Belföld
Ahol nagyjából tizenöt évente csattan el egy pofon
– Hogyan hat az energiaválság, a koronavírus-járvány a Drogmisszió munkájára?
– Kezdem az utóbbival: a covid teljesen leterített bennünket. Amikor megjelent a vírus az országban, az ÁNTSZ – nagyon helyesen – zárlattal reagált, vagyis felvételi stopot kellett bevezetnünk. Ez számunkra azért is jelentett gondot, mert fejpénzt kapunk, vagyis az ellátott kliensek számának függvényében támogat bennünket a szaktárca. Amikor ismét felvehettünk függőket, csak bonyolult procedúra után tehettük, hiszen figyelnünk kellett arra, nehogy a vírus a falakon belülre kerüljön. A PCR-tesztek költségét azonban a kliensek nem tudták vagy nem akarták fizetni.
– Mi lett azokkal, akik mégis vállalták a procedúrát?
– Ők karanténba kerültek két hétre, ám annak érdekében, hogy ennek az elvárásnak eleget tudjunk tenni, az egyik részlegünket meg kellett szüntetnünk. A fiatal szenvedélybetegek tornaterméből alakítottuk ki a karantént.
– Sikerült elkerülni, hogy a vírus bekerüljön a házba?
– Sajnos nem, ilyenkor a teljes épület karantén alá került. A dohányosokat egyenként engedhettük le az udvarra, képzelheti, milyen lehet a teljes bezártság egy függőnek. Nagyon nehéz időszak volt.
– Térjünk vissza a bevételeikre. Miből tartották fenn magukat, ha nem tudtak új klienseket felvenni a kikerülők helyére?
– Feléltük a tartalékainkat, bár a szaktárca igyekezett segíteni kiegészítő bázisfinanszírozással, de az nem fedezte a teljes költségvetési kiesést. És akkor most itt az energiaválság. Mégis azt mondom: hálát kell adni Istennek, hogy nincs az országban háború, sorozás.
– A szakmai munkára milyen hatással voltak ezek a korlátozások?
– A zárlat miatt nem szervezhettünk semmilyen korábban megszokott külső programot. Nem kirándulhattunk, nem mehettünk uszodába, múzeumba. Mindeközben a kliensek nem tudtak kimenőre menni, sem ügyeket intézni. Ha ugyanis elhagyták az intézményt, csak két PCR-teszttel jöhettek vissza. Ilyen körülmények között született meg az a kifejezés is, hogy bemenő, ami a kimenő kvázi szinonimájává vált.
– Ezt pontosan hogyan kell érteni?
– Tudnia kell, hogy a kimenőhöz a klienseknek kimenőtervet kell készíteniük, mert az nem jutalom, hanem feladat. Mégpedig igen nehéz, hiszen a függőt olyan ingerek érhetik, amelyek megkísértik. Így készülhetnek fel a valódi életre. Mivel azonban nem mehettek haza, ki kellett találniuk, hogy ha kiesnek a terápiából egy napra, mit csináljanak. Többen sátrat vertek az egyhektáros területen, feladatokat találtak ki maguknak. A szituáció szürreális volt, de a kliensek jól vették az akadályt.
– Könnyen lehetett a lelket tartani a lakókban?
– Nem mindig. Akadt, aki azért ment el, mert nem bírta a bezártságot. Ugyanakkor volt, aki azért maradt, mert a covid miatt félt a kinti élettől.
– Visszaállt a régi rend?
– A mai napig nem könnyű bekerülni az intézetbe. Most sincs telt ház, pedig korábban mindig hosszú várólistáink voltak.
– Mi az oka?
– Csak védettségi igazolás vagy PCR-teszt birtokában jelentkezhetnek a szenvedélybetegek. Még egyszer hangsúlyozom: drogfüggőkről beszélünk, ami nekünk természetes, nekik korántsem biztos, hogy az.
– Mennyiben változott a drogpiac az elmúlt években?
– Annyiban bizonyosan, hogy az internetes vásárlások következtében a dílerek szerepe nagyon lecsökkent. Ma már az jelenti a kivételt, aki dílertől szerzi be az anyagot. Sokkal olcsóbb és egyszerűbb az interneten rendelni.
– A könnyebb hozzáférés nehezíti az önök dolgát?
– Mi nem azt kérdezzük, milyen drogot használtál. Mindig azt kérdezzük: „Mondd el, mi fáj?”
– A lélekben?
– Természetesen, mi a traumákkal foglalkozunk, az élet kérdéseivel. Az előbbi felvetésére némileg válasz lehet, hogy ez a szubkultúra jelentősen megváltozott a nyolcvanas évekhez képest, amikor a Drogmisszió megkezdte a működését. Akkoriban Vergilius-kötettel járkáltak a drogosok a Fiatal Művészek Klubjába, ami adott egy intellektuális, művészi, lázadó felhangot a kábítószer-használatnak, még akkor is, ha sokan el sem olvasták a hónuk alatt hordott könyvet. Abban az időben is lejmoltak bélásokat az utcán, de egy átlag drogos nem volt agresszív. A mai kliensek nagy része viszont már az alvilágból érkezik Ráckeresztúrra. Erőszakos bűncselekmények elkövetői, a dizájnerdrogok ugyanis szó szerint elveszik az eszüket, az orientációjukat.
– Ez a változás befolyásolja az alkalmazott módszerspecifikációkat?
– Mivel piszichoszociális terápiás modellben dolgozunk, mi az emberrel foglalkozunk, vagyis a metódus változatlan. A legfontosabb kérdések továbbra is azok, hogy a kliens miért jött el hozzánk, és mit szeretne elérni. Az előbbi mögött nagyon sok fájdalom, trauma és szenvedés húzódik. A mit szeretne kérdésre adott választ pszichoterápiával, készség- és kompetenciafejlesztéssel érhetjük el, a nálunk töltött idő alatt megtanítjuk nekik azokat a készségeket, amelyekkel a kitűzött céljuk elérhetővé válik.
– Az imént azt mondta, akik ma érkeznek önökhöz, gyakran bűnözők, agresszív emberek. Gyakoriak a verekedések az intézetben?
– Szinte hihetetlen, de nagyjából tizenöt évente csattan el egy pofon. Volt olyan, aki azt mondta, mikor elhagyta a házat: jó, hogy végre nem azon kell gondolkodnia, ma ki fogja megverni.
– Változott az a fájdalomcsomag, amellyel belépnek önökhöz?
– Mindig jelennek meg új problémák, például az online világ beköszöntével a pornófüggés általános lett. Van, aki már ötéves kora óta pornófüggő. Ez a probléma azért is veszélyes, mert gyakran oka az újkori impotenciának is. A pornó olyan magasra teszi a fiatalok ingerküszöbét, hogy azzal már nem ér fel a valóság, egy hús-vér lány. De ez csak az egyik gond a sok közül, mert rengeteg játékfüggő is bekerül az intézetbe. Akadt köztük olyan, aki egy online játék során nem hagyta el a szobáját napokon át. Azt kell mondanom, egy alkoholistának vagy egy drogosnak könnyebb lehet a felépülése, mint egy online függőnek, hiszen ma már egy banki tranzakciót is a telefonunkról bonyolítunk, vagyis nehezebb elérni absztinenciát.
– Segíthet ebben a hit?
– Nem tudom megszokni azt, hogy egy alvilágból ideérkező ember mennyire fogékony az Isten-élményekre és a hitre. Pedig több mint három évtizede tapasztalom. A posztmodern társadalom egyik nagy hiánya, a vallásnyelv kikopása, még az egyházakban is. Ma már sokkal szekularizáltabb vallásnyelvet használnak, mint – mondjuk – néhány száz évvel korábban, akkortájt a spirituális nyelvet mindenki ismerte, még egy rablógyilkos is. A mai fiatalok talán azért is nyitottabbak a hitre, mert ez egy hiányt pótol az életükben, hiszen manapság még a keresztény családok napi rutinjából is sokszor hiányzik a közös imádság. Nem kerül a fiatalok sejtjeibe a hit, csak később találkoznak vele, és mint egy ruhát, felöltik.
– Véleménye szerint, miképpen lehetne pótolni ezt a hiányosságot?
– Lehet változtatni, mert a fiatalok nyitottak, és nálunk sokan meg is térnek. Sajnos az itt megtértek kilencven százaléka mégsem tud gyülekezeti életbe integrálódni. Igaz, a covid miatt már sok hívő sem jár gyülekezetbe, vagyis a keresztények élete is teljesen átalakult. Ezzel együtt én mindannyiukat hitben testvéremnek fogadom el, még ha nem is járnak templomba, mert tudom: valahogy megváltozott az identitásuk, és kereszténynek tartják magukat. És végül is ez a lényeg.
