Belföld
Egy sör nem gáz
Két kávé engedélyezett, egy reggeli, egy ebéd után. Minden szabályozva van – mondja Pataki Zoltán intézményvezető, miközben a komlói Leo Amici 2002 Addiktológiai Alapítvány rehabilitációs intézetében vezet körbe. Az ebédlőben kávéval kínál bennünket, így merülhettek fel az itteni szabályok. Az intézményben alkohol-, drog- és gyógyszerfüggő, olykor viselkedési függőségekben szenvedő felnőtt férfiaknak nyújtanak felépülési lehetőséget bentlakásos, hosszúterápiás módszerrel. A terápiás közösség idén ünnepli harmincadik születésnapját.
Nyugati példák
A rehabilitációs intézet pécsi alapítói három évtizede úgy gondolkodtak, hogy a rosszul működő egészségügy keretein kívül létrehoznak egy intézményt, ahol némileg új alapokra helyezve, külföldi példák alapján, terápiás közösségben gondolkodva gyógyítanak szenvedélybetegeket. Az alapítók kapcsolataik révén ugyanis azt tapasztalták, hogy a szocializmusban is létező, csak titkolt szenvedélybetegeket nem tudták meggyógyítani.
Az alkoholisták, a drogosok kezelése már a nyolcvanas években is megoldhatatlan feladatot jelentett az egészségügy számára, ami a rendszerváltoztatás után csak fokozódott. Nyugati működő példák alapján hívta életre a Leo Amicit Kelemen Gábor pszichiáter és addiktológus, Mihaldinecz Csaba és Tímár Csaba ügyvéd, aki máig az alapítvány kurátora.
Miért e furcsa elnevezés, érdeklődünk Zoltánnál, akitől megtudjuk, hogy olaszországi segítséggel jött létre az intézet, és sok évig szoros kapcsolatot ápoltak a nápolyi Leo Amici Alapítvánnyal, amely terápiás közösséget működtetett. Az olasz segítség jól jött a komlói alapok lerakásakor.
Amikor azonban a magyar alapítvány képviselői szerettek volna átállni az amerikai, 12 lépéses programra (az önsegítő közösségek különböző addikciókból való felépülési lépéssorozata), gyengült a kezdeti szoros kapcsolat. A testvérintézet nevét tiszteletből később is megtartották, de 2002-ben önállóvá vált a magyar Leo Amici 2002 Addiktológiai Alapítvány.
Az alapítók a környéken kerestek megfelelő ingatlant, amelyet a megszűnt bányászat sporttelepén találtak meg. „A kezdetekkor ez az épület, ahol most beszélünk, még nem állt, csak az úgynevezett barakk” – mutat az ablakon túli kisebb épületre Pataki Zoltán, hozzátéve, hogy mindjárt azt az építményt is megnézzük. Ám előbb még mutat néhány érdekességet.
A hálók, az irodák egymás mellett, egy hosszú folyosón sorakoznak, az ajtókkal szemben hatalmas, sok fényt áteresztő ablakok. A folyosó a központi térbe, egy hatalmas köralakú terembe torkollik, ahol különböző foglalkozásokat tartanak. „Álarcokat hordunk, a felépüléshez fel kell tudnunk ismerni ezeket és le kell tudnunk vetni” – mutat Zoltán a terem falát díszítő törzsi maszkokra, amelyek erre emlékeztetik bentlakókat.
Akiket a szerek irányítanak
Itt kerül sor a napindító és -záró csoportterápiás foglalkozásokra. Vannak folyamatcsoportok is, ezeken a foglalkozásokon mindenki részt vesz, a segítők is, amelyeken a közösség aktuális állapotát, érzéseit vitatják meg. Mindezeken felül tartják a lépéscsoportokat, a 12 lépéses program első négy lépését ugyanis itt teszik meg a lakók. Egy nagy táblán jelzik, ki melyik fázisban tart.
12 lépés
1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, hogy életünk irányíthatatlanná vált.
2. Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk.
4. Félelem nélkül mélyreható erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.
5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink valódi természetét.
6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket mindezektől a jellemhibáktól.
7. Alázatosan kértük Őt hiányosságaink felszámolására.
8. Listát készítettünk mindazokról, akiknek valaha kárára voltunk, és hajlandóvá váltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.
9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk nekik, ahol lehetséges volt, kivéve, ha ez sérelmes lett volna rájuk, vagy másokra nézve.
10. Folytattuk a személyes leltár készítését, és haladéktalanul beismertük, amikor hibáztunk.
11. Igyekeztünk ima és meditáció útján elmélyíteni tudatos kapcsolatunkat a saját felfogásunk szerinti Istennel, csak azért imádkoztunk, hogy felismerjük velünk kapcsolatos akaratát, és hogy legyen erőnk a teljesítéséhez.
12. E lépések eredményeként spirituális ébredést éltünk át, megpróbáltuk ezt az üzenetet alkoholistákhoz eljuttatni, és ezeket az elveket életünk minden dolgában érvényre juttatni.
(Forrás: anonimalkoholistak.hu)
A fázisváltó csoportokat ritkábban rendezik meg, ezek alkalmával a terápiában való előrehaladás megmérettetése zajlik, azaz kiderül, feljebb léphet-e valaki egy fázissal. Akinek esetleg nem sikerül elsőre, nem kell csüggednie, legközelebb újra próbálkozhat, nem éri semmilyen szankció.
A „lélektörténetek” tulajdonképpen élettörténetek, amely során arra kérik a függőket, meséljék el, egy órában, miként élték meg életük bizonyos szakaszait. A többieknek ez azért segíthet, mert felfedezhetnek azonos mintázatokat a saját életükben.
Nézzük az intézményvezető, Pataki Zoltán „lélektörténetét”. Tizenöt éve kért segítséget, mert alkoholfüggő volt. Elmondja, akkorra már semmilyen alternatíva nem maradt előtte. Egy évtizede segítségre szorult volna, de mint fogalmaz, mindig kitalált valamit. A szerek irányították. Fogalma sem volt róla, mit hoz a következő nap. Érezte, nem tudja, és nem is akarja már ezt az életmódot folytatni. Bár előfordult, hogy korábban rosszabb fizikai állapotba került, ezen a ponton eldöntötte, még el tudta dönteni, hogy kiszáll a mókuskerékből.
„A saját döntés nagyon fontos – szögezi le Zoltán –, ide mindenki önnön elhatározásából érkezik. Ha nem így történne, az a felvételi elbeszélgetésen úgyis azonnal kiderül” – fűzi hozzá. Ilyenkor szorgalmazzák, hogy a kérelmező gondolja át, és maga döntsön, ne a rokonai miatt kezdje el a terápiát.
Az intézményvezető végigcsinálta a terápiát, mára ő irányítja a ház életét. „Amikor 34 évesen segítséget kértem, leginkább ittam, kábítószert csak egyetemista koromban használtam. Ma már azonban nincs meg az a régi felosztás, hogy „alkeszok”, heroinisták, „dzsointosok” vagy „speedesek”. Ma már mindenki többféle szert használ” – érzékelteti Zoltán napjaink kihívásait.
Terápia saját elhatározásból
Az alapítvány azoknak sem jelent segítséget, akik még a bulizós korszakukat élik, ha ide is kerülnek, általában gyorsan elhagyják az intézményt. Csak akkor tanácsolják idő előtt a terápia befejezését, ha valakit absztinenciaszegésen érnek (erre egyébként igen ritkán került eddig sor), súlyos szabályszegések esetében, ha a segítők úgy ítélik meg, hogy valaki agresszív vagy fenyegetőleg lép fel a többiekkel szemben, esetleg tartósan nem lehet vele együttműködni. Utóbbiak sem túl gyakoriak, hiszen ide mindenki saját elhatározásából kerül.
Az intézményben hét segítő dolgozik, akik ideális esetben 14–15 főt támogatnak. Általában 50 éves kor a felső határ, ami nem kőbevésett, de kilógni nem lehet, a fizikai aktivitás és munka mindenkinek kötelező. A program feszes: ébresztő, reggeli, borotválkozás, napindító, takarítás, munkaterápia, csoportfoglalkozások, vacsora – ezek szerepelnek a bentlakók mindennapos elfoglaltságai között.
Aki „egyéves józan”, megünnepeli a közösség egy kedves műsorral. Az egy év azért is lényeges, mert egészen a közelmúltig az intézmény azt kommunikálta, hogy ennyi időre van szüksége a tisztulni vágyóknak (bár épp most fontolgatják, hogy lecsökkentik az időt, hogy akin úgy látják, a többieknél gyorsabban halad, előbb elengedhessék). Ez az idő egyébként ma még egy picit több is, hiszen munkát is innen keresnek a lakók, sőt, munkába állás után is lakhatnak egy darabig Komlón.
Ezt követően kerülhetnek a félutas programba. Az alapítvány pécsi lakásába költözhetnek a kiválasztottak, általában félévig, gyakran azonban már korábban kiköltöznek a tiszták, hogy tovább léphessenek az életben. A félutasokat hetente egyszer látogatja meg egy segítő, „csoportot” tartani.
Az eddig harmincezer forintos térítési díjat nemrég emelték ötvenezerre. Felmerülhet a kérdés, honnan van egy függőnek a terápiára kerete? Egyrészt, sokan érkeznek úgy, hogy valamilyen egzisztenciát sikerült felépíteniük, és rendelkeznek némi tartalékkal, illetve ha ők nem is, a családjuk igen. Ám ha nem rendelkezik valaki a szükséges anyagiakkal, akkor is felveszik, ha úgy gondolják, tudnak rajta segíteni. Ilyen esetekben eddig az alapítvány finanszírozta a kezelést, de tervezik, hogy a jövőben, sikeres terápia esetén az anyagi támogatás egy részét visszakérik.
Gyúrás a „petit”-ben
Közben kiérünk az intézményből a régi terápiás épülethez, amit most sport- és munkacélokra használnak. A barakk belső falát számos modern freskó díszíti, külső szemlélő számára megdöbbentők a képek, a halál, a megtisztulás folyamata követhető nyomon. A munkaterápia része a kezelésnek, ez leginkább az épületek körüli munkát jelenti, a hatalmas területen mindig van mit csinálni. Emellett művelnek konyhakertet is – az ezekhez szükséges szerszámokat ugyancsak itt tárolják, illetve más jellegű munkafolyamatokat is a műhelyben végeznek el. Lehet gyúrni is a „petit” nevű helyiségben.
Nem messze található egy fal, amin graffitik, tagek virítanak. Jó tíz éve készült, szintén terápiás jelleggel. A minket körülvevő erdőben madarak énekelnek, nyugtatólag hat. Építettek egy külső szaunát is, hetente kétszer van lehetőség a méregtelenítő izzadásra. Bélának is alkalma nyílik ezt kihasználni. A grafikus már másodszor van itt, egyik ismerőse, Hetényi Tamás támogatásával került ide, aki az alapítványnál segítő.
Már 2015-ben érezte, valami nagyon nem stimmel az életében, nem csoda: 15 éves kora óta fogyaszt alkoholt. „A mámort szerettem, úgy szocializálódtam, hogy hétköznapinak számított az ivás, az volt ritka, ha az egyetemen valaki nem fogyasztott. Amikor elakadtam az életben, az ital letompított, azt hittem minden happy, de igazából egy rakás szar volt” – emlékszik vissza a maga mögött hagyott évekre.
Sokáig természetesnek hitte, hogyha valaki művész, az masszív alkohol- és/vagy drogfogyasztó. Végül már mindent használt, ha jó kedve volt azért, ha rossz, azért. Amikor jól keresett, drága italokat fogyasztott. Akár Szekszárdra is képes volt elmenni, hogy egy ismert pincészetnél kóstolhassa a kedvenc borát. „A nagyon jó minőségű borokból képes voltam nagy mennyiséget fogyasztani. De mivel alkoholista vagyok, hajnalban úgy mentem vissza a szállásra, hogy világom nem tudtam” – idézi fel a most 42 éves művész.
Egyre többet kell innia, azt hitte, minden rendben, miközben legtöbbször csontrészeg volt. Hozzászokott a szervezete. Párkapcsolati krízisbe került, járt pszichológushoz, próbálkozott a buddhizmussal. Végül segítséget kért Tamástól. 2020-ban érkezett meg Komlóra. Három és fél hónap után azonban elment, inni akart, vallja be, nem tudott azonosulni a programmal. Tettét akkor azzal magyarázta magának, hogy egy félbehagyott párkapcsolat miatt ment el.
Ám idén tavasszal másodszor is eljött, már túl van a múltkor itt eltöltött időszakon, azt mondja, a szemlélete változott, és ez a legfontosabb. Segít neki, hogy rájött, ha kimegy, ugyanazokat a köröket futná, mint eddig, belátta, a megoldás, ha végig Komlón marad. Amíg a segítők azt mondják, készen áll. Néha még most is sóvárog egy jó kis vörösborra, de szerinte segít, hogy mindenki előbb-utóbb elkezd valamilyen felsőbb erőhöz csatlakozni.
Kristály után alkohol
A 36 éves Tibor nem volt válogatós, ha alkoholról volt szó – ő sem először van itt. Hét éve egyszer már végigcsinálta a terápiát, de újra inni kezdett, így megint Komlón kötött ki. 2006 óta a szerek rabja, dizájnerdrogokat fogyasztott mielőtt alkoholista lett, kristályt, metamfetamint, bogyót. Szorongó alkat, ami párosul esetében egy alkalmatlanságérzéssel, ezek ellen használt előbb a kábítószereket, majd az alkoholt, magyarázza. 13 évesen kezdte, 20 évesen már rehabon volt, egy másik intézményben Kovácsszénáján.
Korábban nem is tudott róla, hogy a kábítószert, az alkoholt le is lehet tenni, azt hitte, ebből nincs kiút, előbb-utóbb belehal az ember. Ehhez képest az első terápia után rendeződött az élete, befejezte az iskoláit, jogosítványt szerzett, társadalmilag elfogadott életet élt éveken keresztül. Öt évig maradt tiszta, a második, komlói időszakot követően két évig.
Az ajánlott utak közül szerinte a függőknek az válik be, ha járnak a terápia után is józan közösségekbe, kapcsolatokat építenek ki józanokkal, dolgoznak magukon. „Ezzel kvázi frissen tartjuk a betegségtudatunkat, de ha újrakezdjük az ivást, ide fogunk visszakerülni, mert nem tudjuk kontrollálni az addiktív szerek használatát. Velem is ez történt” – mondja az izmos férfi. Tibor egy idő után eltávolodott az ajánlott közegektől, kezdtek leépülni a józan kapcsolatai. Így jutott el oda, hogy azt mondta magának: „egy sör nem gáz”.
Az első tiszta öt év után még mélyebbre süllyedt, mint ahonnan a terápia kezdetén indult. „Nagyon sokat ittam, és mindig. Az ital fokozatosan vette a helyet az életemben és az értékrendemben. Már nemcsak munka után, hanem munka előtt, munka közben, vagy munka helyett is ittam” – mondja Tibor. Megromlottak az emberi kapcsolatai, elveszítette a munkahelyét, jöttek a hazudozások, az ígérgetések, az alkudozások, eközben csak egyet nem tett le, az italt. Anyagilag is ellehetetlenült, pedig a külföldön, építőiparban dolgozó, érettségizett férfi jól keresett.
A mértéktelen ivásnak azonban nyoma marad a szellemében és a fizikumában egyaránt. A teste borzasztó tüneteket produkált, vért hányt, a mája kerülete nyolc centiméterrel megnőtt, rohamai lettek, lefogyott, erőtlenné vált, arca felpüffedt. Mielőtt Komlóra került, egy többnapos ivászaton vett részt, alkoholmérgezés tüneteit érezte magán, próbálta abbahagyni, eközben delirált. Ezt újra csak ivással csillapította, hogy ne haljon bele az elvonási tünetekbe. Kórházba került. Szinte hihetetlen elképzelni mindezt a most már jó erőben lévő férfiról.
Azért tért vissza a Leo Amicibe, mert egyszer már megtapasztalta, hogy itt tudnak rajta segíteni. Pozitív jövőképet, életigenlést kap a közösségben. Azt reméli, újra átélheti a korábbi sikerességet, még akkor is, ha sokáig nem volt ereje ahhoz, hogy mindent a legelejéről kezdjen. Szégyellte, hogy elbukott, két itt dolgozó segítő vele került be a terápiára. Vágya, hogy ismét legyen lendülete, motivációja, elfogadni az életet, úgy ahogy van, a jó és a rossz részét egyaránt, hogy szer nélkül éljen.
Az utolsó megálló
Az egri Gergő 40 éves, és ugyancsak az alkohol rabja, de szerencsejáték-függő is volt, utóbbi addikciója akkor szűnt meg, amikor betiltották a kocsmai nyerőgépek működtetését. Édesanyja alkoholista volt, szülei elváltak, édesapja a vendéglátásban dolgozott, alig látta. Mostohaanyja nevelte, aki gyakran törte el a hátán a seprűnyelet vagy a porolót.
Ilyen családi háttér mellett hamar beszippantotta az utca: fiatalon kezdett dohányozni, játszani, mivel fedezete nem volt rá, lopott otthonról. Először csak kis tételben, majd a család megtakarított pénzét is elitta, eljátszotta. Intézetbe került, amikor 18 éves lett, elment előbb a Balatonra, később Ausztriába dolgozni. Jól keresett, úgy érezte, kinyílt előtte a világ.
Ahogy fogalmaz, „iszogatni kezdett”, ami a valóságban azt jelentette, alkoholista lett, ráadásul a vendéglátásban könnyen hozzájutott az italhoz. Ez az osztrák tulajdonosoknak is hamar feltűnt – nehezen lehetett leplezni az állandó italfogyasztást.
Egyik helyről került a másikra, az éttermekben, ivókban könnyen hozzájutott az alkoholhoz, míg egy idő után már nem tudott elhelyezkedni sehol. Itt kezdődött az igazi vesszőfutása, mondja, az alkohol irányította, mindig csak alkalmi munkát vállalt, hogy legyen az italra fedezete.
Amikor elveszítette édesapját, még mélyebbre süllyedt, a temetés után húga tájékoztatta a komlói lehetőségről, kérte, nézze meg az alapítvány honlapját. Március végén érkezett, de két hét után visszament Egerbe, mert nem bírta a kötöttségeket. Ahogy hazaért, rájött, vissza kell jönnie. „Ez az utolsó lehetőségem, ez lett az otthonom, nincs már hová mennem” – szögezi le.
