A határvédőknél is kell a stresszoldás

– Mi a harci stressz definíciója?

– Egyszerűen fogalmazva: a normális emberek reakciója egy abnormális helyzetre.

– Ide sorolható például a társak sebesülése vagy akár halála?

– Nem feltétlenül csak a tragikus történésekre lehet utalni. Gondoljunk egy külszolgálatra, ahol a normális körülmények nem egészen azt jelentik, amit egy civil a lakásában vagy akár a munkahelyén megszokott, de még azt sem feltétlenül, amit az ember a saját hazájában, egy békehelyőrségben látott. A példa kedvéért teszem fel, befut a katona egy veszélyes járőrözésből, és nem jut neki elegendő meleg étel, friss hideg víz. A normális az lenne, hogy tisztességes ellátásban részesüljön – az abnormalitás esetünkben a teljes joggal elvárható becsületes kiszolgálás hiánya. A lényeg itt az, hogy túl sok minden jön össze egy abnormális szituációban, ami itthon a normális helyzetben is stressz, de ott az abnormális állapotok miatt súlyosabban esik latba.

– Ez a civileknél is előfordulhat.

– Persze, bárhol – csak ugye a civil számára teljesen abnormális, hogy olyan helyeken és közegben vigye vásárra a bőrét, ami a katonának már – úgymond – megszokott.

– Magyarán a poszttraumás stressz...

– Elnézést, de ezt nem árt tisztába tenni! A harci stressz azonnal jelentkezik – esetünkben a katona magában morgolódik, hangosan szidja a parancsnokait, esetleg odacsapja a tálcát a földhöz –, míg a poszttraumás stressz úgynevezett szindróma, szakszóval rövidítve: PTSD, és csak három-négy hónappal később merül fel, amikor az érintett már rég elhagyta a harcmezőt.

– Mint az Amerikai mesterlövész című filmben?

– Akár azt is említhetjük, bár számos ilyen alkotás született e témakörben – például Móricz Zsigmond Szegény emberek című novellája.

– Ahol a katona vasvillát nyom a kislányba?

– Igen. Az egész azzal indul, ahogy a frontról elengedett férfi kapálás közben feleleveníti, miként irtottak ki Szabácsban egy szerb családot, majd jönnek a falubeliek ellen irányult gyilkosságok, s végül eljutunk a záró részig, amikor a főhős a csendőrökkel mintegy mellékesen közli, hogy az ember a háborúban megszokja az „ölést”. Az egyénben a harctérről történő hazatérés után tovább mozog a „gép”, szíve szerint visszamenne megszokott közegébe és alakulatához, s újfent azt művelné, amit előtte. Képtelen beilleszkedni, rémálmok gyötrik – azaz csupa olyan eseményt él át, amely hol jobban, hol kevésbé, ám megállás nélkül nyomasztja.

– Ennek legyőzéséhez mindenképpen szakértő segítsége kell?

– Mire gondol?

– Nem vagyunk egyformák, akadnak erős és gyenge lelkű emberek.

– Természetesen eleve sok függ attól, hogy az illető mit és mennyi ideig élt át, de azt azért világosan látni kell, az érintettek alig egy-két százaléka olyan erős lelkileg, hogy efféle élményeket egymaga is képes feldolgozni.

– Mennyi PTSD a honvédségben?

– Az ilyen adatokat nem szokta közölni egyetlen állam hadvezetősége sem. De hogy a kérdésre mégis feleljek, a lassan tizenöt esztendeje zajlott iraki missziót követően a magyar állomány hét százalékát kezelték ilyen tünetekkel. Ezek az adatok elérhetőek a neten, nincs bennük titok.

– Mennyibe kerül a PTSD szindrómás katonák kezelése?

– Ez megint kényes kérdés. Az amerikai hadsereg egy korábbi kimutatása szerint egy esztendő alatt kétmilliárd dollárt fordított ilyen célra.

– Az a magyar hadsereg éves költségvetésének a duplája!

– A lelki gyógyítás nem olcsó mulatság. Ugyanakkor kár lenne feledni, nem azonos kategóriákról és méretekről beszélünk. Mi egy kis állam vagyunk, lényegesen csekélyebb haderővel, nagyságrendekkel kevesebb – és ami a fő – békésebb missziókkal. Mondhatjuk úgy is, a magyar honvédek mellett nem robban naponta akna, nem lőnek rájuk óránként többször. Ám ha már itt járunk, felhívnám valamire a figyelmet. A PTSD nemcsak a „mieinket”, hanem az „ellenség” tagjait is sújtja, ez ugyanis egy vice versa sztori. Az már természetesen más kérdés, hogy ők ezt miként élik meg – lévén a mi általunk alkalmazott kezeléseket hírből sem ismerik. Eleve más a vallásuk, a családok összetartóbbak, s házon belül így vagy úgy, de lerendezik a kérdést, a rémálmokat pedig betudják mondjuk a szellemeknek. De ettől még a PTSD szindróma marad, annak összes rossz, esetleg rémítő következményével.

– Azért nekünk is akad kint, a frontvonalban álló csapatunk.

– Kétségtelenül igaz, az MH 2. Vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred külszolgálata más kategória, mint mondjuk egy afganisztáni helikopteres légi mentorálás.

– Mi történik, ha valaki távol a hazától besokall, s civil szóval kifejezve bemondja az unalmast? Eleve bemondhatja?

– Persze, nyugodtan és bármikor. Amúgy pedig az ilyen honvédet, amint lehet, hazahozzák.

– Éri retorzió?

– Dehogy. Eleve rendkívül rossz üzenet lenne, s nem mellékesen mindenki messze jobban jár, ha visszatér közénk.

– Sok ilyen eset fordul elő?

– Inkább kevés. Az embereket nem úgy bocsátják el misszióba, hogy „itt a cuccod – aztán hajrá”. Előtte komoly felkészítés zajlik minden téren, ami értelemszerűen meghozza a gyümölcsét. Az összes misszióban lehetőség van pszichológusi vagy lelkészi közreműködésre, akik helyben felmérhetetlen segítséget képesek nyújtani. Idekívánkozik egy fontos gondolat, jelesül, hogy az emberek – az egy-két százaléknyi beteg elmét leszámítva – alapállapotukban nem akarják meggyilkolni a másikat. Ilyesmi csak akkor fordulhat elő, ha az ellenségnek kikiáltott csoportot a politikának sikerül dehumanizálnia, a felelősséget pedig úgymond elvenni a katonától, az egyéntől. Gondoljunk csak a második világháború „parancsra tettem” kifejezésére, amellyel a személyes felelősség kérdését az érintettek gyakorlatilag eltolták maguktól a végtelenbe.

– Már aki.

– Ebben igaza van, hiszen elég csak megnézni a jeruzsálemi Igazak Kertjét, ahol pár SS-tiszt neve is megtalálható. Ők nem álltak be a sorba, s elutasították a gyilkosságokat, mi több, a saját életük kockáztatásával mentették másokét. Viszont nem voltak sokan, sőt.

– Öröklődhet a feldolgozatlan PTSD?

– A legújabb kutatások szerint igen. Egy svédországi vizsgálat során egy éhezéses terület lakosságának sorsát vették górcső alá, s azt találták, a rossz élmények az utódokban is tovább dolgoznak. Ez rendkívül figyelemre méltó s egyben elgondolkodtató.

– Visszakanyarodva a hazai viszonyokra, amikor a katona hazatér, mit kap a pszichológustól?

– A kiemelt külszolgálatok után a honvéd három vizsgálaton vesz részt, amelyek időben eltolva követik egymást. Ezen túl bárki, bármikor bejöhet akár hozzám, akár a kollégáimhoz, nem küldünk el senkit.

– Ez nem kincstári szöveg?

– Nézzük másként – mi a jobb a társadalomnak, a honvédségnek; ha tízszer beszélgetünk valakivel műsoron kívül, vagy ha kimegy az utcára, és valami balhét csinál? Persze hogy a békés magatartás a megfelelő válasz, ám ennek megvalósulása nincs ingyen, dolgozni kell érte.

– A határon zajló szolgálat nem okozhat PTSD-t?

– Minden fegyveres szolgálat elhozhat effélét.

– Mintha kerülné a választ.

– Nem kerülöm, csak pontosítok. Azaz valakinél nem azért jelentkezhetnek a PTSD tünetei, mert az illető a déli határon szolgál, hanem azért, mert fegyveresen egy kiemelt helyszínen áll a vártán. S ez a különbség korántsem mindegy. Még valami. A déli határon is folyamatosan ott szolgálnak a kollégáim.

– Mennyire fontos a hátország megnyilvánulása?

– Ez ugye alapból kettős: egyrészt jelenti a családot, másrészt a társadalmat. A hozzátartozók szeretete erőt ad a megpróbáltatások elviselésére, a nemzet odaadó figyelme pedig arra jó, hogy a honvéd érezze, fontos, amit tesz.

– Érzi?

– A honvédség megítélése, megbecsülése az elmúlt huszonöt, de különösen az utóbbi nyolc esztendőben sokat javult, most pedig még inkább előtérbe került. Ha egy óvoda gyerekei telerajzolnak egy A1-es lapot, s azt a nevelőik révén elpostázzák a határra, akkor az valójában óriási erőt ad. Egy kis kezekkel szépen kidekorált folyosó a szemnek szép, de a szívet is felderíti. Még akkor is, ha ezt néhányan kinevetik, negligálják. Ha a tévék, rádiók, újságok pozitív üzeneteket közvetítenek, akkor az érintettek büszkék lesznek arra, amit végeznek. S akad még valami: azok a katonák, akik látják-látták, hogy máshol – akár a kerítés túlfelén – milyen az élet, hazatértük után jobban megbecsülik azt, amivel rendelkeznek. Legyen az a sajátjuk vagy a környezet. Ebből, azaz a felelősebb emberből pedig nemcsak a család, a lakóhely, hanem a nemzet is szépen profitál.