Belföld
A Tatrostól az Úz völgyébe
Pünkösd a Székelyföld nevezetes helyein és az ismeretlen Gyimes felfedezése (2.)
Pünkösd hétfőjén Szentegyházáról a Csíki-medence felé haladva hazatérő magyar rendszámú karavánok jönnek szembe a reggeli hűs, párás ködben. Gyimes felé vezetve öröm tölt el, a somlyói zarándoklathoz hasonló bizsergés. Csíkszeredát elhagyva a Keleti-Kárpátok szelídebb hátú vonulatai, a Csíki-havasok felé fordulunk, és Csíkszépvíznél megkezdjük az emelkedést a Gyimesi-hágóhoz.
A település fölötti tározó víztükrét már a környező fenyvesek festik haragosabb színekre, a gát alatti réten pedig peckesen lépkedő gólyák tartanak őrjáratot. A hegyek friss lehelete keveredik a medencét lassan felszárító nap meleg áramlataival. A két világ találkozásánál kis szünetet tartva búcsúzunk, és egyben a belépésre készülődünk feleségemmel egy sokáig zárkózott vidékre.
A nyereghez kapaszkodó országút kevésbé meredek, mint Erdély legtöbb hágójánál, kevésbé zord fenyvesek között vezet, amelyek az 1159 méter magasan fekvő Fügés-tető előtt a havasi rétek lábainál el is fogynak. A Gyimesre oly jellemző kopasz hegyek és áthatolhatatlan rengetegek kavalkádjának látványa a megérkezés bizsergető örömével tölt el.
A hágónál szokatlanul nagy a forgalom, valamennyi parkolóhely foglalt, még az országutat is leszűkítik a félreállított autók. A nyüzsgés most kifejezetten riaszt, a tetőn megcsodálható panoráma élvezetét későbbre hagyjuk, a ránk váró három napba bőven belefér. A meredekebb keleti oldalon valósággal bezuhanunk a Tatros völgyébe, ahol egy ortodox kolostor fogad, mindenkit emlékeztetendő, hivatalosan mely országban is jár.
Gyimes azonban láthatóan elhatárolódik a tájidegen betolakodótól, és a szomszédos Sántatelektől már az ősi arcát mutatja. Komótosan haladunk az autóval, hogy a völgyben szétszórt ódon házakat szemléljük. Az országúton lassan kocogó lovasfogatokat előzgetjük, vagy éppen a völgyön át Moldvába robogó negyventonnás kamionoknak adunk utat.
Erdély többtucatnyi népszerű völgye közül vitathatatlanul a Tatros folyó környéke vált a leginkább legendássá, az itt élő székelyekre még a csíkiek is elcsángáltakként tekintenek, akik egy saját nyelvezetet, kultúrát, életformát alakítottak ki. A harminc kilométer hosszú, néhány száz méter széles völgy és mellékvölgyei évszázados zártságukat napjainkig megőrizték, bár az országút mentén egyre jobban felüti fejét a változás.
Gyimesfelsőlokon sí- és bobpálya várja a turistákat, a központjában javában épülnek a szállodák, a rohamosan emelkedő számú látogatónak készült óriásparkolókkal. Néhány száz méterrel távolabb a múltat a 32. székely határvadász-zászlóalj 1942-ben, historizáló stílusban épült omladozó kaszárnyája eleveníti meg, amelynek a legénységi részét körbevevő kerítés mögül egy román katona gyanakodva figyel. Szemben, az országút másik oldalán álló tiszti épületek állapotán láthatóan sokat segít, hogy legalább azokat különböző funkciókra érdemesnek találták.
Gyimesközéplokon elérjük Hargita megye határát, mert az impérium új gazdái 1952-ben úgy döntöttek, hogy jobb, ha a megyerendezés nem követi a történelmi határokat, és a szoros előtti település már a moldvai Bákóhoz tartozik. Az átalakítással Gyimesbükk csak névleg vált el a tájegységtől, az évszázados összetartozás fittyet hány a trükközésre. A 19. század végén épült, 102 méter hosszú, kétszintes, impozáns, mára feladatkörét vesztő vasúti határállomás napjainkban is a Monarchia világát idézi.
Még messzebb röpít az 1626-ban határvédelmi okokból Bethlen Gábor idején épült, de később Rákócziról elnevezett vár, amelynek romjai mellett lapul a MÁV egykori legkeletibb, mára vasúttörténeti kiállítással berendezett, gyönyörűen felújított őrháza, valamint a tövében megbújó egykori határkő. Az Apahavas oldalán a Kőorr sziklabástyái alkották az egykori Rákóczi-vár területét, ahonnan Moldva hegyeit pásztázza tekintetünk, s az ezer év változékonysága cikázik gondolatainkban. A hírek szerint a rom nem lesz az enyészeté, a kőhalom újraéled, és a közeli jövőben megvalósulhatnak Esztány Győző csíkszeredai építész rekonstrukciós tervei.
Feleségemmel még megtekintjük a völgy másik oldalán több mint kétszáz éve épült Kontumáci kápolnát, a vesztegzár romos épületének falán II. Rákóczi Ferenc zászlajára tűzött jelmondata olvasható: Cum Deo pro Patria et Libertate, azaz Istennel a hazáért és a szabadságért. Sétálunk egyet a kápolna mellett kialakított emlékhely összetartozást erősítő, a 64 vármegyére emlékeztető kopjafáinál, és a büfésoron egy kellemes Tiltott sör mellett azon tanakodunk, hogy a kötelező után hogyan is fedezzük fel Gyimes rejtett, kevéssé ismert kincseit.
A megoldást a szállásunkként kiszemelt Fatányéros fogadóban kínálják, ahol magyar túrázók a Széphavas csúcsát ajánlják figyelmünkbe, míg a felszolgáló a Jávárdi vízesést és a Muhos-fürdőt. Mivel a vasárnap még a Hargitát befedő felhők hétfőn a gyimesi csúcsokon vendégeskednek, a gyalogtúrát, a vízesés megcsodálását, majd az azt követő dagonyázást egy nappal elhalasztjuk, helyette az Úz-völgyébe indulunk. A lényegében elhagyatott szurdokban az I. és II. világháború során is komoly harcok zajlottak, és a magyar és német katonák sírjait rejtő temető ügye 2019 kora nyarán politikai és diplomáciai konfliktusokhoz vezetett, mert a moldvai oldal települési vezetői úgy érezték, hogy román keresztek nélkül illetlen az emlékhely, ezért illetéktelenül át is alakították.
Az autós körtúrához a hegyek között a Moldva felé ereszkedő Tatros mentén Kománfalváig gurulunk, majd néhány kilométerrel később Dormánfalvánál fordulunk be az Úz-völgyi útra. A romániai útviszonyok mellett nem sok jóra számítottunk, hiszen ez egy megyei kezelésű, alsóbbrendű út, ám meglepetésünkre az első tíz kilométeren az Úz-völgyi víztározóig frissen aszfaltozott szakasz vezet, és a megpróbáltatások csak onnan indulnak. Igazi terepjárós erdei nyomon vergődünk tovább, amelyet a fát szállító járművek barázdái nehezítenek.
A hányattatás ellen az öregecske Octaviám időnként hangosan tiltakozik. Váratlan nyöszörgéseit leszámítva a következő másfél órában csak a sietős Úz csobogását, az egymással feleselő madarak csicsergését, a fák méltóságteljes susogását halljuk a helyenként szurdokká szűkülő völgyben. Se favágók, se kirándulók nem háborgatják az erdő nyugalmát. Még napjainkban is elevenek a Székelyföld leírójának, Orbán Balázsnak másfél évszázados szavai: „csakis a zajongva rohanó pataknak és az útnak marad fösvényen kimért hely”.
A térkép szerint a táv harmadától már hol Bákó, hol Hargita megye területén tekergünk, és talán éppen ez a káoszos kimérés vezetett a korábbi konfliktusokhoz, amikor Kománfalva úgy érezte, hogy a váratlanul kiszélesedő völgyben is rendelkezhet. Az Árpád-vonal megmaradt bunkereit, védműveit a természet igyekszik elfedni, ám a határvédő gyilkos küzdelem nyomai még háromnegyed évszázad után is jól látszanak.
Az unottan legelő lovak azonban arra utalnak, hogy az élet még nem költözött ki teljesen az Úz-völgyéből. Az út túloldalán a katonai temetőt két távolságtartó, szomorkás tekintetű kutya őrzi, bár a belépést inkább a kaput lezáró lakat akadályozza, amely talán a további békétlenkedést igyekszik megelőzni, ám így csupán kívülről szemlélhetjük a gondozott sírokat, és böngésszük a múlt eseményeinek emléket állító, háromnyelvű táblákat. Könnyű elképzelni azt az öldöklő harcot, amelyet egykor itt vívtak, s amely a mélységes csönd, a hétköznap békéssége mögül is nyomasztóan sejlik fel.
Kicsit távolabb a Monarchia idején épült, elhagyatott gerendaházakból álló kaszárnya zárja az emlékezést, és Hargita megye murvázott útján az addigi óvatoskodást a nyugodt gurulás váltja fel. Az Úz felső folyásánál elfogy a rengeteg, vadvirágos rétek, havasi legelők fogadnak, birkák, lovak, tehenek és őrzőkutyáik csodálkozó tekintete kísér.
Az egerszéki leágazásnál már látszik a szándék, amely a völgy ezen részén is az aszfaltozott, kiszélesített út megépítése érdekében zajlik, s amely elkészülte után nem csupán az emlékezni vágyók túráját, hanem a turizmust, valamint kiváltképp a gyéren lakott térség életét könnyítené meg, hiszen jelenleg még a gyürkei Csinód Cöntörbe sem könnyű eljuttatni a nélkülözhetetlen ellátmányokat. Az Úz fejénél, a Rugát-tetőn a hanyatló nap fényeiben gyönyörködünk, de már csak néhány kilométer Csíkszentmárton, a szépséges völgy őrzője.
(Folytatjuk)
