Köddé váltak a fémkeresők

Pontos szám természetesen nincs, így csak becslésekre lehet hagyatkozni a téren, hogy mennyien fémkeresőznek idehaza. Amíg nem szigorítottak a hatóságok, addig az érintettek általában megosztották találataikat a különböző fórumokon és céloldalakon, de korlátozások életbe lépése nyomán e közösség szinte szó szerint egyik pillanatról a másikra fölszívódott a semmibe. Mindez persze nem egyenértékű azzal, hogy a delikvensek máról-holnapra szabálykövetőkké váltak - sokkal inkább az történt, hogy egyszerűen átléptek a homályba s így „lengetnek” tovább.

Mint fentebb is említettük, csak saccolni lehet azt a halmazt, aki korunkban is űzi ezt a hobbit. Ha régészekkel és/vagy a szakterületet ismerő rendőrökkel beszélget az ember, rendre előjön, hogy olyan nyolc-tízezer ember töltheti effélével a szabadidejét. Persze e kör nem egysíkú, lévén a legtöbben ugyanis évente legfeljebb hat-tíz alkalommal kapcsolják be a szerkezeteiket, amolyan kikapcsolódásképpen. A következő szintet a rendszeres, szinte minden jó időjárású hétvégén terepre szálló kisebbség jelenti, s végül ott a kőkemény mag, akik üzleti jelleggel, hatalmas tudással és könyvtárral a hátuk mögött, napi szinten fosztogatják a lelőhelyeket.

Az áhított cél szerint is fölosztható e társaság. Rengetegen a volt II. világháborús harctereket járják, s gyűjtik a harcok elszórt örökségét, aztán ott vannak a „korszakosok”, akik csak egy-egy adott történelmi szegmens emlékeiért rajonganak. Szintén számosak azok, akik gyakorlatilag bárminek, azaz még egy pórias rozsdás söröskupaknak is tudnak szívből örülni. utóbbiakat ugyanis maga a találat izgalma vonzza.

Elszeletelhető a torta olyformán is, hogy az egyének mit tesznek a „bármiféle” leletekkel? A tárgyak döntő része általában vitrinbe, kisebb-nagyobb házi gyűjteményekbe, rosszabb esetben az asztalfiókba kerül. Rengetegen elajándékozzák a „találmányaikat”, s csak kisebb rész próbál belőle pénzt csinálni. Általában utóbbiak, akik „régi családi darab” címszóval verik dobra a licitoldalakon az általuk földből kiszedett apróságokat. Az igazán nagy halak pedig külhoni börzékre járnak, esetleg már eleve bejáratott csatornákon át juttatják el a leleteket a nemzetközi piacra.

A bevezetőben említett „elpárolgás” oka amúgy a jogszabálymódosítás nyomán előállt fokozott rendőri figyelemből eredeztethető. A fémkeresősök megtanulták, hogy aki a közösségi médiában túl sokat szerepel, azt előbb-utóbb fölkeresik a hatóságok. És a zárt fórumok sem jobbak, lévén ott kereken annyi a (rossz szokású) besúgó és beépített alak, mint odakint, a nyílt neten.

A törvény szerint amúgy ami a földben van, az az államé. A szabálykövetést azonban kevéssé segíti, hogy nem igazán fizetnek annak sem sokat, aki esetleg bejelentené, rálelt Attila vagy Dárius kincsére. Vagy ha mégis, akkor csak hosszas tortúra után kapja meg tisztességes jutalmát a becsületes megtaláló.

Fontos megjegyezni, a fémkeresőzés kriminalizálása anno a régészek között sem aratott osztatlan sikert. Jó páran ugyanis eleve attól tartottak, hogy e lépéssel azokat is örökre elriasztják, akik így-úgy, hébe-korba, de mégis tájékoztatták a múzeumokat a leleteikről és azok föltalálási helyeiről. Utóbbi félelem sajnálatosan beigazolódott, s ez még akkor is áll, ha nyilvánosan nem beszél róla soha senki.