Belföld
Akár negyven kilométerre is célba talál
Az önjáró tüzérségi fegyvernemet 2004-ben szüntette meg az akkori szocialista hadvezetés. A kivont eszközök java részét egyszerűen szétvágták, és ócskavasként értékesítették, pótlásukról pedig nem gondoskodtak. Annak ellenére sem, hogy eleinte e célra még lett volna pénz, ám a 2008-as válság végképp levette a terveket a napirendről.
A 2010-es kormányváltás után az ország anyagi helyzetét kellett rendbe tenni, így csak 2017–18 fordulóján dőlt el, hogy jut kellő forrás a hadsereg kollekciójának frissítésére. Magát a szerződést 2018. december 19-én írták alá – s ekkor tudhatta meg a közvélemény, hogy hazánk összesen huszonnégy Panzerhaubitze 2000-es önjáró tarackot vásárolt a német Krauss-Maffei Wegmann (KMW) cégtől. Az első jármű tavaly januárban érkezett meg Tatára – apró szépséghibának tekinthető, hogy az csak egy úgynevezett referenciapéldány volt, amely minta alapján elkészítik majd a többi önjáró löveget a KMW kasseli üzemében.
Az érintett eszköz arra viszont tökéletesen megfelelt, hogy a katonák megismerkedjenek magával a PZH–2000-rel.
Az első, már kimondottan nekünk gyártott lánctalpas tavaly augusztus 5-én gördült le a szállítójármű platójáról, és ha semmi nem jön közbe, az egész tételt ez év végéig leszállítja a KMW. A debütáló magyarországi éleslövészetre pedig ugyancsak tavaly szeptember 7-én kerítettek sort a tatai MH Klapka György 1. Páncélosdandár katonái.
Az 55,3 tonnás, nyolchengeres, 986 lóerős dízelmotorral hajtott PZH–2000 fő fegyverzete egy huzagolt csövű, belül keménykrómozott 155 milliméteres, 8,06 méter hosszú ágyú, amelyet a kiváló ipari hagyományokkal bíró Rheinmetall készít. A tarack belső felülete a csekélyebb súrlódási ellenállás, a kopás és a hosszabb élettartam elérése miatt krómozott, így jelenlegi állapotában kétezer lőszert képes az (esetleges) ellenségre zúdítani. A lánctalpas 11,6 méter hosszú, míg szélessége 3,6 magassága pedig 3,1 méter. Zavarmentes kiszolgálásához alapvetően öt (kettő lövegkezelő és egy-egy irányzó, vezető és parancsnok) szükséges, de harchelyzetben, ha az adatkapcsolat él a központtal, akkor két katona is elegendő. A páncélzata – a mondhatni – hagyományos hegesztett acél, de ez a bevetések függvényében különböző modulokkal bővíthető. Fontos figyelembe venni, hogy ezek a járművek az esetek döntő részében nem közvetlenül az első vonalban harcolnak, hanem több kilométerre hátrébb települnek. A PZH–2000 hatótávolsága telitöltött tartályokkal valamivel négyszáz kilométer felett jár, és bár sebessége látszólag nem túl acélos – hatvan kilométer óránként – ám itt nem az a cél, hogy egy gyorsulási versenyen győzedelmeskedjen, hanem az, hogy igen messze is pontosan célba találjon.
Utóbbi terén viszont messze jobban teljesít – akár „menet közben” is – mint számos kortársa – nem beszélve a régi, szovjet eredetű önjáró eszközökről.
A rendszer tűzgyorsasága önműködő töltés esetén három lövés tíz illetve nyolc-kilenc hatvan másodperc alatt. Külön kiemelendő, hogy kevesebb, mint két perc kell ahhoz, hogy egy menetben levő lánctalpas a megkapott feladathoz kiválassza a megfelelő lőszert, rövid megállásból végrehajtsa az irányzást, leadjon egy nyolc-kilencelemes csapást, majd továbbhaladjon.
Maga a lövedék alapesetben harminc, úgynevezett rakétapóthajtással negyven kilométerre is célba találhat. Természetesen a kellően pontos célzáshoz a személyzetnek ismernie kell mind a saját, mind az ellenség szabatos pozícióját. E feladat kiszámítását a legmodernebb optikai, lézeres és számítástechnikai műszerek, valamint műholdas rádiók biztosítják.
