Belföld

Nemátalakítás: Az érem másik oldala

A baloldali sajtó egyik zászlóshajója, a 444 tett közzé egy interjút, amely egy úgynevezett detranzíción, azaz a nemátalakítás megszakításán átmenő nő történetét mutatja be. Az interjú azonban akarva-akaratlanul is rávilágít az LMBTQ-szervezeteken és -közösségeken belül tapasztalható visszásságokra, valamint a nemváltoztatás folyamatában fellépő szakmaiatlanságra is.

Nemátalakítás: Az érem másik oldala
Az interjú alanya erős kritikát fogalmazott meg az elfogadást hirdető közösséggel kapcsolatban
Fotó: AFP/Oscar Del Pozo

Már az interjú elején világossá válik, hogy a végtelen elfogadást hirdető LMBTQ-közösség közel sem annyira elfogadó, ha az abból kiválni akaró egyének megítéléséről van szó. Ahogy a cikk szerzői fogalmaznak: „A fiatal nőt biztonsága érdekében nem neveztük meg, ugyanis a detransz emberek a többségi társadalom részéről a mindennapi életükben, az orvosi, pszichológiai ellátórendszerben és az LMBT-mozgalmon belül is ki vannak téve támadásoknak.”

Az interjú alanya korai éveiről beszélve egyértelműen megfogalmazza: a saját teste zavarta. Nem szerette a magas hangját, és különösen zavarta a serdülőkorban kezdődő szőrösödés, hiszen mint ő is megjegyzi, az általa magazinokban, interneten látott női testek teljesen le voltak csupaszítva. Ehhez még hozzátette: fiatal korától kezdve része volt az életének a pornó, azon belül is a japán erotikus mangák műfaja.

„A férfi identitás akkor még abszolút nem volt meg, csak a női test miatti kényelmetlenség gyülemlett fel, meg amiket láttam a társadalomban, ahogy a nőkkel bánnak” – fogalmaz az interjúban a nő.

Később aztán, 18 éves korában bejelentette a családnak, hogy nemátalakításon szeretne átesni. Ehhez segítségért folyamodott, Facebook-csoportokban, és fórumokon is informálódott. Első lépésként a Transvanilla oldalán megadott pszichiáterhez és klinikai szakpszichológushoz fordult. Arra a kérdésre, hogy a szakemberek megpróbálták-e lebeszélni, úgy fogalmaz: „Egyáltalán nem. Elvégeztem egy-két ilyen Rorschach-tesztet, aminek a mostani terapeutám szerint sincs semmi köze ehhez. Ez tényleg arra ment ki, hogy adjál ötvenezret, és kapsz egy szakvéleményt. Leírták, hogy megállapítható a férfi identitáshoz való tartós rögzülés, ami a női szerep továbbvitelét akadályozza, és a nemváltás pszichiátriai szempontból indokolt és nincs akadálya. Ez volt a kulcsmondat, ami le kellett, hogy legyen írva benne. Nem próbáltak meg lebeszélni.”

Később már a hormonkezelés utáni időszakról és a műtéti átalakításról beszélve úgy fogalmaz: „Amikor még nagyban transzidentitású voltam, és már három éve hormonon voltam, és már nagyjából meg voltam elégedve a változásokkal, akkor elkezdett egy gondolat motoszkálni a fejemben, hogy jó, örülök, mert férfiasan nézek ki, de igazából ez nem elég. Én csak akkor lennék boldog, ha férfinak születtem volna, de ezt meg nem kaphatom meg. Tehát akkor mégse tudok így élni. Akármilyen sikeres az átalakulás, sokaknak még az sem elég, és még így is öngyilkosok lesznek.”

A saját kétségeiről beszélve aztán nagyon hamar erős kritikát fogalmaz meg az LMBTQ-közösséggel, valamint a transzközösséggel kapcsolatban. Arra a kérdésre, hogy hitt-e benne, hogy rossz testbe született, a nő határozott nemmel válaszolt: „Nem, ez nekem soha nem volt, és ez is kezdett el idegesíteni. Elkezdtem kritikusan gondolkodni a transzmozgalommal kapcsolatban. Nem gondolkodtam így, hogy én egy női testbe zárt férfi vagyok, meg hogy egy férfilélek van bennem.”

Magáról a transzközösségről később aztán ő maga is kimondja, hogy sok szempontból szexista. „Volt egy transzbeszélgetés, ami nagyon kiverte nálam a biztosítékot. Pár nő olyanokat kezdett el mondani, hogy ő azért »nembináris«, (azaz se nem nő, se nem férfi – a szerk.), mert a többi kolléganőjével ellentétben ő széttárt lábakkal ül, meg ért a kocsikhoz, meg határozott, agresszív, és úgymond ő a férfi a kapcsolatban. Totál leesett az állam, hogy ezek a nők egy rakás ilyen szexista baromságot felsoroltak, és senki sem szólt rájuk a nagy transzaktivisták közül, hogy hallod, ez baromi nagy hülyeség.”

A legérdekesebb azonban az interjú vége, amikor megkérdezik a hölgytől, hogy csalódott volt-e ezek után, esetleg dühös volt-e a transzmozgalomra, amire úgy válaszol: „Még most is az vagyok. Már egyáltalán nem értek egyet ezzel, életellenes ez az egész gondolkodás. Ez a testmódosításról szól. Nehezen fogom fel, hogyan tudták átvenni az uralmat a tudományos élet fölött, az egészségügyi szervezetek fölött, és meggyőzni az embereket, hogy ahhoz, hogy valaki működőképes legyen, be kell tenni két szilikont a mellkasába, vagy meg kell csonkítani az egészséges nemi szervét. A melegek jogait, a nők jogait, a gyerekek jogait, a mentális betegek jogait is megsértik.”

Kapcsolódó írásaink