A gyerekek a konyhában kártyáztak, amikor a szobában akna robbant

– Ígért valamit az interjúra.

– Betartom, amit mondok. Ez a relatíve nem nagy, alig férfitenyérnyi, mégis nehéz acélszárnydarab része volt annak az aknának, amely a mellettünk lévő szobában robbant fel november 6-án. Már nem emlékszem, kicsoda, tán valamelyik szomszéd kereste elő a romok alól, s a gyógyulásom után ideadta nekem emlékbe.

– Miért aknázták a Rökk Szilárd utcát a szovjetek?

– Amikor megindult a szovjet támadás, akkor minden olyan épületre tüzet nyitottak, ahol ellenállást tapasztaltak. A közelünkben állítólag az egyik háztetőn megbújt egy puskás felkelő, aki számos lövést adott le az előrenyomuló orosz katonákra. Mi a konyhában kártyáztunk négyen, gyerekek. A bátyám beüvöltötte, pikk ász – közben hallottam egy folyamatosan erősödő fütyülést –, az utolsó gondolatom az volt, hű, ez közel lesz. És bizony tényleg ez történt, a szomszéd helyiségben robbant – bár én azt nem hallottam. Hirtelen minden fehér lett, én pedig székestől felkenődtem a szemközti falra.

– Mennyire sérült meg?

– Ma már rendszeresen olvashatunk halálközeli élményekről, de akkoriban erről nemigen tudott senki. A nagy fehérség után a következő élményem az, hogy ülök a konyhaasztalnál, majd elrepülök Budapest fölé. Ragyogó napsütés mindenütt, az ég csodálatosan kék. Rögződött bennem, hogy meghaltam, s nem fáj semmim, csak a végtelen nyugalom áradt szét a testemben – igaz, ez az állapot nem tartott sokáig, mert egyszer csak magamhoz tértem. A közfal kiborult, az ajtónál álló nagymamám rendkívül súlyos tüdő- és fejsérüléseket szenvedett, belém pedig húsz szilánk fúródott, azok döntő részben a lábamba. Azért úsztam meg viszonylag – már amennyiben ez a kifejezés itt helyénvaló – olcsón, mert a kemény aljzatú és támlájú székem felfogta a szilánkok többségét. Jellemző a lőszer erejére, hogy a háromemeletes ház ezen része gyakorlatilag a földszintig összeomlott. A bátyám valahogy kibányászott, majd a nagymamámmal együtt levittek a pincébe…

– Mi történt a többiekkel?

– Ők szerencsére kevéssé sérültek meg. Édesapám amúgy pont ott ült a falnál, de a belövés előtt két perccel kiballagott a mosdóba. Világéletében óvatos ember volt, s most sem hazudtolta meg magát. Természetesen ma már könnyen okos az ember, s bevallja, dőreség volt fent maradni, miközben a többiek már a pincében voltak.

– Mi lett önökkel?

– Rom rom hátán, az utcán golyók fütyültek, a járdákat és az aszfaltot romok fedték, így az erős harcok miatt mentőt nem lehetett hívni. Jól mutatja a konfliktus intenzitását, hogy az egyik szomszédos házra két perc alatt három aknát lőttek ki – igaz, ebből kettő valami csoda folytán nem robbant fel. Mivel kettővel arrébb állt tőlünk a bábaképző, a férfiak kibontották a pincefalat, s áthurcoltak bennünket. De hiába, mert nem volt tetanusz, antibiotikum, pusztán kimosni és bekötözni tudták a sebeinket. Gondoltam, végre itt a nyugalom, ágyban pihenek, közel az édesanyám, a testvérem – amikor újra fütyülés. Hű, ez közel lesz, és megint igazam lett.

– Belőttek a bábaképzőbe is?

– Az összes ablak kitört, romok, por, lángok és füst, erre a rokonok arra jutottak, itt sem biztonságos, irány ismét a pincénk. Befektettek egy teknőbe, de én akkor már rendkívül féltem – ami mondjuk nem is nagy csoda egy sérült, kilencéves kisfiú részéről, különösen, hogy éjjel-nappal az ágyúzást és a géppuska-kelepelést kellett hallgatnunk. Közben a felnőttek leginkább attól tartottak, hogy ha ne adj isten betalálnak a lépcsőházba, akkor az bizony lejön hozzánk, és vége a világnak. Csak november 12-én vagy 13-án vitték a nagymamát kórházba, de sajnos ő pár nap múlva elhunyt. Itt érdemes megjegyezni, a halotti anyakönyvében tüdőgyulladás szerepel, azaz ő is része azon több ezer áldozatnak, akik bár a harcok okozta sérülésekbe haltak bele, mégis valami szimpla, „polgári” véggel szerepelnek a statisztikákban. Ez sem más, mint a kor aljas húzása, hazugsága.

– Mi lett önnel?

– Kijött egy ismerős orvos, s ő adta be a tetanuszt, kötözte át a sebeimet. Három hónap múlva tudtam kimenni az utcára, de a hegek máig emlékeztetnek az akkor történtekre.

– A Rökk Szilárd utca közel van a körúthoz, szinte az események központjában fut. Milyen emlékei vannak a forradalom első napjairól?

– A Magyar Rádió két utcára, a Szabad Nép- székház a másik felén, a Kilián laktanya háromszáz méterre volt, valóban mindent láthattunk az ablakból. Október 23-án úgy este nyolc körül hazajött az édesanyám, s rendkívül lelkesen beszámolt a forradalom kitöréséről, a százezres tüntetésről. Akkor már a Gutenberg téren is nagy tömeg gyülekezett, majd fél kilenctől hallható lett a szapora fegyverropogás. Az első megrázó élményem az volt, amikor a házunk előtt este fél tízkor elhaladt egy, a platóján emberekkel teli teherautó, és egy férfi holtteste volt kifektetve a motorháztetőn. A tüntetők hangosan a „holnap sztrájkolunk” szavakat skandálták. Megkockáztatom, hogy a Bródy Sándor utcában elsőként lelőtt felkelőt láttam, láttuk az ablakunkból.

– A szovjetek lőttek?

– Azt mondják, hogy nem, ám itt rögtön szeretnék egy félreértést eloszlatni, lévén eddig többen azt hangoztatták, a szovjet csapatok másnap, 24-én csak egy demonstrációs flottafelvonulást tartottak. Mi délelőtt tíz óra felé óvatosan kinéztünk az ablakon, s azt láttuk, hogy egy magyar honvéd puskával térdel a sarkon, és egy, a Krúdy és a Rökk Szilárd utca sarkán álló szovjet tankra lő puskával…

– Egy tankra puskával?

– Akkor azt beszélték, hogy a harckocsinak a külső üzemanyagtartályát igyekeztek eltalálni. Közben mellette ott kíváncsiskodtak páran – megrázó volt látni, ahogy a magyar katona feje egyszer csak hátracsuklik és élettelenül összeesik. Ám abban a pillanatban a körülállók közül valaki felvette a puskát, s tovább sorozta a szovjet tankot. Ugyancsak a korai napok tragikus élménye, hogy a néhány házzal arrébb lakó Kovács Ferenc szülész-nőgyógyász professzor fia, a huszonnégy esztendős Kovács Ferenc, a déli órákban lement a közértbe kenyeret vásárolni. A sorban állt, amikor előgördült egy szovjet harckocsi a körúton, s azonnal elkezdett tüzelni a bolt előtt várakozó tömegre. Ki hová tudott, igyekezett fedezékbe bújni. Ferenc, a frissen végzett biológus a nőket előreengedte a közeli kapualjba, ám neki már nem sikerült a falköz mögé jutnia, fej- és nyaklövés érte. Ugyan sürgősen beszállították a klinikára, mindhiába. Ezek az élmények kitörölhetetlenül a lelkembe ivódtak, bennem élnek, plasztikusan és élesen látom valamennyit.

– Mire emlékszik még?

– November 3-án édesanyámat bekísértem a munkahelyére, a Gyógyszertani Intézetbe. A Mária utcán mentünk végig. Benéztünk a klinika kertjébe, s ott legalább húsz méter hosszan, három méter magasan holttestek voltak egymásra rakva. Később, akkor ott dolgozó orvosok mesélték, hogy az ott látott holttesthalomból időnként elszállítottak valahova, ismeretlen helyre, majd utána időről időre hoztak újabb halottakat. Máig előttem van a kép.

– Fiatalokat látott harcolni?

– Akad egy felemelő emlékem. Talán már november eleje lehetett, amikor a körúton a Corvin köz felé tartottunk, ám nem jutottunk el addig, mert az út keresztben le volt zárva. A kifeszített kötelet egy kamasz őrizte, s a puskája nagyobb volt, mint maga a gyerek. Nagyon büszkén viselte a vállán a fegyvert, s lerítt róla, hogy ő akkor és ott felelős szolgálatot lát el. Ugyancsak feledhetetlen pillanat, amikor az ifjabb Andorka Rudolf megáll a házunk előtt, s felkiabált Péter bátyámnak: „Jössz harcolni? Van fegyverünk!” A szüleim nyilván nem engedték el. Egyébként amikor a forradalom után Andorka Rudolfot a lakásunkon akarták letartóztatni – mert akkor már nálunk éltek –, a házkutatást végző ávósok csak úgy engedtek a mosdóba, hogy közben végig géppisztolyt fogtak rám.

– Visszakanyarodva az aknás belövésre, más következménye nem lett az esetnek?

– A házat helyreállították. Lakott ott egy ÁVH-s házaspár, akik a forradalom alatt eltűntek, majd a harcok után visszatértek. Édesanyám elmondta nekik, mi történt velünk, mire megjegyezték, hogy a szovjet katonák csak és kizárólag a fasisztákra lőttek. Hiába, a propaganda már akkor működött. Erre anyukám megjegyezte, akkor sikerült eltalálni egy kilencéves, egy hetvenhárom éves „fasisztát”. Ha ránézek az aknaszárnyra, gyakorta eszembe jut, hogy a szovjetek mit szántak nekem 1956 őszén.