akkor arra hivatkozott a párt, hogy az állampolgárságot szerző magyarok elvándorolnak szülőföldjükről. Két nappal később, november 4-én a Népszabadság című lap kiszivárogtatta egy kormányzati hatástanulmány megállapításait. Ezek szerint 750 ezren rendelkeznek magyar igazolvánnyal, s ha mindannyian áttelepülnek az anyaországba, az 95 milliárd forintos szociális többletköltséget jelentene. Ez az összeg félmillió személy esetén 63 milliárd, százezer ember esetén pedig 12 milliárd lenne.
Az a fura helyzet állt elő, hogy a népszavazás, közelebbről pedig a kettős állampolgárság ügyében a kormány, s ezen belül is Gyurcsány Ferenc kezdett kampányolni mintegy az MSZP helyett is. A miniszterelnök az országot járta, s ez a korteskedés sok millió forintjába került a magyar adófizetőknek. Fodor Gábor is megszólalt a kampányban az SZDSZ képviseletében, mondván, a népszavazási kérdésre adott igen a nemzetállami eszmét erősítené, s az köztudottan elvetendő dolog. Gyurcsányék sokkal egyértelműbb effektusokat használtak, ők egyenesen azzal riogattak, hogy ha az igenek győznek, akkor legalább huszonhárommillió román munkavállaló lepi el az országot rövid időn belül. (Közel ennyi volt akkor Románia teljes lakossága!) Ez pedig a magyarok tömeges állásvesztéséhez vezetne. Arról nem is beszélve, hogy pillanatok alatt összeomlik a hazai egészségügyi és szociális ellátórendszer. Azt a népet győzködték, amely már túl volt pél-dául egy Bokros-csomagon…
Emellett a baloldali és kormányzati kampányban szinte végig jelen volt az a tézis, amely szerint azért is értelmetlen a szavazás, mert minden térségbeli ország tagja lesz előbb-utóbb az EU-nak, ott pedig légiessé válnak a határok, s ezzel lényegében újra egyesülhet a magyar nemzet.
Gyurcsány lendületét magyarázta az is, hogy számára, aki 2004 kora őszén ülhetett azzal az emlékezetes puccsal a miniszterelnöki székbe, ez a népszavazás jelentette az első nagy politikai kihívást, sőt, vizsgát. Nem véletlen, hogy a baloldal és a kormány kampánya jóval hangosabb lett, mint a polgári oldalé. Amelyet pedig az egyházak, de maga a köztársasági elnök, Mádl Ferenc is segített korteskedésével. Az elnök úgy nyilatkozott: a kettős állampolgárság a külhoni magyarok történelmi igazságtétele lenne.
Bonyolultabb politikai érvrendszer kifejtésére, az esetleges gazdasági előnyök vagy még inkább a demográfiaimérleg-javítás és a kulturális megerősödés kifejtésére egyszerűen nem volt idejük a polgári pártoknak, s a mellettük álló civilszervezeteknek. Szili Katalin, az Országgyűlés akkori MSZP-s elnöke is megszólalt, de ő nem igazodott Gyurcsány Ferenchez. Azt mondta, a szavazók hallgassanak a lelkiismeretükre. Talán nem tudta, hogy a szívekben és a lelkekben épp zavar uralkodott akkor. Egy gyanús választáson, és különféle megszorításokon volt túl már ekkor az ország…
Az MSZP szinte hisztérikus állapotban volt. A párt politikai műhelyeiben végiggondolták az esetleges igen következményeit, vagyis azt, hogy az EU-normák alapján a kettős állampolgároknak idővel szavazati jogot is kell kapniuk. S az erős nemzeti identitással rendelkező külhoni magyarság nyilván a nemzeti gondolatot pártoló polgári pártokra voksol majd, nem pedig a szocialistákra. És ez minimum másfél évtizedes tetszhalálba löki majd várhatóan a hazai baloldalt. Az SZDSZ pedig egyenesen a kozmopolita eszmék alkonyát, s egy vérnacionalista állam kialakulását látta az igenek esetleges győzelmében. Adrian Nastase román kormányfő is sietett segíteni Gyurcsánynak, december 1-jén azt nyilatkozta, hogy a kettős állampolgárság egy őrültség. Mondta ezt úgy és akkor, amikor Romániában már jó ideje létezett ez az intézmény, amelyet elsősorban a moldovai románok részére teremtettek meg egy egyszerű belügyminiszteri aláírással.
Csekély különbség
Gyurcsány a kampánya elején még két nem szavazatot követelt a választóktól, később taktikát változtatott. Olyanokat kezdett mondani, hogy a szívén viseli mind a tizenötmillió magyar sorsát, ezért ellenzi a kettős állampolgárságot. Ekkor már nem a „nemekre” buzdított, hanem arra, hogy maradjanak otthon a választók.
A referendum végül eredménytelen lett, mert az összes választójogosultnak csak a 18,90 százalékát tette ki az „igennel”, 17,75 százalékát pedig a „nemmel” szavazók aránya.
A népszavazás eredményességéhez akkori törvényeink szerint az egynemű voksok valamelyikének el kellett volna érnie az összes választójogosult 25 százalékát.
A Felvidék „csak” megdöbbent. Szlovákia Magyarországgal egy időben lett az unió tagja, s bár a kettős magyar állampolgárságot ma sem ismeri el Pozsony, sőt, szankcionálja, az anyaország és a Felvidék magyarjai között mondhatni zavartalan a kapcsolat. Erdélyben viszont olyan táblák jelentek meg egyes üzletek kirakataiban, hogy „Árulók vagytok!” és „Magyarokat nem szolgálunk ki”. Fokozta a keserűséget, hogy a nyugati sajtó majdhogynem kárörvendve kommentálta az elbukott magyar nemzetegyesítési kísérletet. Kovács László is úgy érezte, beigazolódott kezdettől fogva hangoztatott elmélete, amely szerint annak az államnak a bölcs gondoskodására kell bízni a külhoni magyarokat, amelyben élnek. December 5. letagadhatatlanul a „szégyen napja” lett, sokak szerint ezzel még valóban nem nézett szembe a magyar társadalom. Az elemzők eltöprengtek azon is, hogy milyen csekély volt így is az igenek és a nemek közötti különbség.
Az MVSZ 2007-ben kísérletet tett egy újabb népszavazás kiíratására, de ezt a Fidesz már nem támogatta. Bízott leendő választási sikerében. És 2010-ben a KDNP-vel szövetségben, kétharmados parlamenti többségével meg is alkotta a kettős magyar állampolgárság könnyített megadásáról szóló törvényt. Helyreállt a dolgok rendje és igazsága. Idehaza.
A Munkáspárt biztosra akart menni
A népszavazás „kórház-privatizációról” szóló kérdése idejekorán háttérbe szorult. Az ügyet eredetileg a Munkáspárt karolta fel, az is kezdeményezte a referendumot. Medgyessy Péter kormánya 2003-ban olyan törvényjavaslatot terjesztett az Országgyűlés elé, amely kinyitotta volna az egészségügy kapuit a magántőke előtt. A Munkáspárt 2003 őszén kezdeményezett ügydöntő népszavazást a kérdésben. Az Alkotmánybíróság 2003. december 15-én megsemmisítette a privatizációt lehetővé tevő törvényt, ennek ellenére Thürmer Gyuláék folyatták az aláírásgyűjtést, az Országgyűlés pedig 2004 májusában határozatot hozott a népszavazás megtartásáról. A referendum eredménytelen lett. A privatizációt ellenző szavazatok aránya az összes választásra jogosult 23,89 százaléka, a privatizációt pártolóké pedig a 12,85 százaléka volt. Egyik sem érte el a szükséges 25 százalékot.