Belföld

Csíksomlyón innen és túl

Pünkösd a Székelyföld nevezetes helyein és az ismeretlen Gyimes felfedezése (1.)

Negyven éve apám vitt először Erdélybe, hogy szülőföldjét és őseink nyughelyét megmutassa, s magam sem gondoltam, hogy életre szóló szerelembe esem.

Csíksomlyón innen és túl
A csíksomlyói hegyoldalba évről évre százezrek zarándokolnak, hogy a közös nagy ünnep felemelő pillanatait megosszák egymással
Fotó: A szerző felvétele

A he­gyek, a folyók, a városok és az emberek magukhoz öleltek. Foglyuk lettem, s bár a négy évtized alatt sok mindent bejártam, valahogy a csíksomlyói búcsú és Gyimes valódi felfedezése mindeddig csak egy dédelgetett vágy maradt. Most jött el az ideje, és ezen a kora nyáron még annál is többet kaptam, mint amit reméltem.

Az elmúlt négy évtized Erdélyen is nyomot hagyott, a változás pedig még akkor is örvendetes, ha a vadromantikából és a nyílt szívű bizalomból is kevesebb maradt mára. A nyolcvanas évekkel szemben lovas kocsi már nem akadályozza a nemzetközi főúton a haladást, igaz, autópálya is csak imitt-amott se­gíti a közlekedést, és a Székelyföldre érkezve a szekusok figyelő tekintetétől már nem kell sem nekünk, sem a vendéglátóinknak tartaniuk.

A csíksomlyói búcsú előestéjén csöppenünk be feleségemmel Szentegyházára Gálékhoz, akiknél egykor még szekus kalandokat is átéltünk. Sándor pálinkával és sörrel fogad, Rita vacsorával. A beszélgetést nem nyújtjuk, hiszen hajnali kettőkor már kelni kell a zarándoklathoz.

A közeli Lövétebánya historizáló stílusban épült gerendaházai még a magyar múlt emlékei. A szűk völgy hegyei közé simuló szállásunkat már jól ismerjük korábbi látogatásainkból, ám a patinás ház még az éj sötétjében is lenyűgöző. A párás, csendes éjszakában az ébresztő kávét kortyolgatva már a zarándoklat várható varázsain merengünk.

Még tartja magát az éj homálya, a holdmentes égbolton ragyognak a csillagok, amikor a szentegyházi kis templomnál összegyűlt félszáz zarándokot László atya megáldja, s az első Miatyánkkal az útjára bocsájtja. Fejlámpák, mobiltelefonok fényei mellett a rózsafüzért mormolva hagyjuk magunk mögött a falut, amelynek határában a Szeltersz-patak sietősen köszön el tőlünk. Az erdei kaptatón elhalkul az imádság, a meredélyen beosztóbb a lélegzet. A csúcsra érve nyugtatnak, hogy innen már szinte végig csak lefelé megyünk. Nem sejtjük még, hogy ez afféle góbéság, amivel az utat nem ismerőket biztatják, mert kapaszkodóból tartogat még a zarándoklat, viszont a megnyugtató szavak és a hajnal első csóvái már pazar távlatokat sejtetnek. A derengő égboltot zordon fenyvesek, sötét hegycsúcsok támasztják alá, amelyek mögött ott lapulnak a misztikus rejtélyek, a falvak meséi, a távoli vadak léptei, a metafizika titokzatosságai.

A csenddel azonban óvatosan kell bánni, mert a Hargita hegy-völgyeiben a zaj a legjobb fegyver az itt élőknek gyakorta bajt hozó medvékkel szemben. A látogató romantikus képzetében megjelenő barátságos barna szőrmókról óvatosabban gondolkodnak a székelyek, akiknél szállóige, hogy „a medve nem játék”, és a találkozás nem kívánatos.

A pirkadat gyorsan múlik, a parázsló szikrákat a hajnal lágy derengése váltja, s a fenyvesek gallyai intenek búcsút a csillagoknak. A szapora léptek egy távolról behavazott rétnek tűnő harmatos méhlegelőre vezetnek, ahol a pompás sárga, lila, kék domboldalak, a mámorító mézédes illatok között tekereg az ösvény, és a zarándokokat madárcsevej kíséri.

A zarándokok lélekben feltöltődve, türelmesen sétálva térnek haza a Somlyó-hegyről
A zarándokok lélekben feltöltődve, türelmesen sétálva térnek haza a Somlyó-hegyről
Fotó: A szerző felvétele

A Tolvajos-tető hármas keresztjénél futunk össze az országúttal, ahol a Hargitafürdőre vezető aszfaltot már a rövidebb zarándoklatot vállalók autói szegélyezik, pihenőt tart néhány Somlyóra készülő busz, településtáblával, kereszttel megérkeznek a szentegyházi szomszédok, a kápolnásfalviak, akik a hagyományt követve a hegyek, völgyek helyett az országúton araszolnak.

Előkerülnek a pálinkák, a borvizek, a szalonnák, a szendvicsek. A falatozó pihenőket az anyaországból, Kárpátaljáról, Szatmárból, Biharból, Temesből, Erdély és a Kárpát-medence minden pontjáról érkező autósok dudálva, integetve, biztatva üdvözlik a közös cél felé haladva.

Félutat hirdet a vezetőnk, de az eligazító táblák szerint a java és az igazi kihívás még hátravan. Az erdő, a mező, a változékony hajnal látványa, illata, hangjai falják a kilométereket, ám a Lina-kanyar az utolsó pont, ahol Csiki-medence és a Keleti-Kárpátok panorámájával még a szépség ejti rabul a vándort.

A Csíkszeredára futó lejtő aljától már csak a küzdelem marad, mert a delet közelítve nemcsak a nap süt forrón, az aszfalt is kíméletlenül szívja az erőt, az utolsó tucatnyi kilométer már másfajta kihívást tartogat, amit az Összetartozás napjának búcsúja lelkesít, a mindenhonnan zászlókkal, táblákkal, keresztekkel sereglő nép pedig fokoz. Szükség is van rá, mert a megerősítések nélkül a szikkasztó melegben az aszfalt nemcsak a zarándokok lábát zabálná fel, a lelkét is mérgezné.

A lovas legények, a színpompás öltözékű lányok, a kerekes­székben érkező nagymama, akinek tán utolsó kívánsága, hogy ezt a búcsút a családjával közösen ünnepelhesse a somlyói nyeregben vagy a botjába kapaszkodva mászó öreg porlasztja szét a fáradtságot. Az ungon-berken át megtett harminckét kilométer súlya ott van a lábakban, a hajnali elszántságot elcsigázott léptek válthatnák a perzselőn szikkasztó napon, ám a több százezernyi lelkesedés mellett eltörpül minden fáradtság. A Somlyóra polipkarokként tekergőző emberáradat a Béke és jóság szellemében érkezik, a búcsú jelmondata pedig őszintén átjárja a szíveket. Nyoma sincs a más tömegek esetén fel-felbukkanó türelmetlenségnek, ingerültségnek, feszélyezettségnek. Angyalok szállnak a fejek felett.

Mások így a könyörgések, az imák, az igék, a példabeszédek, a magyarázatok…

Mélyebben kondul az ősi székely himnusz hálaadása és az új könyörgése, mást üzen az Ó, én édes jó Istenem, oltalmazóm, segedelmem fohásza és mást a Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk reménysége.

Az útravaló bőségesebb a reggeli falatoknál, szomjoltóbb a borvizes palackoknál, az angyalok a Somlyóról is lekísérik a zarándokokat.

Még az estebédnél sem lehet szabadulni a nap igézetétől, az átható mámortól, bár a kimerült nap gyorsan bukik le a lövétebányai hegyek mögött.

Amikor az ember úgy érzi, hogy innen már nincs tovább, nincs feljebb, nincs tökéletesebb, akkor a valóság rácáfolhat a legekre.

Az összesen harminchat kilométeres zarándoklat hosszúra nyújtja az álmot, ám a beteljesedést másnap a Madarasi Hargita csúcsán élhetjük át. Azt már nem vállaljuk, hogy egy újabb tizennyolc kilométeres hegymenetbe vágjunk. Kényelmesen, autóval keringőzünk egyet a hegység körül, és Ivóból aszfaltúton érkezünk az ormok alatti nyereghez, így elég a turistaszállótól felkapaszkodni a Döglesztőnek nevezett emelkedőn a kultikus tetőre, amelynek egyediségét a három csúcsot beborító kopjafaerdő, a szilajul feszülő bronzturul és az oltár jelenti, amelyek kevésbé emelkedett napokon is várják a kirándulókat.

A hegy ezúttal fátyolba öltözik, s bár a csúcsról jól látszik az alanti völgyek napfényes ragyogása, ezer-nyolcszáz méteren a hűs pára kitartóan ellenáll a nap sugarainak. A környék székelyeit a Kárpát-medence távoli látogatói duzzasztják, s a dalolva felléptető hagyományőrző huszárszázadot már több száz búcsús köszönti a vasárnapi pünkösdi mise kezdetén. A szavak a zászlókkal együtt lobognak. A fohász annyival halkabb csupán, amennyivel a Hargita szárnyalja túl a Somlyót, de az ereje éppoly magával ragadó.

A két nap csordultig tölti a lélek bugyrait, és mivel ezt előre sejteni lehetett, az elszakadás, a hazatérés helyett a pünkösdi örömünnepet meghosszabbítva Gyimes irányába fordulunk.

(Folytatjuk)

Kapcsolódó írásaink